Lénárt András
A történelmi és kulturális indíttatású önállósodási törekvések helyett a katalán filmművészet mindeddig máshová tetette a hangsúlyt.
Katalónia Spanyolország egyik legnagyobb
autonóm közössége, ennek a kulturális és turisztikai vonatkozásai mellett
persze történelmi és aktuális okai is vannak: az elmúlt években egyre aktívabb,
a teljes függetlenséget zászlajára tűző independentista mozgalom üzenetei
külföldre is eljutnak. (A cikk hetekkel a referendum előtt készült. Lapzártakor
épp az igenek győzelmével járó, a madridi kormány által törvénytelennek tartott
népszavazás után járunk. – A szerk.) A régió az Ibériai-félsziget történetében
számos alkalommal szolgált kulcsfontosságú események helyszínéül, a kiemelkedő
katalán művészek és gondolkodók pedig jelentős szerepet töltöttek és töltenek
be számos téren.
Az autonóm régiók,
nemzetiségek és kisnemzetek számára a művészi önkifejezés a létezésükre
vonatkozó tanúságtétel egyik legfontosabb eleme: nem csak azt akarják bizonyítani,
hogy ők is önálló entitások, de azt is egyértelművé szeretnék tenni, hogy
vannak egyéni, hangsúlyosan megjelenő jegyeik. Különösen fontos ez az 1975 után
demokratikussá vált Spanyolországban. A harminchat évig fennálló
Franco-diktatúra tiltott mindent, ami „más”, ami eltér a nemzetikatolikus centrális-kasztíliai
hagyománytól. A politikai spektrum egyszereplőssé zsugorítása mellett a kisnemzetek
kultúrája, tradíciói és nyelve is üldöztetés alatt állt, azok gyakorlása súlyos
büntetést vont maga után; természetesen a földalatti mozgalmakban és zártkörű szerveződésekben
ápolták a hagyományokat, hogy aztán a rezsim puhulásával búvópatakként kezdjenek
felszínre törni a regionális egyedi jellegek. A diktátor halála egyben új
kezdetet jelentett az autonómiára törekvő területek számára, reményt és
lehetőséget biztosítva arra, hogy elinduljanak a korlátozott önállóság (tehát
autonómia, nem függetlenség) útján, amelyet a konszenzusok nyomán megszületett 1978-as
alkotmány máig szavatol. Az más kérdés, hogy az önállóság mértéke és annak
elfogadása változó. Bizonyos közösségek megelégednek azzal, amit a fennálló
keretek nyújtanak (ilyen a spanyol comunidadok
többsége), mások törekszenek a jogok kiszélesítésére, de csak módjával (mint
Galícia), megint mások egyre elszántabbá válnak (lásd Katalónia elmúlt húsz
évét), míg egyesek az erőszaktól sem riadtak vissza (a baszk helyzethez
kapcsolódó terrortevékenységek végére csak a közelmúltban sikerült pontot
tenni).
A spanyol filmművészetben
sok „elsőséget” mondhat magáénak Gaudí szülőföldje. Fructuós Gelabert személyében
nem csak a katalán, de a spanyol filmművészet megalapítóját is tisztelik, nevéhez
fűződik az első, cselekménnyel is rendelkező spanyol rövidfilm, valamint az
első külföldre is eladott spanyol film elkészítése – ő és kortárs, a
filmiparban egyértelműen úttörőnek tekinthető kollégái Barcelonában folytatták
a tevékenységüket. A katalánok joggal tartják úgy, hogy alapvetően Katalónia a
spanyol filmművészet (egyik) bölcsője. A csecsemőkor után serdülővé is itt vált
a spanyol filmipar: a korabeli kulturális életnek, a minden új iránt
fogékonynak mutatkozó katalán társadalomnak, valamint a technikai innovációknak
és az előrelátó befektetőknek köszönhetően hamar Barcelona vált a spanyol
filmipar központjává, Madrid minden szempontból a háttérben maradt egészen az
első világháborúig.
