Bikácsy Gergely
A francia történelmi tragédiák és szégyenfoltok alig jelentek meg a filmeken. A Hitler-kollaboráns Vichy-i kormány, Algéria, Diên Biên Phû. – A nemzet takargatott sebei föltárulnak?
Gyarmatfilm, hinnénk, csak Angliának dukál, akár a Kipling-regények. Francia gyarmatbirodalom? Kamerun, Szenegál, Tunisz vagy Szíria, Vietnam? Ködbevesző és homályosan dicső múlt. Észak-Afrikát, főleg Algériát véletlenül se említsük, ott amúgysem gyarmatok voltak, hanem Franciaország „tengerentúli területei”. Szaktudósok feladata számontartani, hogyan s miképpen vesztek el.
1.
Kokinkína. Régi szó, legfeljebb ódon fordítású Verne-regényekben bukkanunk rá. Kokinkína csak a képzeletben él. Élhetne ugyan a filmvásznon is, de a francia amnézia, a kollektív felejtés mindent elnyom és hamuval fed. Siegfried Kracauernek, aki először mutatta ki híres könyvében, miként jelenik meg a Hitler előtti német mozivásznon egy nép kollektív tudatalattija, nehezebb dolga volna, ha a francia kollektív tudatalattit vizsgálná: az elfojtás itt sokáig sikeresebb, teljesebb. A francia történelmi tragédiák és szégyenfoltok alig jelentek meg a filmeken.
Struccpolitikát folytatott producer, rendező és néző: ami nem látható a filmvásznon, az nem is történt meg. Francia gyarmatbirodalom se hullott szét soha, Kokinkína nyilván mese-beszédű utazók színes képzelmében létezett csupán.
De hiszen ugyanez történt a német megszállás és a felettébb gusztustalan kollaboráció történetével is. Sokáig úgy tudtuk, akár a moziban önmaguk históriáját szépítő párizsiak: minden francia hős volt, néhány elvetemült, a filmeken karikatúraként megelevenített hétpróbás áruló kivételével. 1968 körül kezdett csak igazabbá válni a mozi-tükör, s azóta, a Bánat és az irgalom, a Lacombe Lucien, meg a maga korában igazságtalanul nem méltányolt Melville-opusz, az Árnyékhadsereg után nem lehet a régi, hamis módon közelíteni a megszállás témájához. Ezt példázta Chabrol felelősségteljes, igaz és érzékeny filmje, a sajnos nálunk reklám nélkül, gyengén forgalmazott, így tökéletesen visszhangtalan Női ügy.
Tavaly nyáron, az 1942-es párizsi nagy zsidórazzia és az elhurcolások évfordulóján a francia tévé felújította a kevéssé ismert rendező, Michel Mitrani 1974-es, hamar feledett filmjét, a Louvre ablakait. Mindenki meglepődve fogadta, hüledezve rácsodálkoztak. Eddig (bár visszahangtalanul és rég bemutatták) hallgattak róla, mint magáról az eseményről. Kellett a lyoni hóhér, Klaus Barbie pere, kellett néhány annak idején futni hagyott, mára békésen megvénült Pétain-hóhér nemrégi perbefogása, kellett Mitterrand kényszeredett és ellentmondásos, „történelmi önvizsgálatot” igenlő s egyúttal feleslegesnek tartó nyilatkozata, hogy két-három éve a kollaboráció témáját már ne lehessen szunyókálva megemészteni.
A francia filmipar érezhet valamint a levegőben, mert ma már nemhogy ellenezné, de azon igyekszik, hogy a németbarát Vichy-kormány és Pétain „divatba jöjjön a filmvásznon”: tavaly Chabrol Vichy szeme címen állított össze dokumentumműsort (a Filmvilág 1993/5-ös száma foglalkozott vele), majd egy eddig másfajta tehetségeiről ismert rendező, Jean Marboeuf készített a Hitlerrel parolázó Vichy-marsallt főalakként kezelő, s aprólékos, hitelességre törekvő filmet főszerepben a hazájában nagyon ismert, ezerarcú agg színészszel, Jacques Dufilhoval. A film esztétikai szempontból kevéssé kelt izgalmat, viszont kiválóan alkalmas vitaműsorok pezsdítésére. Tévé-csemege lett. Az egyik kerekasztal-vitán, melyben a Vichy-kormány miniszterelnökének, Lavalnak egykori ügyvédje s egy pétainista, semmit sem megbánó éltes hadfi, valamint a Vichy-időkről szakkönyvet írt, dokumentumfilmekben is otthonos „történész-nagyágyú”, Marc Ferro is részt vett, sértegetésbe, kiabálásba fulladt. Párizsban az ilyesmi nagy fordulatot jelez: ébredezik a tudatalatti.
