Varga Zoltán
Arany János elbeszélő költeményei és balladái az animációsfilm-rendezőket gyakran megihlették.
„Száll a madár, ágrul ágra, / Száll az ének,
szájrul szájra” – Arany János halhatatlan szavaihoz bátran hozzátehetjük, hogy képről
képre is száll az ének, a költő életműve ugyanis az animációs filmet is
megihlette. A Rege a csodaszarvasról
nyitása például Jankovics Marcellt, aki a Magyar
népmesék főcímét bevallottam a fenti sorok alapján dolgozta ki, s később az
Ének a csodaszarvasról (2001) jeleneteiben
is megidézte. Ugyanezen versre készített mozgóképes adaptációt Neuberger
Gizella a Kecskemétfilmnél 1996-ban: azonos című alkotásában a refrénhez
társított képsorokban láthatunk mozgásba hozott rajzokat (a szkíta
szarvasábrázolást idéző stilizált figurákat), a film egyéb képsorai László
Gyula rajzait és festményeit használják fel – állóképként.
Az Arany-szövegekre
visszavezethető animációs filmek egyrészt mennyiségileg számottevőek: alighanem
Arany János a(z egyik) leggyakrabban adaptált szerző a hazai animációban;
másrészt pedig – és ez izgalmasabb jelenség – művei meglehetősen sokféle
feldolgozásra adtak lehetőséget, értve ezen akár az alkalmazott adaptációs
stratégiát, akár a felhasznált animációs formákat vagy a vizuális stílus
jellegzetességeit. Különösen szembeötlő, hogy Arany az egymástól különböző
habitusú és érdeklődésű rendezőket egyaránt megihlette – az elsősorban mesefilmjeiről
ismert Dargay Attilától kezdve a karikaturisztikus festményanimáció remekműveit
készítő Gémes Józsefig, a képzőművészeti kötődésű Lisziák Elektől a
számítógépes animációval debütáló Bogdán Zoltánig. A választott Arany-művek is széles
skálát fednek le: kisepikai művei – köztük két balladája – ugyanúgy
képviseltetik magukat az adaptációk között, mint a Toldi-trilógia. Az Arany-animációk zöme rövidfilm, szinte
valamennyien tíz perces alkotások, kevéssé meglepő módon éppen a kisepikai
szövegek adaptációi: Dargaytól a Pázmán
lovag (1973), Lisziáktól A fülemile
(1984), Bogdántól az Edward (2009) és
a Gémes-féle A walesi bárdok (2011).
A mai napig a Gémes nevéhez fűződő Daliás
idők (1982–84) az egyetlen egészestés animációnk, amely Arany-alkotás(ok)on
alapul – a Toldi-trilógián. Minden
bizonnyal különös értékkel gazdagodhatott volna az Arany-animációk sora, ha a Vízipók-csodapókot jegyző Szabó Szabolcs
elkészítheti a kései Arany egyik – vagy talán a – legrejtelmesebb balladája, a Vörös Rébék animált változatát, a filmet
azonban támogatás híján nem valósíthatta meg a rendező.
Az animált Arany
Az Arany-animációk sorát
Dargay Attila Pázmán lovagja nyitja,
amely a költő komikus hangolású művei közül vígballadáját választja alapjául –
s ugyancsak a mulattató Arany-költemények egyikét, A fülemilét látjuk rajzfilmként kibontakozni Lisziák Elek adaptációjában.
Mindkét film a karikaturisztikus animáció eszköztárát érvényesíti az adaptációs
folyamat során, de más-más lehetőségeket részesít előnyben: Dargay a figuraalkotást
és az ún. animációs effekteket, míg Lisziák a képi átváltozásokat.