Katalán filmművészetről
beszélni nem feltétlenül jelenti azt, hogy Spanyolország többi régiójától
teljesen eltérő művekkel fogunk találkozni. Azt sem lehet egyértelműen
kijelenteni, hogy mitől számít egy film katalánnak. A nyelv nem alapvető
szempont: a legismertebb és legsikeresebb katalán munkák spanyol nyelven
készülnek, így több esélyük van szélesebb közönséget elérni. Az alkotás finanszírozásában
nagyobb részt vállaló produkciós cégek, vállalatok, a katalán önkormányzathoz kapcsolódó
intézmények támogatásának mértéke, a stáb összetétele, esetleg a forgatás
helyszínei tehetnek egy filmet katalánná, persze mindez százalékokban megadott
előírások alapján. Többször képezte már vita tárgyát, hogy a Katalán
Filmakadémia által minden évben Gaudí-díjjal honorált alkotások egyáltalán
megérdemelten szerepeltek-e az adott kategóriában, vajon „eléggé katalánok-e”,
miközben a szabályok egyértelműen meghatározzák a kritériumokat, meghagyva
persze a szükséges kiskapukat.
A regionális és országos
terjesztésen kívül a legtöbb katalán film nemzetközi forgalmazásra is aspirál,
ezért a katalán mellett (vagy helyett) elsősorban spanyolul, néha franciául
vagy angolul készülnek a művek. Egyik fő cél, hogy külföldi filmfesztiválokon
is megjelenjenek. Nemzetközi sikert aratott a szintén katalán filmnek számító, de
világsztárokat (Liam Neeson, Sigourney Weaver, Felicity Jones) felvonultató, angol
és spanyol nyelven forgatott Szólít a
szörny (Juan Antonio Bayona, 2016), valamint külföldi fesztiválsikereket
ért el a francia nyelven készült XIV.
Lajos halála (Albert Serra, 2016) is. Mindkettő koprodukciós alkotás.
Előbbiről sokat hallhattunk és olvashattunk itthon ez év elején, utóbbi mű az
ágyban fekvő, agonizáló Napkirály (Jean-Pierre Léaud lenyűgöző alakításában) utolsó
napjait mutatja be, melyek során a korlátlan hatalom és a tehetetlenség béklyói
kerülnek szembe egymással. Bayona és Serra két világ találkozását hozzák
elérhető közelségbe, míg előbbi a fantasztikumot vegyíti a való világgal,
utóbbi az abszolút uralkodói sorson keresztül mutatja be, hogy a halandók mindannyian
ugyanúgy végzik, társadalmi rangjuktól függetlenül.
A múlt és a jelen hiteles
ábrázolását a spanyol filmművészet egyik elsődleges feladatának tekinti, így
nem meglepő, hogy a közelmúlt és a történelmi emlékezet kérdései gyakran
felbukkannak a hispán filmvásznakon. A katalánok is hozzáteszik a részüket e küldetéshez.
Ebből a szempontból talán A katalán álom
(Josep María Forn, 2015) a legfontosabb film, amely mostanában e régióban
készült; Katalónia elmúlt száztíz évét öleli fel Forn munkája, és nem titkolt
célja, hogy támogatást nyújtson a függetlenedési törekvéseknek. Hibrid
alkotásról van szó: újonnan forgatott jelenetek, archív felvételek, valamint a
rendező korábbi történelmi filmjeiből vett részletek keverednek, mindegyik a
katalán történelem egy kiemelkedő eseményét vagy személyét eleveníti fel. A
régió sorsának alakulása demokratikus és diktatórikus periódusokban, a katalán
nemzet szimbolikus alakjai és hősei, valamint az autonómiához vezető út
állomásai adják a fő pontokat, és a néző akár önállóan is arra a következtetésre
juthat, hogy innen már csak egy apró, ugyanakkor szükséges lépés lehetne a
teljes függetlenség kivívása. A rendező azt is érzékeltetni kívánja, hogy a
történelem ismétli önmagát, szinte minden probléma, ami ma a katalánokat sújtja
(önrendelkezési viták, katalán politikusok harca, centrum és periféria
viszonya), egyszer már megtörtént; a vívmányokat meg kell őrizni, a hibákat
pedig nem szabad megismételni. A 87 éves rendező politikai kinyilatkoztatásnak
és egyben filmművészeti végrendeletnek szánja a művét, amelyet abban a
reményben készített, hogy Spanyolország-szerte bemutatják azt, és mindenki
ráébred Katalónia kiemelkedő szerepére.