2.
Catherine Deneuve, mint Kokinkína (maradjunk komolyak: Indokína) szépséges nagyasszonya... Igen, megszületett minden idők legnagyobb és leghamisabb francia gyarmat-eposza, Régis Wargnier Indokína című szupergiccse. Itt valószínűleg nem lehet most már megállni. Gandhi formátumú népvezér és karizmatikus géniusz sajnos nem állt szemben a francia birodalommal, de azért a mozikereskedők majd csak találnak valamit. Idő kérdése csupán, hogy Ben Bella kalandor életéről szóló színes-többrészes szuperfilmmel törjenek be az amerikai piacra, s hódítsanak nem gyarmatokat, de minél több Oscar-díjat.
Miért csak a marokkói titkosszolgálat és a francia elhántás közös „piszkos munkája”, a marokkói emigráns politikus, Ben Barka párizsi elrablása és meggyilkolása lehet filmtéma (az esemény után persze csak hét évvel, 1972-ben) politikai-bűnügyi tálalásban, a fürge mozi-publicista, Yves Biosset kamerájával, a nálunk is játszott, Trintignant-os Merénylettel? Miért csak Costa Gavras csinálhatja meg a Z-t, a Lambrakis, görög baloldali politikus elleni merényletről? Ez egyébként mind rég történt, az akkori módon ma meg sem csinálnák, mára jócskán megváltozott a piac: lám az olasz politikai krimi, mely a hetvenes években a Damiano Damiani nevű mesteriparostól Elio Petriig az egész világ politikai krimijeit legyártotta s eltartotta a Cinecittàt, már rég visszaszorult a folytatásos tévé-sorozatokba a Polippal és társaival. Igen, ez mind rég volt, ma nem politikai krimi kell, hanem látványos filmeposz, színes és szívettépő, lassúdad életrajzi giccs.
Igenis lesz francia Ben Bella-film! Ben Bella szerepében, gondolom csakis Depardieu-vel, rendezőként Robert Enrico vagy Philippe de Broca, netán JeanJacques Annaud jöhetne szóba, ám az Indokína meglepő és mesés sikere után új rablója van a jövendő mozikasszának, Régis Wargnier személyében.
Jean-Jacques Annaud még nem volt világnyertes mozinév, amikor első filmje, a szolidan fantáziátlan és unalmaskán, de nem hamisan szóló Fekete fehér színesben a Kamerunért folyó afrikai német-francia harcok szatíráját kísérelte meg. Csekély közönségsikerrel, ásítozó kritikai bólogatással, majd teljesen váratlan amerikai Oscar-diadallal. Annaud, bizonyos talentumokkal, melyekből valamit A szerető szépelgő színeiben is éreztet, ettől kezdve nem a bólogató cinéphile-ek és a szaklapok dicséretére pályázik, hanem az amerikai filmsikerekkel vetélkedő pénztár-diadalokra. A gyarmati témáról lemondott, talán, mert ezzel időközben megütötte művészi bokáját Alain Cornau, e talentumos, inkább kis részletekben, mikrorajzban tehetséges rendező is (feszült, kevés szereplős lélektani bűnügy mestere sokáig, legutóbb a Minden reggellel igazolta kamara-képességeit). Amikor viszont a Saganne erőd legendáját tukmálta rá egy családi legendáriumát moziba vágyó producer, s tevén lovagoló burnuszos Depardieu-t, meg Deneuve-vel és fátyolosan kamasz-bujaságú Sophie Marceau-val egy „afrikai gyarmatos-háborússzerelmi-eposzi” melodrámát festtettek fel vele, bántó kudarcot vallott. Nem, a francia filmnek igazán nincs gyakorlata gyarmati témákban. Valamikor a harmincas évek közepén volt utoljára, Jacques Feyder A fekete kártyával és Duvivier-vel meg Gabinnel Az alvilág királyával, de ott is csak műteremben felvehető háttér maradt-az afrikai, idegenlégiós környezet, a Casbah vagy a Szahara.
