Jankovics Márton
Mészáros Márta egy mai elhidegült anya-lánya kapcsolaton keresztül viszi be a nézőt a történelmi traumák sűrűjébe.
„Nem engedhetjük, hogy a múlt tönkretegye az
életünket” – hangzik el Olga szájából az Aurora
Borealis – Északi fény tételmondata. Ez akár csenghetne üres és kissé
didaktikus frázisként is a Bécsben élő menő ügyvédnő szájából, aki bankos
meetingek, repülőterek és luxusautók belsőtere között cirkálva éli sikeres és
fegyelmezetten boldogtalan életét. A kijelentésnek mégis hatalmas súlya van a
film ezen pontján, Tóth Ildikó karaktere ugyanis nem társalgási közhelyeket
puffogtat, hanem egy nagyon is valós, elemi erejű fenyegetéssel száll szembe,
ahogy Mészáros Márta hősnői szoktak. Nevezetesen azzal a fenyegetéssel, hogy
egy újabb családot temessenek maguk alá a történelem sötét bűnei, amelyek
évtizedekig rejtőztek az elme legeldugottabb padlásszobáiban. Olga imperatívusza
tehát kétségbeesett és elszánt kísérlet arra, hogy a jelenben gyógyítsák a múlt
traumáit, mielőtt még azok túl nagyra nőtt gólemként pusztítják el a családnak
nevezett emberi sorsköteget.
A kísérlet tulajdonképpen
sikerrel jár, ám az ilyen történeteknek persze nem szokott happy endje lenni.
Már ha happy end alatt azt értjük, hogy a fájdalom teljesen megszűnik, és a
szereplők minden életproblémája elsimul. Mészáros Márta pontosan tudja, hogy a
múltbeli tragédiák nyomait nem lehet végleg kitörölni az emberi lélekből. A
legtöbb, amit tehetünk, hogy szembenézünk velük. Ez persze nehéz, és mély
sebeket téphet föl, de még mindig kevésbé ártalmas, mint az elhallgatások és
hazugságok lassan erjedő mérge, amely észrevétlenül itatja át a hétköznapokat,
és apró dózisokban gyilkolja a kapcsolatainkat. Az Aurora Borealis is egy pusztító erejű titokról szól, amelyet Olga
anyja, az idős Mária majdnem a sírba visz magával. Még a halálos ágyán is alig
képes megtörni a hallgatást, de végül kelletlenül és akadozva mesélni kezd
arról, ki is volt Olga igazi apja. Szemben azzal az idealizált képpel, amit fél
évszázadon át hazudott neki.
Ez a téma Mészáros Márta
egész életművén hangsúlyosan végigvonul, amelyben kezdetektől gyakran kísértik
családi titkok, hazugságok és hiányok a szereplőket. Már első
nagyjátékfilmjében, az 1968-as Eltávozott
napban is egy gyermekotthonban felnőtt árva lány ered ismeretlen szülei
nyomába. A Kovács Kati által alakított Szőnyi Erzsi Mészáros erős hősnőinek
prototípusaként is felfogható: magányos nő, aki megpróbál letérni a társadalom
által számára kijelölt nyomvonalról, hogy a saját útját járja. Ezt vitte tovább
a berlini Arany Medvét elnyerő Örökbefogadás
is, amelyben egy magányos özvegyasszony és egy nevelőintézeti lány
szeretethiánya fonódik egymásba. A legteljesebben pedig az önéletrajzi
ihletettségű Napló-trilógiában bomlik
ki a téma, amelyben a rendező saját fiatalkori küzdelmeit is felidézte a
Szovjetunióban megárvult, majd hazakerült Juli makacs önkeresésében. A Napló-filmek azt is tűpontosan ábrázolják,
miként hatja át egymást magánélet és történelem. Mert a titkok és hiányok
legtöbbször nem maguktól szökkennek szárba, hanem a történelem léptei nyomán,
amely a dicső jövő felé menetelve tipor bele az emberi életekbe. Nem véletlen,
hogy Mészáros még Nagy Imre elítélését és kivégzését sem önmagában idézte fel,
hanem az apahiány személyes szemszögén szűrte keresztül a Temetetlen halottban.
Az apahiány és annak
betöltése az Aurora Borealis
cselekményében is központi szervezőelem. Ezúttal is a történelemkönyvek lapjai
mögé pillantunk be, azonban már nem a vastagon szedett főcímeknél, hanem az
apró betűs lábjegyzeteknél járunk. A forradalom elsőszámú mártírjává váló,
egyszerre idealizált és démonizált apafigura helyett itt a világháború hátterében
meghúzódó névtelen tragédiákhoz lépünk közel. A láthatatlan generációról, szőnyeg
alá söpört sorsok sokaságáról van szó. Egy olyan traumáról, amely hiába
érintett százezreket, mégis tabutémává vált és hosszú évtizedekre kibeszéletlen
maradt. A háború gyermekei közül sokan nem is tudták, de ha véletlenül igen,
akkor is titkolták, hogy szovjet katona volt az apjuk. Hol a társadalmi nyomás,
hol a nemi erőszak áldozatainak személyes szégyenérzete lehetetlenítette el az
őszinte beszédet, így maradt a hallgatás, és a kegyesnek szánt – ám csak a
bűntudatot növelő – hazugságok.
A „láthatatlan generáció”
már régóta foglalkoztatta Mészárost, akin pályája második felében többször is
számon kérték, miért hagyta el korai filmjeinek dokumentarista stílusát. Ezúttal
különválasztotta a feladatot, és két verziót is csinált a történetből. Pár éve
dokumentumfilmben dolgozta fel Barbara Stelz-Marx osztrák történésszel, aki
elsők között kezdte kutatni a háború gyermekeinek történetét Európában. Majd
hosszú évekig küzdött azért, hogy nagyjátékfilmben is kibonthassa a kényes
témát. Ennek lett eredménye az Aurora
Borealis, amely egy elhidegült anya-lánya kapcsolaton keresztül viszi be a
nézőt a történelmi traumák sűrűjébe.
