Kulcsszavak:
Nádas Péter
Jean-Anthelme Brillat-Savarin, Albert Camus, Helene Hessel, David Hume, Petri György, Bertrand Russell és Adalbert Stifter szövegeinek felhasználásával. (A film Monory M. András rendezésében a Hétfői Műhelyben készül. Stúdióvezető Kardos István.)
Monory Mész Andrásnak
IDŐGÉP
Ügyetlen madár, helikopter száll az alkonyodó város tetői felett. Verebek, galambok csapatai rebbennek el. Emelkedik és süllyed. Szűk utcák sötétülő szakadékába néz. Betekint egy harangtoronyba: kemény nyelvéhez csapódik a kilendülő harangtest, de a zúgás elnyeli a kondulásokat. Égre nyíló, csukott ablaktáblákon látja meg önmagát, szobákba néz be nyitott ablakon. Elhalad és visszatér, mintha keresne, kutatna, s minden alkalommal elégedetlenül áll tovább; nem találja.
Antennák, kémények, tetőcseréppikkelyek. Egy nő terít, óvatos kamaszfiú lép a szobába, hátulról átkarolja, a nyakába csókol, és rögtön kap a nőtől egy jókora pofont. A fiú ajka elnyílik a csodálkozástól, s a nő elnyílt ajka csap le rá. Aztán halott műterem, melyben harminckét macska ül és hever mozdulatlanul. Tetőterasz, ahol emberek gyűltek össze valamilyen esti fogadásra. Keres egy arcot, egy vállat, egy beszélő szájat, valamit izgatottan keres, nevetést, egy titokban váltott kézfogást, a pezsgő felszálló buborékjait a karcsú pohárban; akár élőt, akár élettelent, de tovább kell állnia. Száll. Még lejjebb ereszkedik, nedvességtől csepegő lepedőket emel meg, feldúlt padlásszobába lát, ahol egy fiatal férfi hever az ágyán, majd fürdőszobába néz, ahol egy csontsovány vénember áll a kádban, mereven, mozdulatlanul, a zuhanyozó rózsájából ömlik a testére a víz, s egy fiatal lány, mosdókesztyűvel kezén, hajladozva szappanozza, csutakolja, fürdeti. Egyre ingerültebb.
Visszatér a társasághoz, légörvényével összekuszálja a női frizurákat, egy pincér egyensúlyozó tenyeréből lebillenti a pezsgőspoharakkal teli tálcát, pánikot kelt; a menekülő, egymásra torlódó testek között senkire nem talál, kit sikerülhetne megragadnia. Tovább száll, a tetők békéjét, alkonyati csöndet hagy maga után a város fölött. Macska óvakodik a tetőablak elé, benéz.
KÉPIDŐ
Moccanatlan tetők, süket alkonyat, néma macskaszem. Kicsi kattanás. Bezáródik a gép lemezes írisze. A macska továbbhalad.
HANG ÉS MOZDULAT
Van egy hang.
„Egy szép, holdvilágos, júniusi éjjelen kandúr sétált a háztetőn.”
Van egy fiatal férfi, aki elengedi az önkioldó zsinórját, kiemeli a lemezes kazettát a gépből, újat csúsztat a helyére, visszatér a vetetlen ágyhoz, ruhástul elhever.
Van egy másik, töprengőbb hangja is.
„Vártam, ki tudja, mióta vártam, mire, milyen csodára. Órák óta vártam feldúlt padlásszobám ablakában. Felindultságom csitultára vártam, az óra mutatójára vártam, a percre, mely megállna. Arra a percre vártam, melyben rövid, sikertelen életemnek lelkem egész figyelmes nyugalmával véget vethetek. Arra az órára, percre vártam, melyben elhalnak bennem végre a csatázó szavak, a mondatok többé nem zúgnak és nem zenélnek, nem beszélek és nem beszélnek és nem beszél, se Istennel, se szerelmesemmel, se szerelmesem, mikor senki, mikor csak kép marad. A tetők, a hold, csak a mozdulat, melyet megteszek. Megteszek. Hódfarkú cserép hullik így alá a magasból. Semmi több.”
És van egy józan hangja is.