Az Indokínának vannak azért rokonszenvesebb előzményei. is. Rövid pillanatok, meg kedves kamaszfilmek.
Louis Malle Szívzöreje perselyező rövidnadrágos kiskamaszok képével indul: Diên Biên Phû áldozatainak gyűjtenek. Kortidéző, igaz tekintet a kamera mögött. Sajátos módon, az elveszett gyarmatok képe gyakran összefonódik a gyerekkor elveszett Édenével, s több női rendező is gyerekkorának afrikai vagy indokínai gyarmatok „Édenéhez” fordul. Ifjúsági filmek ezek, a rózsaszín és a fekete-fehér keveredik bennük, de azért a rózsaszín az erősebb. Marguerite Duras életművének nagyrésze is hasonló gyerekkori emlékekből építkezik, de Duras példája más cikket érdemel, a most említett kedves filmek minden bájuk vagy rokonszenves őszinteségük, „gyerekszemük” ellenére.
Claire Denis Csokoládé, Marie-France Pisier, (a Húszévesek szerelme, majd a Brontë-nővérek ismert színésznője) most a Kormányzó bálja című filmjével, s a szintén színésznő Brigitte Rouen a Tengerentúllal. „Az intim és heves érzelmi kitörésekkel teli filmekben a gyarmati élet édessége vegyül a felnőtté válás traumájával” – jellemzi világukat a Cahiers du Cinema egyik írása.
3.
Algéria: veszteség és szégyen. Francia telepesek 1830 óta éltek itt, a tájat, az országot ugyanúgy hazájuknak és földjüknek vallva, mint az arabok vagy a berberek. Camus a gyarmatosítás és az algériai háború igaz ellensége volt, de algériai szülőföldjéről magától értetődő hangon szólt. Első pillanatra is meglepően kevés film foglalkozik a világháború utáni legfontosabb, a francia társadalmat leginkább megrázó veszteséggel. Milyen kép idézi fel híven e fájdalmas nosztalgiát, a bűntudattal vegyes igaz fájdalom másokkal nehezen megértethető, bonyolult érzését? Talán legszebb egy induló hajó képe az Adieu Philippine-ben (Jacques Rozier). A legigazabb máig a Muriel (Alain Resnais) algériai híradófelvételt vizsgáló önvádló, és bűnöst meg áldozatot hisztérikusan, s hiába kereső fiatalembere.
Adieu Philippine, Muriel: e két filmben az az érdekes, hogy egyik sem Algériában játszódik, de a háború ott a háttérben, fenyeget, fáj, kínoz, elmérgedi, rejtegetett seb. Még a francia film legendás és nemzedékeket andalító, szeretetreméltó szép giccse, a Cherbourgi esernyők sem érthető és élhető át enélkül.