Már csak azért is sürgette
annyira Mészáros a filmet, mivel kizárólag az utóbbi években sokat gyengélkedő
Törőcsik Marit tudta elképzelni az anya, Mária szerepében. És nem is tévedett,
hiszen tényleg az ő jelenléte adja meg igazán a történet súlyát. A 82 éves
Törőcsik arcán ott van egy élet minden öröme és fájdalma, az ifjabb Piotr Sobociński kamerája nem véletlenül
időzik annyit ezen a ráncokkal barázdált, csodálatos tájon. A kórházi jelenetek
különösen szívszorítóak, de a kómából ébredő Mária fanyar humora és makacs
természete hamar kizökkent minket a túlzott meghatottságból. Nincs könnyű dolga
lányának, a Bécsből hazalátogató Olgának sem, különösen amikor ki akarja húzni
belőle, milyen titkot is szeretett volna elmondani neki a telefonban.
Kettejük kapcsolata eleve
fagypontról indul, és csak szép lassan olvad fel a film folyamán. Ehhez persze
őszinte beszédre és az igazság fájdalmas feltárására van szükség. „Fájni fog
nekem, és neked is” – mondja Mária, mielőtt belekezd Olga fogantatásáról szóló
történetbe. A film nem hagy kétséget afelől, hogy a fájdalom ellenére is ez az
egyetlen út a megbékélés és a továbblépés felé.
A sokáig titkolt múlt nemcsak
szavakban, a vásznon is megelevenedik. Míg az 50-es évek nagyhatalmak által felszabdalt
Bécsében az emberi szenvedés legmélyebb bugyraiban járunk, addig a jelenben az
emlékezés fájdalma mellé a szembenézés katarzisa is társul. A párhuzamos
időkezelésnek köszönhetően mi is részévé válunk a családi nyomozásnak, és
Olgával együtt döbbenünk rá az igazságra. Legalábbis sejthetően ez volt a cél,
de a kissé körülményes információadagolás miatt a néző sokszor előrébb jár a
múlt megismerésében szereplőknél. Így bizonyos jelenetek nehézkessé válnak,
mivel nem világos mennyi lenne az optimális nézői tudás azon a ponton. A
nyomozás dramaturgiájánál sokkal jobban eltalált a folyamat lélektani
ábrázolása. Nem pusztán anya és lánya egymásra találásáról van szó: Olga a
saját életével is csak a múlt megismerése révén tud megbékélni, és rendezni
kapcsolatát fiával, valamint volt férjével is. Mintha a kimondatlan titok eddig
is ott lebegett volna a feje fölött, a háttérből akadályozva, hogy őszinte
alapra helyezze családi viszonyait.
A traumák átöröklődésének
gondolata olykor kissé didaktikusan is megjelenik a filmben, például mikor Olga
önkereső fiára egy bécsi kiállításon vetülnek rá a háború gyermekeinek archív
képei. A túlstilizáltság amúgy is jellemző némileg az Aurora Borealisra, pedig talán itt tényleg a dokumentarista
szikárság hozná ki a legtöbbet az anyagból. Az éterire szűrőzött képek és az
olykor szentimentális vonósok inkább elvesznek a történet drámai erejéből. Az
érzelmi töltet annyira elementáris, hogy nincs szükség efféle külsődleges
rásegítésre. A film legkatartikusabb jelenetei épp azok, amelyekben Mészáros
hagyja magukat a helyzeteket és az azokat belakó színészeket érvényesülni. Mert
nemcsak az egyszerre törékeny és akaratos Törőcsik Mari alakítása megrendítő a
filmben, Tóth Ildikó is hitelesen formálja meg a vívódó Olgát. Törőcsik
Franciskának pedig készséggel elhisszük (holott csak névrokona Törőcsik
Marinak), hogy ő a fiatal Mária, aki a határzáron át Bécsbe szökik a szabadabb,
boldogabb élet reményében.
Az Aurora Borealis tehát témájában hiánypótló film, amely szervesen nő
ki Mészáros Márta immár fél évszázadon át újra és újra feltett bátor, a
hallgatást megtörő kérdéseiből. A stiláris és dramaturgiai egyenetlenségek
ellenére is bővelkedik mélyen megrendítő pillanatokban, amelyek épp olyan
váratlanul és tisztán ragyognak föl a vásznon, mint az északi fény a
Balti-tenger felett.
AURORA BOREALIS – ÉSZAKI FÉNY
– magyar, 2017. Rendezte: Mészáros Márta. Írta: Mészáros Márta, Pataki Éva és
Jancsó Zoltán. Kép: Piotr Sobociński Jr. Zene: Kovács Ferenc. Hang: Dévényi Tamás. Vágó: Szántó
Annamária. Producer: Major István. Szereplők: Törőcsik Mari (Mária), Törőcsik
Franciska (A fiatal Mária), Tóth Ildikó (Olga), Antonio de la Torre (Antonio),
Ladányi Jákob (Róbert), Wunderlich József (Ákos), Hary Prinz (Stefan), Gáspár
Tibor (Mária apja), Czinkóczi Zsuzsa (Mária anyja), Ewa-Maria Prosek (Edith),
Leslaw Zurek (Anton), Fekete Ernő (A doktor)Cserhalmi György (A festő), Monori
Lili (A postás). Gyártó: FilmTeam. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. 104 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13406 |
