Baski Sándor
Haneke új filmje egyszerre összegzése és lábjegyzete az életműnek. A felforgatásból rutin lett, a tragédiából komédia.
Valószínűleg senki nem ütközött volna meg
rajta, ha 2012-ben Haneke követi Tarr Béla példáját és lezárja rendezői
pályafutását. Ahogy A torinói ló az elsötétülés
filmje és egy végpont elérése volt, úgy jutott el a kortárs osztrák film
legnagyobb alakja is a teljes kilátástalanság nyugtázásáig a Szerelemben. Van-e még tétje a
nagypolgárság pitiáner önbecsapásait taglalni – sokadszorra –, ha egyszer már a
lét végső kérdéseit is feltettük?
Haneke igennel válaszolt,
és visszatért ahhoz a világhoz, amelyet a legjobban ismer. Más-más névvel, de a
Happy End diszfunkcionális
családjának szinte minden tagjával találkozhattunk már az életműben, legyen szó
a családi építőipari céget vezető jéghideg matriarcháról (Anne szerepében Isabelle
Huppert), a kettős életet élő mintatestvérről, Thomasról (Mathieu Kassovitz)
vagy a szociopata hajlamokat mutató unokahúgról (Fantine Harduin).
Az egyéni krízisek ezúttal
is hűvös precizitással közvetített tragédiák apropóján kerülnek felszínre: a
tékozló fiúnak, Pierre-nek köszönhetően súlyos baleset történik az egyik
építkezésen, és ezzel a burzsoá státuszt, illetve a felszínes családi idillt
szavatoló cég jövője is veszélybe kerül. Miután a nyitó totálképen – illetve
annak egyik sarkában – megmutatja a balesetet, Haneke elkezdi még egyszer a
filmet, és ezúttal egy mobiltelefon kamerájának függőleges felvételét nézhetjük
vagy öt percen át. A videó készítője, akiről később kiderül, hogy egy kamasz
kislány, a saját anyját rögzíti titokban, és közben chaten kommentálja, nem
kevés gúnnyal, a látottakat. A nő később gyógyszertúladagolással kórházba
kerül, Eve pedig az apjához, Thomashoz, aki már új feleségével él Anne calais-i
villájában. A lány nyugtalanító közönnyel veszi tudomásul, hogy költöznie kell
– Haneke nem mondja ki, csak sejteti, hogy ő mérgezhette meg az anyját –,
egyedül leépülőfélben lévő nagyapja (Jean-Louis Trintignant) iránt mutat
érdeklődést, aki bizalmába avatja, majd megkéri, hogy segítsen neki meghalni.
Ahogy egyetlen
főszereplője, úgy határozott fókusza sincs a filmnek – mintha egy tehetséges
Haneke-epigon próbálná kipipálni a rendezői védjegylista összes tételét az
elidegenedéstől a képmutatáson át a kommunikációképtelenségig, egy-egy jelenet
erejéig konkrétan megidézve az életmű fontosabb tételeinek központi motívumait.
Így kerülnek elő újra a normalitás kulisszájával elfedett szexuális elhajlások
(A zongoratanárnő), a kényszerű,
bűntudatos szembesülés az idegenséggel
(Rejtély), a halálvágy (A hetedik kontinens, Szerelem) vagy a
technika, mint az elérzéktelenedés (segéd)eszköze (Benny videója).
Haneke meggyőzően mondja
fel saját magát, de új nézőpontot csak akkor emel be, amikor a kommunikációs
csatornák változására reflektál. Nem csak azért mutatja hosszú perceken át a
különféle kijelzőket, hogy belepillanthassunk a szereplők rejtett vágyait
feltáró diskurzusokba – feszültséget is generál. Sokáig nem tudhatjuk, ki az
üzenetek címzettje vagy feladója, ami alkalmat kínál a találgatásokra – egy
házasságtörő viszonyról értesülünk így –, a rendező ugyanakkor az online
kommunikáció személytelenségét és tétnélküliségét is kommentálja ezzel a
módszerrel. A másik felfrissített motívum a migrációé: Haneke a kelleténél
talán didaktikusabban nyúl a témához, amikor a társadalmi szolidaritásra kérdez
rá – a bűntudattól egyre jobban bekattanó Pierre az anyja megkérdezése nélkül
menekülteket invitál a puccos családi fogadásra –, de tekintve, hogy a történet
Calais-ban, a migránsválság legnagyobb európai gócpontjában játszódik, adekvátnak
tűnhet a direktebb megközelítés.
Nem kétséges, hogy a 75.
évében járó rendező megőrizte szellemi nyitottságát, de nem véletlen az sem,
hogy a Cannes-i Filmfesztiválon a hasonló személyes és társadalmi
élethazugságokat boncolgató Östlund-film vitte el az Arany Pálmát; A négyzet frissebb, provokatívabb és
előremutatóbb, vagyis pont olyan, mint a Furcsa
játék vagy A zongoratanárnő volt
annak idején.
A Happy Endnek ugyanakkor „mentsége” is van: a humor, amely átütőbb,
mint a rendező bármelyik korábbi filmjében. Legjobb pillanataiban a tragédia buñueli
komédiába fordul át, mintha Haneke a Szerelemmel
mégiscsak elérte volna azt a végpontot, ami után az álarcokat viselő, kisstílű
figurákat nem tudja többé komolyan venni.
HAPPY END (Happy End) –
francia-osztrák-német, 2017. Rendezte és írta: Michael Haneke. Kép: Christian
Berger. Szereplők: Isabelle Huppert (Anne), Jean-Louis Trintignant (Georges),
Mathieu Kassovitz (Thomas), Fantine Harduin (Eve), Franz Rogowski (Pierre), Toby
Jones (Bradshaw). Gyártó: Les Films du Losagne / Wega Film / X_Filme.
Forgalmazó: Cirkofilm Kft. Feliratos.
107 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 27-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13413 |