A kiválasztott (Antonio Chavarrías,
2016) szintén történelmi munka, de nemzetközi vonatkozású: Ramón Mercader
katalán kommunista alakját idézi meg, akinek jelentősége inkább a
világtörténelem színpadán volt tetten érhető. Ő hajtotta végre az NKVD parancsát,
és gyilkolta meg egy jégcsákánnyal Lev Trockijt Mexikóban 1940-ben. A mexikói
koprodukcióban készült film a polgárháborús Barcelonában indít, ahol a
szovjetek beszervezik a főszereplőt. A katalán város a testvérgyilkos háború
egyik legfontosabb színhelye volt, ahol a köztársasági-baloldali csapatok nem
csak a felkelő nacionalisták, hanem egymás ellen is harcoltak (a legbrutálisabb
barcelonai tisztogatások egyik irányítója a magyar Gerő Ernő volt). Miután
kiemelik Mercadert a háború sújtotta országból, követjük a kiképzését a
Szovjetunióban és Franciaországban. Párizsban beleszeret egy kommunista lányba,
akivel később Mexikóban találkozik ismét; ekkor a lány már Trockij személyi asszisztense,
így a leendő merénylő számára kulcsszeméllyé válik. Bár a történet végkicsengését
jól ismerjük, a rendezőnek sikerül a klasszikus kémfilmek és thrillerek
eszköztárának felhasználásával izgalmassá és feszültté tennie a hangulatot,
elsősorban a főszereplőt játszó Alfonso Herrerának és a Trockijt alakító Henry
Goodmannek (a Marvel-univerzum Dr. List karaktere) köszönhetően.
A jelen problémái is
központi témául szolgálnak azon munkákban, ahol a rendező a szórakoztatás
mellett a társadalmi felelősségvállalást is célul tűzi ki. A Közel az otthonodhoz (Eduard Cortés,
2016) a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság egyik, Spanyolországban
legszembetűnőbb hatására fűzi fel cselekményét: a tömeges kilakoltatások
mindennapi jelenséggé váltak, amely ellen a társadalom polgári engedetlenség
keretei között próbál fellépni. Cortés filmjében a női főszereplőt és családját
otthona elhagyására kényszeríti a hatóság, drámáját pedig a bank tisztviselői
és a kilakoltatást végző rendőrség szemszögéből is láthatjuk. A rendező e
sokakat érintő, felkavaró események elmeséléséhez a musical műfaját
választotta, de távolról sem hivalkodó és tolakodó zenés-táncos betétekre kell
gondolnunk: minden dalnak és táncjelenetnek súlya van, szervesen illeszkednek a
személyes (és társadalmi) tragédia egyes elemeinek kibontásához, a nézőt
egyetlen zenei rész sem fogja jókedvre deríteni. A hétköznapi valóság másik
oldalát mutatja be David Ilundain filmje, a B
(2015), amely rávilágít Spanyolország egy érdekes tulajdonságára: ebben az
országban a korrupció az egyik legsúlyosabb bűn, akár hivatalban lévő
politikusokat is bilincsben visznek el a pártközpontból vagy a minisztériumból,
ellenzékit és kormánypártit egyaránt, ha az ügyészség ezt indokoltnak tartja.
Luis Bárcenas (a vezetéknevére utal a film betűcíme), a kormányzó Néppárt
pénztárnokának ügye áll a film középpontjában, akit 2013 nyarán hallgatott ki másodszor
a bíróság, amely során beismerő vallomást tett, megcáfolva a saját korábbi
állításait (hazugságait). Kizárólag a bírósági jegyzőkönyvek felhasználásával
készült a forgatókönyv és az alapjául szolgáló színdarab is, a vádlott és a
bíró közötti párbeszéd adja a film fő vonalát, amely tapintható feszültséget
eredményez a vásznon. Ennek nyomán sorozatban robbantak ki a korrupciós ügyek,
más letartóztatások is történtek. Bár a jobboldali párt a következő választást
is megnyerte, de Bárcenas ügye a mai napig a modern Spanyolország egyik
legnagyobb visszhangot kiváltó botrányának számít.