Az eredeti Arany-szöveg
Darvas Iván bűbájos előadásában hallható a Pázmán
lovagban; így a narrátorhang és a képi világ párhuzamosan eleveníti meg a
címszereplő komikus históriáját, amelyben Pázmán felszarvazott, pontosabban a
féltékenykedést komikusan „túlpörgető” férjként és „lóvá tett lovagként”
egyaránt nevetség tárgyává válik. A karikaturisztikus rajzfilmek
figurastilizációs jellegzetességei – kivált a normál testarányok eltorzítása-eltúlzása,
a jellemző vonások komikus hatású sűrítése – különösen Pázmán hosszúlábú, de
tömzsi testének megformálásában, Éva kerekded fejformájának és sima
arcfelületének kihangsúlyozásában, valamint a király helyére ültetett
bolondfigura bőrének halványzöld színezésében érhetők tetten. A Pázmán lovag látványalkotásában a
legfeltűnőbb mégis az animációs effektek– a történéseket nyomatékosító
akcióeffektek és a villanásnyi mozgásokat kiemelő utóeffektek – szokatlanul
nagy szerepe. A karakterek lépéseit, suhintását, elpüfölését és egyéb mozgásait
pillanatokra megjelenő csillagok, buborékok „tűzijátéka” kíséri a képeken – mindez
bizonyos értelemben anakronisztikus feszültséget eredményez a megidézett miliő
és az ábrázolására szolgáló eszközök viszonyában: a lovagkori közeget a
karikatúra parodisztikus szűrőjén át láthatjuk. Ezt figyelembe véve, a Pázmán lovag a Variációk egy sárkányra (1967) szellemi folytatása a
Dargay-életműben, s egyúttal előzménye a rendező által írt és tervezett (de
Hernádi Tibor által megrendezett) Sárkány
és papucs (1989) című egészestés rajzfilmnek.
A rossz szomszédságot
megéneklő A fülemile, melynek
történetében Péter és Pál a madárdal „tulajdonjogán” kapnak össze, Lisziák Elek
kidolgozásában számos képi poénnal kísért szatíraként bontakozik ki. A
Lisziák-rajzfilm figurái megmosolyogtató alakváltozásokat produkálnak egyes
snittekben, például az egyik ház a benne élő családtagokká formálódik – ez
mintha új értelmet adna a „családi ház” kifejezésének is. Ám a képi humor akkor
a legszellemesebb, amikor modern elemeket citál: Péter és Pál tettlegességgé
fajuló összeszólalkozását focimeccsekhez dukáló szurkolás kíséri, míg az
elagyabugyált Péter kalapja televíziókészülékké formálódik, amely megeleveníti
a történteket (e képek nem harmonizálnak azzal, amit a néző láthatott: Arany
finom iróniájára Lisziák vizuálisan is ráerősít). Végül pedig – lezárva az
Arany által eredetileg nyitva hagyott sztorit – láncfűrésszel vágják ki a
keserűséget hozó diófát.
A fülemile-rajzfilm legizgalmasabb
vonása az, hogy magát Arany Jánost – pontosabban rajzolt, Barabás Miklós
1855-ös kőrajzából formálódó alteregóját – „alkalmazza” a képsorokon is
megjelenő narrátorként. A költő játékos megidézését szolgálja még az is, hogy
Arany János druszája, Gálvölgyi János
szólaltatja meg a verssorokat. Az animált Arany vezeti be a filmet, amikor
szinte szó szerint a tintatartójából pattannak ki versének szereplői, s később
is egyazon beállításokban látható elbeszélő és elbeszélt figura, a történet
terébe rendre belép az Arany-karakter is. Ezáltal Lisziák ahhoz a gazdag
animációs hagyományához csatlakoztatja A
fülemilét, amely a narrátor és az elbeszélt világ többirányú
határátlépéseivel játszik el (ennek szisztematikus alkalmazása Macskássy Gyula Okos lány című 1955-ös rajzfilmjével
jelent meg a magyar animációban). Mi több, Lisziáknál az Arany-figura nemcsak
költő, narrátor, hanem voltaképpen animátor is, aki a film rajzolt képeit is a
kezében tartja, s tollával nemcsak írhat – rajzolhat is. Ehhez kapcsolódóan A fülemile csak úgy sorjázza az animációtörténeti
idézeteket, a Norman McLaren-klasszikus Szomszédoktól
a Fleischer fivérek Ki a tintatartóból-sorozatán
és a Csontváztánc Disney-klasszikusán
át a Magyar népmesék nyitó főcíméig –
a sorozat elindításában amúgy Lisziák is segédkezett: így válik teljessé A fülemile önreflexivitása.
