Baski Sándor
A francia rendező Hitchcockot, Polanskit és Verhoevent megidézve készített érzéki műfaji pastiche-t.
Joyce Carol Oates álnéven írt regénye, Az ikrek élete nem sok időt veszteget az expozícióra, rögtön az első oldalon vázolja az alapkonfliktust: a történet fiatal női főszereplője megtudja, hogy pszichiáter barátja, akivel nemrég költözött össze, elhallgatta előtte ikertestvére létezését. A férfi azt állítja, nincs vele beszélő viszonyban, azért nem tartotta fontosnak megemlíteni. A nőt nem elégíti ki a válasz, titokban nyomozni kezd, megismerkedik az ikerrel, aki különös módon szintén praktizáló pszichiáter, és előbb a páciense, majd a szeretője lesz. A két férfi közt őrlődve végigéli a bizalom, a kétely és a gyanakvás összes stációját, mígnem a nyitva hagyott fináléra eljut odáig, hogy pisztollyal a kezében próbálja két szeretője identitását tisztázni.
Eddigi életműve ismeretében nem különösebben meglepő, hogy épp François Ozon vállalkozott a regény adaptálására. Már pályáját is egy lélektani drámába oltott thrillerrel nyitotta (Nézd a tengert!), és időről időre visszatér ehhez a műfajhoz (Bűnös szerelmesek, A házban), ahogy az összetett, konfliktusos női karakterek (Uszoda, Angel, Menedék, Született feleség), illetve a nemi szerepekkel és a szexualitással való kísérletezések (Fiatal és gyönyörű, Az új barátnő) is izgatják. A regény kitárulkozó narrátor főhősével szemben az ő androgünre sminkelt Chloéja igazi enigma. A gyönyörű, 25 éves exmodell kamaszkora óta csak sodródik, orvosa a rejtélyes gyomorpanaszait is lelki okokra vezeti vissza, ezért pszichológushoz küldi. Néhány foglalkozás elég ahhoz, hogy beleszeressen a kimért modorú, sármos Paulba (Jérémie Renier), akivel hamarosan össze is költöznek. A megbízhatónak és háziasíthatónak tűnő férfi tökéletes ellenpontjaként – ha úgy tetszik, tükörképeként – mutatja be Ozon az ikertestvért. Louis először csak páciensként veszi Chloét kezelésbe, de módszerei, ahogy a nőt erre figyelmezteti is, radikálisan különböznek a bátyjáétól. Az elmélkedő, passzív Paullal szemben domináns alfahímként gyűri maga alá a nőt a pszichoterápiának álcázott szadomazo foglalkozásokon, és később azon is túl.
A testvérpár a regényben is a női vágyak két szélső pólusát jeleníti meg, Ozon ugyanakkor eljátszik azzal a lehetőséggel is, hogy Louis valójában csak az egyre instabilabb Chloé képzeletében létezik. Aligha véletlen, hogy új frizurájával Marine Vacth – aki a Fiatal és gyönyörű címszereplőjeként hasonló útját járta be az az önfelfedezésnek – Mia Farrow-t idézi meg a Rosemary gyermekéből, Chloé ráadásul ugyanolyan elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzi magát a Paullal közös új apartmanjukban, ahol még a szomszédok is gyanúsan barátságosak. Ozon, pályája során nem először, Hichcockhoz is visszanyúl – ezúttal a Szédülés kapcsán –, de még a 90-es évek erotikus thrillereinek hatása is kimutatható, élen az Elemi ösztönnel. A francia rendező olyan sok helyről merít, mintha szándékosan katalogizálni próbálná a műfaj alapvetéseit a Nővérektől a Két test, egy lélekig, de Cronenberget, Verhoevent és De Palmát stilárisan is kannibalizálja – utóbbit a bravúros osztottképernyős terápiajelenet teszi nyilvánvalóvá.
Ozon a szimbólumokhoz is bátran nyúl, tele a film tükrökkel, megduplázott képekkel, olyan alig vagy egyáltalán nem leplezett metaforákkal, mint a főszereplő ikerterhes macskája, de a szürreális, szexuálisan túlfűtött álomjelenetek is Chloé kálváriáját hívatottak kommentálni. A Dupla szerető annyira sűrűn használja ezeket a helyenként kifejezetten elcsépelt motívumokat, mintha saját magát és a műfajt is karikírozni akarná, ráadásul több vizuális megoldás – mint a vaginális nyitókép vagy a lány belső működését szó szerint feltáró orgazmusjelenet – a meghökkentés és a nevetségesség határán egyensúlyoz. A film mégsem fordul át paródiába – Ozon írói gátlástalansága ezúttal is elegáns és érzéki rendezéssel párosul, a túlzások, idézetek és a szemérmetlen képi gegek így végül sajátos camp minőséggé állnak össze.
Dupla szerető (L’amant double) – francia, 2017. Rendezte: François Ozon. Írta: Joyce Carol Oates regényéből François Ozon. Kép: Manuel Dacosse. Zene: Philippe Rombi. Szereplők: Jérémie Renirer (Paul/Louis), Marine Vacth (Chloé Fortin), Jacqueline Bisset (Chloé anyja). Gyártó: Mandarin Film / FOZ / Mars Films. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 107 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13387 |