Más típusú problémára
világít rá az Egy fantasztikus nő
(Sebastián Lelio, 2017), melynek címszereplője több szempontból is válságba
kerül, miután 20 évvel idősebb szerelme egy átmulatott éjszaka után meghal. A
férfi családja, a kórház dolgozói és a rendőrség is gyanakvóan tekint Marinára,
úgy vélik, köze volt a halálesethez. Nem csak megbízhatatlannak, de aberráltnak
is tartják: Marina transzszexuális, és még egy elméletileg toleráns
társadalomban is (márpedig a spanyoloknál nehéz elfogadóbb nemzetet találni) a
másságnak szembe kell néznie az előítéletekkel. Több irányból is veszélyeztetik
tehát a főszereplő identitását, akinek be kell bizonyítania önmaga és a
külvilág felé is, hogy mind nőként, mind szerető partnerként helyt tud állni,
valamint hogy jogában áll megválasztania, hogyan akarja élni az életét. Tehát
azt, hogy ő valóban egy fantasztikus nő.
Katalónia legfőbb
nevezetessége természetesen Barcelona, sokak szerint Európa egyik
legvarázslatosabb városa, de Spanyolországnak mindenképpen kiemelkedő ékszere. Egy
ízig-vérig katalán történettel találkozunk az itthon is bemutatott Hóesés Barcelonában (Dani de la Orden,
2015) című vígjátékban, amely a hasonló munkáknak megfelelően sok szálon fut,
és sok szereplőt mozgat, a középpontban pedig természetesen az emberi kapcsolatok
állnak, azon belül is elsősorban a szerelem. A spanyol filmkritikusok szerint
akár a brit Igazából szerelem katalán
folytatásának is tekinthetnénk. Ami megkülönbözteti a filmet társaitól a hispán
karaktereken túl, az a helyszín: Barcelona is főszereplővé válik, a lüktető,
zsongó, multikulturális város összetéveszthetetlen atmoszférát nyújt, központi
karakterré válik a szerteágazó történetszálak forgatagában. Szintén ez a város
adja meg az alaphangulatát egy felütésében drámaiabbnak tekinthető filmnek,
amely, távolodva a belvárosi helyszínektől, Barcelona külvárosába és az ott
élők sorsába kalauzol. A Manolita,
szerelmem (Mireia Ros, 2015) a mindennapi betevőjükért harcoló taxisok
világába vezet el az egyik sofőr feleségének történetén keresztül, akit a férje
folyamatosan megaláz és bántalmaz. Amikor Sofía ráeszmél, hogy a hitvese még
szeretőt is tart, úgy dönt, radikális változást hajt végre az életében. filmjében.
Habár az alaptörténet fajsúlyos drámára is lehetőséget adna, Ros inkább a
vígjáték irányába szövi az események fonalát. Manolita új életet kezd, amelyben
kizárólag tőle függ a sorsa, másoknak csak korlátozott beleszólást enged.
A Magyarországon is ismert
Isabel Coixet (Az élet nélkülem, A szavak titkos élete) a katalán rendezőnők
egyik úttörője volt, ma is megbízhatóan készíti filmjeit, megosztva idejét a
spanyolországi és a külföldi forgatások között. Azonban mára már nem ő az
egyetlen katalán hölgy, akit számon tart a szakma. Az elmúlt évek a katalán
filmgyártásban a női rendezők megerősödését és a független produkciók
elszaporodását hozták (ami ellentétes tendenciát mutat a „központi”, tehát
madridi állapotokkal). Ennek legfőbb okai, hogy a Katalán Filmintézet a
korábbinál nagyobb mértékben támogatja a független filmkészítőket, valamint a
legfrissebb statisztikák szerint a számos katalán filmiskola tanulói között a
nők közel 65%-os arányt tesznek ki. A 2017-es premierek közül több is ehhez a
tendenciához kapcsolódik. Az 1993 nyara
(Carla Simón Pipo) főszereplője egy kislány, aki szülei halála után vidékre
kerül a rokonokhoz. A más filmekből ismert témát (a gyász feldolgozásának
lehetőségei, új barátságok kialakulása) a rendezőnő a kislány lelkiállapotának
szemszögéből közelíti, nagy hangsúlyt fektetve a spontaneitásra: a főbb
szereplőknek (két gyermek és két felnőtt) szituációs gyakorlatokat kellett
végezniük, hogy közösséggé formálódjanak, majd a felvételek során a
kislányoktól azt kérte, hogy a forgatókönyv ismerete nélkül próbáljanak meg
improvizálni. A rendezőnő nem utasításokat és iránymutatásokat adott, hanem
helyzeteket vázolt fel, az ezekre adott reakciókból állt össze a film.