„Semmi nem így történik. Az ember szeretne nyitott ablakában állni, de inkább elhever. Felindultsága éppen abban áll, hogy zúgnak a zagyva mondatok, kérdések, válaszok, szót űz és zúz a szó, s mindez annyi, amennyit elérni nem lehet. Képzetet játszik a képzelet. Markába verheti a farkát. Vagy fel kell állnia, hogy egy olyan képben szegezze helyére önmagát, amilyenben jó lenne magát látnia. Így tartson ki utolsó órája hajnalig. Utolsó képe a saját sötétsége legyen. Ez legyen akaratának utolsó erőfeszítése és menedéke is. Más ne is maradjon.”
Közben feltápászkodott, papírképeket és negatívokat ereszt a szélnek, fennakadnak az ereszcsatornán, és hullanak. Elfordítja a gépet, a nyitott ablaktáblára élesre állít, beáll, s kinyitja a zárat az immár csaknem teljes sötétbe burkolódzott önmagára.
„Most aztán nem mozoghatok, vagy akár mozoghatok. Ne legyen más, mi van.”
ROMÁNC
Az utcácska szemközti házai fölött, egyetlen padlásszobában remeg a gyertyafény a légvonatban. Sápadt fiúcska feje a vánkoson, csapzott haja a homlokára tapadtan. A pilláit talán soha többé nem emelheti fel. A fiatal anya az ágy szélén ül, fogja a fiúcska madárcsontnyi kis kezét. A testet száraz köhögés rázza, s ilyenkor mintha felpillantana, de mégse. Mire a roham véget ér, pillái se remegnek meg többé.
„Soha többé, soha, soha.”
A kicsi kéz érzéketlenül visszahull, az anya a nyitott ablakhoz rohan.
„Segíts Isten, ha vagy. Ha vagy, segíts. Ki van, ha nem vagy? Vagy ha nem vagy, ki segít? Valaki most segíts meg, ember, állat, szellem, kísértet, gonosz, angyal, helyettem légy erőm!”
A fiúcska sápadt, moccanatlan. Az utca szemközti, sötét ablakánál a fiatal férfi kimozdul a képből.
„A semmi a semmit örökítse meg tovább.”
Kabátját veszi. Sötét csigalépcsőn ereszkedik le. Halott, holdvilágos utcán kopog. Lobogó gyertyalángot őrizve tenyerével, elnyílt szájú, kócos cseléd nyit kaput. Halott, holdfényes utcán sietnek, elölő, a doktor a nyomában, siető léptük hangot se ad. Sötét csigalépcső falán emelkedik a gyertyafény. Kopogtatás, dörömbölés, zakatol a szív, a száj hangosan liheg, megszakad.
A doktor gyöngéden fosztja le a fiúcska testére tapadó anyát. Semmit se mond, de hangja van.
„Mindenekelőtt lázat kéne csillapítanunk.”
Az anya a takarót hajtja vissza. A fiatal férfi tiszta, fehér lepedőt merít egy mosdótál vizébe, kicsavarja. A doktor megemeli a mezítelen testet, az anya és a fiatal férfi a nedves lepedőt teríti a test alá. A doktor a testet visszaengedi. A nedves lepedőt négy kéz a testre visszahajtja, rásimítja. A doktor ujja szétnyitja a szemhéjakat. Fehér. Szemek nincsenek.
„Majd a vérnyomást kell lenyomnunk. Szörnyű pulzus.”
A nedves lepedőn heverő nedves testen piócák telnek, töltekeznek. Az anya felsikolt, az ablakhoz rohan, a fiatal férfi utána veti magát, nem engedi.
Van egy hang.
„Élettelenül omlott a karomba egy gyönyörű női test, de csak a fájdalma lett enyém.”
„Felnézett, él.”
„Nem. Ez a halál, drága asszonyom.”
„Akkor is köszönöm néked, édes Istenem.”
A ROMÁNC VÉGE
Sikoltás tölti be az éjszakát. De vége.
Az anya elengedi a fiúcska halott kezét, feláll, viszi magával a gyertyatartót, mentében a láng a kis padlásszoba falán átlobog. Az ablakba helyezi, ám ott azonnal kioltja a légvonat.
Immár az utcácska szemközti ablakában is sötét van. Az égen időközben magasra hágott a hold. És a fiatal férfi moccanatlanul és mezítelenül áll kamerája nyitott lencséje előtt az ablaknál.