A lovag kora
Gémes József grandiózus
műve, a Daliás idők tényszerűen a János vitézzel (1973) megkezdett és a Lúdas Matyival (1976) folytatott
adaptációs sorba illik, megformálása azonban markánsan egyedivé teszi: merészen
szakít a nagyközönséget célzó fogalmazásmóddal, s ennek leglátványosabb velejárója
az alkotó által választott formavilág. A Daliás
idők festmény-animációként készült, s világszerte úttörőnek bizonyult az
egészestés animációs film történetében; Gémes és csapata – élen
társalkotójával, Békési Sándorral – a négy éven át készült filmhez több mint
húszezer (!) festett képet használt fel. A rendező életművében felfedezhetők az
előképek is: a Koncertissimo (1968) remekműve
és a kitűnő Díszlépés (1970) a
karikaturisztikus stílust újragondoló festményanimációk voltak. A Daliás idők felfogható e korai Gémes-filmek
kiterjesztéseként – annál is inkább, mert nemcsak a festményanimációs forma, de
a tömegjelenetek iránti érdeklődés is kapocs közöttük. A miliő persze
drasztikusan eltérő: Arany „kilenc-tíz ember-öltő régiségben” virágzó
lovagkorába vezet a Daliás idők,
leginkább a 19. század végének és a 20. század elejének magyar táblaképfestészetére
emlékeztető vizualitással – a Toldi,
a Toldi szerelme és a Toldi estéje eseménysorát követve.
Sem a Daliás idők adaptációs megoldásait, sem festészeti kidolgozását nem
fogadta osztatlan elismerés; éppen a Filmvilág
hasábjain (1984/8) jelent meg két éleslátó írás, amely a film problematikus
vonásaival foglalkozott, Szilágyi Ákos irodalmi adaptációként vizsgálta,
Szemadám György képzőművészeti aspektusból mérlegelte. Szilágyi egyik
leghangsúlyosabb kifogása – joggal – a Daliás
idők narrátorszövege, amely egyrészt Aranytól idegen szöveg, másrészt magát
a (filmben amúgy névtelen) főhőst teszi meg saját krónikásaként. Bár a Daliás idők véglegesített változatának
valóban része a kísérőszöveg, rendezője eredetileg beszéd nélkül képzelte el, koncepciójában
szó sem volt narrátorszöveg alkalmazásáról. Ez már önmagában is különlegessé
teszi, tette volna a Daliás időket az
Arany-adaptációk között, hiszen minden más esetben az alkotók közvetlenül
felhasználják a költő eredeti sorait. A forgalmazás jóváhagyása érdekében, a Műsorpolitikai
Bizottság elvárásainak megfelelően került végül a filmbe szövegkíséret – a
hangréteg hiába segíti a látottak követését, az összhatást sajnos kétségkívül
gyengíti.
Gémes deklaráltan nem
Arany műveinek hűséges megfilmesítését ambicionálta, hanem saját Toldi-vízióját kísérelte meg vászonra
álmodni. A Daliás idők három, számos szempontból
jelentős különbségeket mutató elbeszélő költeményt olvaszt magába; ebből ered a
film sokszor felrótt – más tényezők által a vizuális kidolgozásban is érvényesülő
– egyenetlensége, amit jól érzékeltethet a trilógia részeinek elrendeződése. Míg
a Toldi cselekményének átvétele, megőrződése
a legteljesebb a filmben (az első félóra anyagát adja), addig a következő
negyven percben a Toldi szerelme
szerteágazó és meglehetősen elnyújtott cselekményvezetése lényegesen lerövidül
(olyan epizódok maradnak ki, mint például Rozgonyi Piroska tetszhalála,
találkozása a kriptában Toldival, valamint a hős nevének bemocskolása a
sírrablás bűntettével), s végül a Toldi
estéjét éppen csak megidézi az utolsó tíz perc. A Toldi estéjének e minimalizálódása már csak azért is meghökkentő,
mert Zalán Vince megfontolandó felvetése szerint (Filmvilág 2013/7) Gémes alighanem az idős Toldi alakjával azonosult
volna, de „megtorpant ebben az azonosulási folyamatban”. Zalán találóan „kelet-európai
torzóként” emlegeti a Daliás időket, de
legalább ilyen indokolt volna „beteg nagy filmként” utalni rá. François
Truffaut használja ezt a fogalmat legendás Hitchcock-interjúkötetében, s a nagy
rendezők „elvetélt remekműveit”, félresikerültségük ellenére is jelentős
alkotásait érti alatta – amelyek az igazi cinéfilek
számára olykor becsesebbek is, mint a makulátlan mesterművek. Gémes rendhagyó
Arany-adaptációja, a Daliás idők
minden bizonnyal a magyar animáció egyik „beteg nagy filmje”.
