Szántai János
Brain on Fire – amerikai, 2016. Rendezte: Gerard Barrett. Szereplők: Chloë Grace Moretz, Thomas Mann, Carrie-Ann Moss. Forgalmazó: Independent. 88 perc.
Gerard Barrett ifjú titánként tűnt fel az ír filmkészítés Olümposzának környékén, amikor 2012-ben, 24 évesen előállt első nagyjátékfilmjével, a Pilgrim Hill-lel. Aztán következett a Glassland 2014-ben, ezt is szerette a kritika. Magyarán, Barrettnek minden esélye megvolt, hogy felmásszon a hegyre.
És akkor 2016-ban hozzányúlt Susannah Cahalan önéletrajzi ihletésű regényéhez, a Lángoló agyhoz, ami nem véletlenül lett a New York Times bestsellere lett: a fiatal újságírónő lefegyverző stílussal meséli el különös betegségének drámai történetét, amelyet jó ideig alaposan félrediagnosztizáltak és -kezeltek. A szöveg óhatatlanul magával ragadja olvasóját: könnyen elképzelem, hogy én kezdek egyre furcsábban viselkedni, rám néznek egyre furcsábban szüleim, szerelmem, munkatársaim, rám néz egyre tanácstalanabbul a fehér köpenyes mentőangyalok hada.
A filmben azonban éppen ezt a személyességet nem sikerült adaptálni. Hiába érzi a néző, hogy itt valami súlyos tragédia bontakozik ki, és ez a kedves, életvidám lány hamarosan meghal, ha valami csoda nem történik. Hiába tesz meg minden tőle telhetőt a Susannah Cahalant alakító Chloë Grace Moretz, hiába hozza a törődő munkatársnő figuráját Jenny Slate, hiába téblábol amolyan papírból kivágott formába kényszerítve Thomas Mann (a társ), Richard Armitage (az apa) és Carrie-Ann Moss (az anya). A dráma meghal a kórházi ágyon.
A film első kétharmada arról szól, hogyan süllyed Susannah egyre mélyebbre, válik hol görcsben rángó vitustáncossá, hol sarokban gubbasztó agyhalottá. Az utolsó harmadban természetesen megérkezik a csodadoktor, és mintegy véletlenül rálel az orvosi titok nyitjára. Közben szenved mindenki. Csak éppen ezt az (amúgy teljesen érthető és átérezhető) agóniát és a gyógyulást kísérő extázist képtelen Gerard Barrett átvinni a mozgóképbe.
A Lángoló agy képi világa sem innovatív: Yaron Orbach operatőr igyekszik az igaz történethez illő realista képeket komponálni, Susannah delirált pillanatait pedig a kamera rángatásával illusztrálni, de az őrület képei leválnak a realista drámáról.
A film kezdő mondatait parafrazálva: megtörtént már, hogy olyan filmet néztél, amely az istennek se tudta felkelteni érdeklődésed? És próbáltál menekülni? Ha igen, akkor tudod, mit tegyél. Ha nem, itt egy jó tanács: olvasd el a könyvet, jobban jársz vele.
Extrák: Semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 63-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13403 |
