Kolozsi László
A Hóemberben a társadalomkritikánál fontosabb a magánéleti krízis.
Amikor először jártam Svédországban (még a
80-as években) egy bevásárlóközpontban rácsodálkoztam, hogy a felvágott mellé
lehet venni krimiket is. Az is meglepett, hogy a svédek a kávéházakban
otthagyják a kiolvasott és megunt krimiket. Mikor rákérdeztem, a pultos lány
elmondta, hogy a svédek sokat olvasnak, de nem gyűjtik otthon a könyveket. A
krimiket vagy eldobják vagy továbbadják. A helyzet akkor sem változott, amikor
a svéd krimi a világban kurrens cikk lett, vagyis Wallender felügyelő – a
Mankell-regények – és A tetovált lány (Stieg
Larsson) megjelenésével. Az egyik legjobb és legtöbbet író szerző, Håkan Nesser elmondja több
interjúban is, hogy nem nagyon tud olyan krimiszerzőt mondani, aki ne lenne politikailag
elkötelezett, vagyis balos, nem nagyon tud olyan szerzőt, aki ne a társadalmi
egyenlőtlenségekből, a társadalom morális züllöttségéből, vagy a kapitalizmus,
a demokrácia válságából vezetné le, hogy létezik és burjánzik a bűn (a
skandináv országokban egyébként nagyon alacsony a bűnelkövetések száma). A
krimiszerzők – és ebben is a Maj Sjöwall, Per Wahlöö páros volt az első – felvállalt
küldetése, hogy felhívják az északi és egyáltalán a modern nyugati társadalmak
problémáira a figyelmet, kitapintják a rendszer furunkulusait.
Jo Nesbø sem volt kivétel:
a focistaként, majd rocksztárként sikeres szerző első sikeres (és legjobb)
könyvei – Vörösbegy, Nemeszisz, Boszorkányszög – a társadalmi elfojtásokat, a múlt nyomainak
eltűntetését kérik számon a norvég társadalmon; vagyis azt, hogy nem számolt el
a náci múlttal, a kollaboránsokat védi. A nagyapák bűneivel szembesülő újabb
generációk a múlt terheit nem tudják elhordani, és összeroppanásuk
következménye az általuk elkövetett erőszak. Ezzel, valamint a magánélet és a
családi közösségek válságával, a modern élet kihívásaival szembesülő ember
frusztrációival függ össze a szereplők agresszivitása, a főszereplő és más
fontosabb figurák szenvedélybetegsége.
A Breivik-ügy kapcsán írt
cikkeiből is kitetszik, hogy Nesbø is erősen balra húzott. Egészen a Hóemberig, a társadalmi szál fontos volt
regényeiben. A Hóemberen érezni, hogy
akkor született, amikor Nesbø a csúcson volt, amikor meglódult a nemzetközi
karrierje. A 2007-ben írt regény alaptörténete már inkább azokra az izlandi krimikre
játszik rá, melyekben mindenki rokona mindenkinek, melyekben az öröklés, nem
csak a génállomány, hanem a bűnök és különös betegségek öröklését is jelenti. (Ezen
a sztorivonalon egyébként a szintén megfilmesített Arnaldur Indriðason
regény, a Vérvonal indult el először.)
A Hóember annak ellenére az egyik legjobb Harry Hole-krimi, hogy a
társadalmi szálat a magánéleti helyettesíti. A szétesőben levő, teljesen
elfáradt (később külföldre is menekülő), főnyomozó, Hole bőrére megy a játék:
az áldozatai mellé hóembert építő sorozatgyilkos esete a legszemélyesebb ügye. Hóesés
és tél, Oslóban és Bergenben: a modern épületek hideg fényben ragyognak,
hatalmas üvegablakokon át látjuk a jeges kikötőt, az ember megrázkódik, ha víz
ér a bőréhez, szinte halljuk a jég recsegését. A gonosz egy gazdag és
befolyásos és híres férfiban testesül meg, akinek ágyát a Misuku gyárban
szabták méretre, a plafonról teafa ventilátor lóg, és forog lustán, a Bose
hangszórókból a Cafe del Mar zenéje szól. E mögött a high tech, iszonyatos
jólétet sugárzó külcsíny mögött ugyanakkor mintha már egyre nagyobb területet
foglalna el az enyészet. A Hóember
mintha a jóléti társadalmak utolsó óráinak ábrázolása lenne – yachtokkal,
felspécizett kocsikkal. Jól felépített és izgalmas krimi, amiből persze nem is
a lakóházak nagyon pontosan megrajzolt képe, hanem az izgalmas jelenetek – különösen
az a Hattyúnyak címre hallgató, amiben a gyilkos a Sylvia nevű áldozatát üldözi
– maradnak meg. Ez az öt oldal a skandináv krimi egyik csúcspontja.
A befejezés, a történet
megoldása egyébként erősen a Híd című
– a regénynél négy évvel később született – krimisorozatot idézi. A realitástól
jobban eltávolodik, mint a Nesbø krimik befejezése általában. Ha izgalmas is,
nehezebben hihető. Ugyanakkor, és ezt is a Hóember
pozitívumai közé sorolhatjuk, ebből a regényből derül ki, mely filmeket szereti
Harry Hole: alulértékeltnek tartja a Csillagközi
inváziót, a Vonzás szabályait, és
a legjobb Coppola film szerinte – sőt, az egyik legjobb film – a Magánbeszélgetés. Itt érhető tetten,
Hole mennyire Nesbø. Akinek szintúgy ezek a kedvencei.
Animus, 2011.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 48-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13415 |
