Sepsi László
Alfredson az erőszak sokkja helyett az elhidegülés témájára épít.
Nehéz eldönteni, hogy a lerobbant,
alkoholista detektív alakja fölött eljárt az idő, vagy egyszerűen csak
Hollywood nem tud mit kezdeni a figurával. Ebből a szempontból Jo Nesbø Hóemberének feldolgozása nagyon hasonló
tüneteket mutat, mint pár éve a Sírok
között című Lawrence Block-regény adaptációja: a készítők addig eljutottak,
hogy koszos kabátot adjanak a jó érzékkel kiválasztott férfi főszereplőre, de
ami ezen túl történik a vásznon, az alig képes meghaladni egy szerda esti
krimisorozat aktuális epizódjának izgalmait. De mielőtt a részeges nyomozókat a
tömegfilm panoptikumába száműznénk a kócos hajú őrült tudósok és békepipát
pöfékelő testes törzsfőnökök közé, nem árt figyelembe venni, hogy a
karaktertípus otthontalanságát a mozikban nem annyira a korszellem okozta –
mint az említett két esetben –, hanem hogy brutális traumákkal terhelt, önsorsrontó
bűnüldözőkkel éppenséggel telített a szórakoztatóipar. Csak éppen nem a
mozivásznakon, hanem a tévében és az online streaming-szolgáltatóknál: az
elviekben biztos közönségbázisra – hiszen Blocknak és Nesbønek is megvan a maga
méretes olvasótábora – krimiadaptációknak így a könnyen hozzáférhető, és a
mozijegynél jóval olcsóbb, de minőségi tartalommal kell versenyeznie, ahol
skandináv krimi, botegyszerű procedural és kiterjesztett Coen-univerzum is egy
kattintással elérhető.
A Hóember
készítői mintha már felismerték volna, hogy ismert szerző ide vagy oda, egy jól
futó regény, mint alapanyag önmagában kevés az üdvösséghez. Felhasználva
ugyanazt a stratégiát, amivel a legismertebb kábelcsatornák is piacvezetővé
váltak, a Hóember egyik kulcsfogalma a
presztízs lett: Oscar-díjas színészek még a mellékszerepekben is, producerként
Martin Scorsese tüsténkedik, a rendező Tomas Alfredson pedig az Engedj be! és a Suszter, baka, szabó, kém után nyugodtan nevezhető az elmúlt
évtized egy legmegbecsültebb adaptátorának. Ám a filmet felvezető kampány
tolakodó name-droppingján túl a Hóember külcsínben
is igyekszik ráígérni a kisképernyős konkurenciára. Alfredson kimért stílusa,
szimmetrikus keretekbe szorított szereplői és a behavazott táj távlatainak
kihasználása messze meghatározóbb jellemzőjévé válik a Hóembernek, mint a regényeredeti pervertált giallókat idéző kegyetlensége.
Egy sorozatgyilkos-thrillertől szokatlan módon a kétórás játékidő második
feléig a Hóember ellipszisben hagyja
az erőszakjeleneteket, és csupán az eljegesedett holttestek megmutatására
szorítkozik, ami tekinthető az alkotói elegancia valamiféle megnyilatkozásának,
ám ezzel épp a műfaj alapvető attrakcióját számolja fel.
Párhuzamban a gyilkos praxisának szemérmes
kezelésével, Alfredson a filmszöveg egészét alárendeli az elhallgatás és elhidegülés
témájának. Bár a megrogyott házasságok nőtagjait büntető gyilkos kapcsán ezek
maguktól értetődő választások, a Hóember
elharapott, kopogós párbeszédeinek és minduntalan egy belső keret két oldalára
szorult, eleve kissé robotszerű szereplőinek hála ez a művészi megfontolás végül
teljesen maga alá gyűri az alapanyagot. Alfredson filmje nem csak azért kudarc,
mert az elhidegülés színrevitelének jegyében merev arccal bámuló hóembert
csinált minden szereplőjéből, hanem mert ez a formanyelvi és színészvezetési
döntés – amely le Carré hűvös-mechanikus kémvilágához messze jobban passzolt – túlságosan
is távol áll a Harry Hole-regények működésmódjától. Nesbø ravasz
nézőpontváltásokon és információadagolási trükkökön alapuló, de mindig pergő
cselekményvezetésének nyoma sincs Alfredson Hóemberének
lassúvá dermesztett világában, és a vérprofi krimiíró bűvészkedése nélkül hamar
kiderül, hogy „Norvégia első sorozatgyilkosának” története el sem bírja azt a
komolykodó fajsúlyt, amit az adaptáció rá akar testálni. A Hóembert végül pont az a terhes presztízsre törekvés fojtotta meg,
amit a stúdió a produkció legnagyobb fegyvertényének szánt: habár egy lerobbant
nyomozó köztudottan a jég hátán is megél, Alfredson most bizonyította, hogy
kellőképpen hűvös körülmények közt még a legjobb ballonkabát is
használhatatlanra fagy.
HÓEMBER (The Snowman) – amerikai, 2017.
Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: Jo Nesbø regényéből Hossein Amini. Kép: Dion
Beebe. Zene: Marco Beltrami. Szereplők: Michael Fassbender (Harry Hole), Rebeca
Ferguson (Bratt), Chloë
Sevigny (Sylvia), Val Kilmer (Rafto), J.K.
Simmons (Stop). Gyártó: Universal Pictures / Working Title Films. Forgalmazó:
UIP-Duna Film. Szinkronizált. 120
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 49-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13416 |