Generációs röntgenképet ad a szintén 2017-es, katalán-német keverékcímmel
rendelkező Júlia Ist, amelyben a
rendező-főszereplő Elena Martín az Erasmus-nemzedék tagjaként merül el az
európai kultúrában. Mivel évek óta a spanyol egyetemisták vesznek részt
legaktívabban a méltán népszerű ösztöndíj-programban, a hispán közönség számára
ismerős helyzetet vázol a Berlinbe kerülő Júlia története, aki életében először
kerül messze Barcelonától. A témát könnyedebb stílusban tárgyaló munkákkal
(mint a nálunk is ismert, egyébként éppen Barcelonában játszódó, 2002-es Lakótársat keresünk) szemben Martín
filmje bemutatja azt a meghasonlott állapotot is, amikor egy fiatal hirtelen
idegen közegbe kerül, mindenhol ismeretlenek veszik körül, és nem feltétlenül
tud azonosulni az őt érő kulturális hatások minden elemével. Új életet, talán
új identitást is fel kell építenie ahhoz, hogy boldogulni tudjon, megalkossa az
új, független Júliát. Martín filmje általános érvényű gondolatokat és érzéseket
fogalmaz meg, amelyeket valószínűleg már mindenki átélt, aki huzamosabb ideig
külföldön folytatta a tanulmányait. Az összkép az esetek döntő többségében
pozitív, a fiatalok nyelvi és kulturális szempontból gazdagabban térnek haza
(ha egyáltalán hazatérnek), a baráti és kapcsolati hálózatuk pedig sokrétűvé
válik. A nemzeti identitásuk mellé végérvényesen kialakíthatják magukban a
valódi európai identitást is.
Anyagi és
megvalósíthatósági szempontból természetesen nem a nagyjátékfilmek, hanem a
rövid- és dokumentumfilmek gyártásában tud leginkább kibontakozni a tisztán
katalán filmgyártás, ahol több esély van arra, hogy a gyártó vállalat, a nyelv
és a stáb szempontjából tekintve is tisztán katalán produkciókkal találkozzunk.
Ezek többsége is, a játékfilmek vonalához hasonlóan, igyekszik egy aktuális
problémára vagy élethelyzetre reflektálni. Középpontban általában a társadalom,
a politika és a gazdasági helyzet áldozatai állnak: a bármely generációhoz
tartozó kisember, valamint a fiatal nemzedék, amely a hatalmas
munkanélküliségnek és a cél nélküli létezésnek köszönhetően napról napra
próbálja átvészelni az életét. Az elkeseredés azonban csak átmeneti, a spanyol
és a katalán társadalom minden pofon után felkel a padlóról.
A filmtörténet kutatásában
is élen jár az autonóm közösség: a barcelonai Film és Történelem Kutatóközpont
Spanyolország és Katalónia mellett az egész világ filmtörténetéhez kapcsolódó
kiemelkedő kutatásokat végez, könyveket és folyóiratot publikál, és egyedülálló
nemzetközi konferenciákat szervez – e sorok írója számos projektben szorosan
együttműködik a központ kutatóival, így személyes tapasztalat alapján
állítható, hogy náluk bensőségesebb viszonyt kevesen ápolnak a filmkultúrával
Európában. Ez utóbbi megállapítás túlnyúlik a szakmai körökön: a spanyol
társadalom is a film szerelmese (sociedad
cinéfila, ahogyan önmagukról mondják),
Katalóniában pedig mindez hatványozódik azáltal, hogy a spanyol, az európai és
a más kontinensek filmművészetei mellett kitüntetett figyelmet fordítanak a
saját, autonóm filmgyártásukra is. Mindez harmonikusan megfér egymás mellett,
csak akarni kell.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 42-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13417 |