Van egy hangja.
„Köszönöm néked Istenem, hogy nem kell megélnie ezeket az elkövetkező éveket. Mindenki, aki a te szándékodból nem éli meg, hálával tartozik.”
És van egy másik hangja is.
„Jómagam a pirkadatra vártam, de képzeletemet nem tudtam csillapítani. Jön a pirkadat, magasan áll a hold, érzékeny ezüstszemcsék rögzítik földi árnyamat. Je suis mert et je suis toujours vivant. Szép angyal a szerelem, ám hívő, megcsalt szívnek a halál angyala. Rohadt mondatok. Ezek az állandó mondatok. És miközben ezeket a rohadt mondatokat gondolom, meggyújtják a lángot. Lelkem veled van, égne el.”
LELKÉBEN FELEMELKEDIK
Óriási sziszegés, lobbanás, melyet durranások, majd egyenletes süvítés kísér. A ballon szája alatt lobog a tűz, a ballon gyorsan telik, felfeszül és kifeszíti kötelékeit, mintha el akarná tépni önmagát a földtől.
A léghajós átordítja ezeket a pokolbéli hangokat. „Pattanásig. Még, még, adjatok neki. Mennyi a nyomás? Pattanásig kell feszülnie.”
A légkosárból az aggastyán hangja válaszol.
„Még nem annyi. Mondom, ha annyi.”
És van egy másik hang is, melyet ők, e párás hajnali szürkületben szorgoskodva, természetesen nem hallanak.
„Pattanásig feszültek az idegem kötelékei, s mégsem parancsolhattam többé magamnak. Az akaratom is legyen örökké átkozott. Csak a fasz. A faszba ezzel is. Csak a saját faszomba kapaszkodhatok. Ha így kínoz a lélek, akkor miért a kéj a válasz, miért nem tudom elvenni egyetlen elhatározással a testem életét? Éppen az akarat lenne az, melyen minden elbukik? S akkor csak a sors marad, vakon? De ki visel el önnön testéből, nevezze sorsnak, ennyi megaláztatást?”
Bőrzsákokat, ládákat emelnek be még a léghajóba. A szorgoskodó alakok között két mozdulatlan, fiatal nő áll a végtelen mezőn. A fiatalabbik bundában, állán rögzített hatalmas kalapban, könnyű, lemezes gépe mellett, s legalább tíz évvel idősebb társalkodónője; aki kifejezetten férfiasan van öltözve. Egy komornyik áll tőlük valamennyivel távolabb, aki a kezében tálcát tart, három pezsgős pohárral. Miközben a nőkhöz siet, a léghajósra rásegítik a bundáját.
„Ez az utolsó pillanat, drága Kornélia, mikor még ideje van mindent meggondolnia.”
„Kérem, báró, vigyék a gépemet.”
A fényképezőgépet is beemelik a hajóba.
A léghajós a kezét nyújtja Kornéliának, elindulnak a nedvességtől tocsogós füvön, a komornyik megy utánuk a poharakkal, beszállnak. Talán ezt az ősöreg férfit mosdatták a fürdőszobában, aki most a légnyomásmérő műszerek fölé hajolva áll. Bólint, minden rendben van. Elrekesztik a kosár oldalát. A léghajós átnyúl, felemel egy pezsgőspoharat, nyújtja Kornéliának, aztán ennek a tudósképű, idős férfinak, végül a saját poharát emeli a többiek felé.
„Akkor adieu, öreg föld. Oldozzátok el a kötelékeket.”
Rettenetes zajban reszket a léghajó, utolsó poharaikat küszszák, s kihajítják a kosárból.
„Kapaszkodjon, Kornélia, a föld nem enged minket könnyedén. Ám elébb engedné le a fátyolát!”
A léghajó reszketve, rázkódva emelkedik el a földtől.
EZ IS EGY KÉP
Tetők, kémények fölött, a szemcsés végtelenben, elmosódott, széltől fútt, kicsi léghajó. Ballonja már átúszott a képhatáron.
AZ ÜRES LÉG
Van egy eltévedt hang e kápráztató, reggeli ragyogásban; most
kéjes, fájdalmas, távoli ordítás.