A bárdok szelleme
A kortárs animációból sem
hiányoznak az Arany-adaptációk, de míg egyikük harmonizál a „korszellemmel”, a
másik szándékoltan ódivatúnak hat. Ezt a kontrasztot határozottan fölerősíti,
hogy egyazon szöveg, A walesi bárdok feldolgozásairól
van szó: választott formáját és vizuális eszközkészletét tekintve úgyszólván a
posztmodern szellem szülötte Bogdán Zoltán Edwardja,
míg Gémes József mintha a Daliás időket
folytatta volna saját A walesi bárdok-változatával
– ezúttal az életművet lezáró festményfilmmel gyarapítva az Arany-adaptációk
palettáját.
Bogdán előzőleg olyan jelentős
CGI-animációk közreműködője volt, mint a Maestro
(2005) és az Ergo (2009), s a KGB
stúdióban készült Edward is a
számítógépes animáció stilizációs eszközeinek dús tárházát kínálja. Az Edwardban hiába hangzik el Arany szövege
– Kárpáti Tibor előadásában –, s hiába követi a cselekmény az eredeti balladát,
a legfeltűnőbb mégis az Arany-műtől – látszólag – teljesen önálló életet élő
különleges látványvilág, amely egyszerre eklektikus
és szimbolikus, legyen szó a
figurák, a tárgyi világ vagy a terek megformálásáról. Fehér-szürke leigázottak
és pirosban-vörösben léptető s vágtató hódítók, szellemszerűen gomolygó bárdok
és kőtömbként araszoló katonák népesítik be az Edward világát – a címszereplő bankárnak vagy brókernek inkább
beillene, mint királynak –, s az elnyomók közegét a világot Las Vegas-szá
változtató kaszinó- és pénzszimbólumok borítják be. Bogdánnál teljesen
rendszerszerűvé válik az anakronizmus a film vizuális világában, ezért nem
csoda, hogy többek szerint elveszett a filmből Arany szelleme és a walesiek
drámája (lásd Muhi Klára fesztiválbeszámolóját: Filmvilág 2009/9). De ahogyan az Arany-szöveg lehetővé teszi, hogy A walesi
bárdokat a levert szabadságharc utáni Magyarországra vonatkoztassuk, úgy az
Edward is különböző korok
összekapcsolásával körvonalazza a saját korára adott reflexiót: a pénzközpontú
világ látleleteként és a (talán) még mindig lehetséges lázadás víziójaként
értelmeződik a bárdok balladája. Bogdán Zoltán szikrázó Edwardja az egyik legbátrabb és legihletettebb adaptáció a magyar
animációs film történetében.
Gémes Kecskeméten készült változata – a forgatókönyvet a rendező Jankovics Marcellel együtt írta – minden tekintetben az Edward szöges ellentéte. A ballada cselekményét és látványelemeit pontról pontra követi (itt Sinkovits Imre előadásában hallható a vers), s A walesi bárdok soraihoz asszociálható középkori miliőt kínál a képalkotás. Gémes animációja tehát alázatosan ragaszkodik a forráshoz, még a költő arcképét és aláírását is feltünteti, valamint azt a lábjegyzetet, amelyet maga Arany illesztett a művéhez. A film mégsem merül ki az Arany-sorok hűséges animációs tolmácsolásában. Gémes adaptációjának legpezsdítőbb vonása a tűz megjelenítése; természetesen ez is az Arany-szövegre vezethető vissza, de ahogyan Gémes a figurákhoz társítja, illetve a képi stilizáció fokozására – egyúttal szimbolikus tartalmak kifejezésére – használja a tüzet, azzal szuverén művészi utat is bejár. A walesi lakoma hátterében még Edward mögött égő kandallótűz valóságos tűzfüggönnyé válik a király körül, miután máglyára küldi a bárdokat; a kettős expozíció révén fátyolszerűen lobogó lángnyelvek érzékeltetik, hogy a tűz Edwardot is elemészti, bűne visszaszáll reá – a walesi bárdok szelleme mindig kísérteni fogja a zsarnok(ság)ot.
Az írás az Emberi Erőforrások Minisztériuma
Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjának támogatásával készült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/12 23-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13425 |