Ha a megszállást és kollaborációt sokáig hamisan, ha az algériai háborúról igazat csak furcsa áttételekkel, majdnem „parabolákkal”, de legalábbis kihagyásokkal, sejtetésekkel ábrázolta a francia film, természetesnek vélhetjük, ha a vietnami háborúról is kevés s még kevesebb igaz alkotás született. A francia filmipar mindenesetre nem egészen úgy reagált, mint 1975 után az amerikai, ahol elkezdték ontani az ál-önkritikus, ál-önleleplező Vietnam-filmeket. Nem: a francia társadalom erről (is) hallgatni akart. Igazán csak az egykori szemtanú és katona (a hadsereg filmoperatőre), Pierre Schoendorffer, egykori vietnami hadifogoly készített visszhangos filmet saját regényéből, a 317-es szekciót. Bemutatásakor a nézők „nyersnek” találták. Mai szemmel az ellenkezőjét, amerikai háborús képeskönyvet látnak benne, pedig valamivel több: keserűbb, álrealizmusa nyersebb, olyasmi, mint a nyolcvanas évek amerikai Vietnamfilmjeinek tűrhetőbb darabjai. Schoendorffer ritkán készít filmet, de Franciaországban e témának ő a „tulajdonosa”. Tavaly végre megvalósította élete nagy álmát, és gigantikus harci képeskönyvet rendezhetett a vietnami francia háborút eldöntő csatáról, Diên Biên Phû címen, melynek – az igényes kritika szerint (magunk e filmet nem láttuk) – megint csupán a „katonai korrektség” és bizonyos szakmai fegyelem az erénye. A fikció hamisas benne és amerikaias, komor vereség- és helytállás-ideológiával átitatva – de a helyszínt legalább hitelesen rajzolja föl.
Más kell, zengzetesebb és könnyesebb giccs kell. Egy nem várt rendező lett alkalmas e nemtelen feladat kivitelezésére. Régis Wargnier – s most nincs jobb szó egy vulgáris szónál – a”világszopató” csúcsgiccs rendezőjének harmadik filmje ez: az első kettő nem kevésbé hamis, de kamarazenekarra írt „magángiccs” volt. Életem nője, mondta az egyiknek a címe, Birkinnel, Trintignantnal. A kastély ura én vagyok hangzatoskodott a másik, ez gyermeklélektani horror, tökéletesen hamis és hatásvadászó, de szintén kamarajelleggel. Mindenesetre nem volt” kinézhető” e közepes rendezoből e messzehordó nagy hamisság.
Mivel lep meg e siker most? A siker titkát elsősorban s nyilvánvalóan persze Catherine Deneuve-nek hívják. Lassan biológiai csoda lesz, s nem olyan értelemben, hogy tíz évvel fiatalabb: nem, ő ötvenévesnek látva gyönyörű.
„Kaucsuk és kancsuka” – fogalmazzunk gyorsan egy reklámcímet e filmnek, hátha elmulasztották a ziccert. Deneuve (Eliane) ugyanis rabszolgákat kancsukával ütlegelő zsarnok, és rabszolgáit szerető nagyasszony. Vén rabszolgája, vén bennszülött cselédje szereti. Bizalmasa egy gazdag vietnami kereskedőasszony, együtt beszélik meg fogadott lánya vietnami szertartás szerinti esküvőjének részleteit. S fiatal, vonzó nő. Még nő. Csábítandó, hol erotikus fölényben van, hol elcsábításért omol, esendő és erős egyszerre.
A harmincas évek közepén vagyunk,
Vietnam épp csak ébredezik, a lázadás szelleme kél. A gyönyörű nagyasszony régi szeretője rendőrfőnök, új szeretője snájdig, hiszterikus tiszt. Lánya, Camille örökbefogadott kokinkínai szépség. Szerelmes egy polgári vietnami ifjúba, de az – miként a polgárifjak egy részével Európában is történt – kommunista eszmék rabja lesz. Erre azonban nem kell figyelnie a nézőnek. Inkább arra a sikoltozó jelenetre, melyben a fiatal katonatiszt beleszeret Deneuve lányába, majd a nagyasszonyt nyilvánosan, a tiszti kaszinóban pofozza fel durván, nagy botrányt keltve. Ezzel aztán beindul a végzetdráma, ázsiai egzotikumokkal, vérrel, könnyel, nagy kéklő hegyekkel és sok meneküléssel.
Keresztelő Szent Jánosunk (mert az ifjú szerelmével dezertáló katonatisztet Jean-Baptiste-nak hívják) vietnami hegyek közt, elhurcolása előtt tóban kereszteli meg néhány hetes gyermekét. Mintaadóan nagyot puffanó giccspetárda. Akár a végső, a Genfi Szállodáé.
A Népfront, a vietnami kommunisták vázlatos, elnagyolt, leckeszerű felvillantása is tünet-értékű, de legmakettszerűbb a befejezés. Lássuk: idő 1954 nyara. Tizennyolc évvel a történtek után a megkeresztelt fiúcska – a nagyasszony unokája – és Deneuve maga is Svájcban, a Genfi Grand Hotel közelében sétálgat. Deneuve rádöbben, hogy abban a szállodában született, ahol a francia Indokína most meghal. A fiú legott besiet a szállodába, de a vietnami-francia szerződést megkötő diplomaták miatt a szobát már nem láthatja meg.
Wargnier filmje talán csak a filmművészet szégyene, volt ilyen, s lesz ilyen. A történelem szégyenét mindig is hamis közönségfilmek teszik majd elviselhetővé. Vichy-Indokína-Algéria, a hármas szégyenfolt. Ebből épp a középső a legkevésbé szégyellnivaló, talán ezért is érkezett el giccses mozi-ideje.
4.
Algéria továbbra is teljesen alkalmatlan marad hamis hőseposzra.
Húszévesen az Auresben? René Vauthier militáns és didaktikus, FLN (algériai felszabadítási mozgalom)-barát filmjének címe ez. Jellemző, hogy a legérdekesebbet, Az algíri csatát olasz rendező készítette, mint ahogy a párizsi zsidóüldözésről angol rendező, Joseph Losey a Klein urat. Néhány csekély, halk visszhangú tehetséges munka született az algériai háborúról a Muriel után is: sok francia néző nincs, ki egyáltalán emlékezne rájuk, emlékezzünk hát mi.
Jacques Davila Bizonyos hírek című alkotását csendes igazságai és lélektani dokumentum-ereje miatt méltatjuk példaként. A negyvenéves korában meghalt s az igényes kritika meg értelmiségi szűkebb nézőrétegtől nagyon becsült, keveset rendező Jacques Davila filmjének hősei is polgárok, mint a már említett Brigitte Rouen Tengerentúljának szereplői. Ezek azonban inkább „értelmiségiek”. Rouen filmje érdekes családi nagyeposz, három lánytestvér elmesélésében, élete tükrében több évtized, egy gyarmatbirodalom elvesztése bomlik ki. Intim, ember-közeli, kisléptékű film, ügyetlenségeivel is rokonszenvesebb, igazabb a „nagy” Indokínánál. Az antiszemitizmus (rossz szóval a „zsidókérdés”) Franciaországban kevésbé lüktető seb, mint Kelet-Európában, az algériai háború vizsgálatánál azonban nem mellőzendő: az algériai telepesek, a piednoirok jelentés része betelepült volt, anyaországi, európai zsidó, és a békekötés után, 1961-től majdnem egymillió repatriáltat kellett befogadni. A francia társadalom és kultúra szinte megismételte a háború utáni elhallgatást, kollektív elfojtást. Az algériai háborúról nem illett beszélni.
Nem megvetendő, s ma még nehezen felmérhető, szociológusok vizsgálatára méltó változásokat tükröz a francia filmnek legújabb, e hallgatással nem törődő, a múltat giccsel vagy kegyetlen őszinteséggel feldolgozni vágyó törekvése. Talán az sem véletlen – csúnyább szóval „tünetértékű” –, ha Claude Millernek az orosz Nina Berberovi regényéből készült színvonalasan poetikus, hagyományőrzően is friss stílusú munkája, a Zongorakísérő az eredeti helyszínt és történetet áthelyezi a megszállt Párizsba (sőt, Vichyben játszódik egy fő jelenet). A férfi főhős Pétain és de Gaulle között lavírozó fezőr férj, miként felesége, a zongoraművésznő sem utasítja el a német megszállók támogatását. Itt is a történelmi-politikai háttértől kissé elszakadó, attól függetlenedő kamaszlány lélektani rajza a fontosabb.
A francia filmnek nagy lélektani hagyományai vannak, Carnétól Caraxig. Sok pályakezdő, sok tehetség küzd e hagyomány súlyával. A francia filmnek a szembenézés, a hibák, vétkek bevallásában viszont alig vannak hagyományai. E hagyománytalanságnak most már csak előnyei lehetnek. Új módon lehet szólni a régi elfojtásokról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/08 24-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1339 |