„Levegőégbe süti farkát mind, ki a jövőt akarja.” Kornélia letörli a könnyeit. „Maga sír, Kornélia.”
„Mintha nem is tudnám szóra nyitni szám. Talán boldog vagyok. Nem tudom. De ugyanakkor bánatos. Mennyire szerettem volna, ha mindent, de mindent magunkkal hozunk, amit most így elhagyunk. Ne kelljen választani.”
„Ha szavait szépen ajkára forrasztanám, akkor boldogsága a boldogságom, bánata a bánatom lehetne. Egyszerűen meginnám a könnyeit. Örökké lenne, ami nem történik meg így.” „Ne legyen elégedetlen, kedves báró. Bennem a hála már így is örökkévaló. De ha ilyesmit csinálna, akkor rendre kéne utasítanom.”
Játékukból nincsen más kiút, mindketten felnevetnek, s ekként folytatják a játékukat.
„Ha léghajósra bízta rá az életét, akkor a lég rendjét kell megtanulnia. Még nem ismerheti. Még mennyi mindenre kell megtanítanom.”
„Csupán az tanul, ki tud. A nők pedig olyan tudatlanok. Inkább arra kérném, hogy rögzítse az apparátomat. Ez kézzel is fogható dolog.”
„Óvatosságra int?” „Nekilátnék.”
„Lassan majd kiismerem a céljait.”
„Egyre magasabbra, egyre távolabbra. Ne legyen mondat, érzés, mozdulat, melyre ne néznénk alá a madarak távlatából.” „És ezt nevezné kézzel foghatónak.” „Bizony, semmi mást.”
„Úgy látom, a szél nem emeli a hajónkat, hanem lenyomja.
A többi hátra van.”
A FÖLD KÉPE
Még mindaz látható, mi hozzánk tartozik. A poros reggeli úton kocsikaraván halad, cigányok. Néhány lovas kíséri őket, gyalogos asszonyok. A gyerekek még egymást átölelve, rongyokkal takartan alusznak a kocsiderékban. A léghaj ó árnyéka lassún föléjük suhan, ám odalenn ezt nem észlelik. Valamilyen zavarodottság támad, talán mindenki kiáltozik, amit viszont idefenn nem hallani.
Ami látható, nem föltétlenül hallható. Más a fönn, és más a lenn, más az ég, más a föld.
Az egyik kocsi mellől egy mindenórás asszonyt kísérnek egy útszéli bokorba a többi asszonyok. Innen, föntről a bokor nem takar. Az asszony elhever, szoknyáját fellebbentik a többiek, nyakába húzza széttárt lábait, nyitott öle fölé hajlanak. Kés csillan a fényben, tán elvágni a köldökzsinórt. Aztán erdő, mező, szántó, tó, folyó, kis patak.
Ami áll, az mozog.
„A légáram megváltozik. Gondolom, ideje lenne elővennie a kettes térképszelvényünket, báró uram.”
„Már tanulmányozom.”
A légáram tölcsérbe emeli a léghajót. Kornélia pillanatokkal rögzíti, amitől elszakad.
VIHARBAN
Mintha matt üveg került volna a matt üveg elé. Felhők száguldanak. És van egy hang.
„Micsoda becsvágy, mely idekergetett. Mégis minden szavamat néked suttogom. Süket lettem, mint a felhők. Süket maradtál minden szavamra, mint a föld. Egyetlen szavamat nem hallhatod. Még soha ily közel, drágám, kedvesem, egyre távolabb. Repülök, talán meghalok. Bátor magyar leány, ki először készített a földről légi képeket, majd elmondhatod.”
A homályt immár nem különítheti el a lencse a homálytól. A hajó reng, rázkódik és lendül, tompa, néma csönd csepeg. Egymást se látják, szót alig váltanak.
Kornélia hátat fordít e mélységesen mély homálynak, s a légkosár peremébe kapaszkodva megy körül, kétségbeesetten és tehetetlenül.
Akárha orrát, fülét, száját nedves vattával tömték volna el. Mikor gépéhez visszatér, mintha valamilyen gondolat akasztaná meg egy pillanatra, majd a lökéseket és rángásokat kiegyensúlyozva, továbbkapaszkodik.
„Legyen férfi, Kornélia.”
„Mitől kéne tartanom?”
„Voilá, l’enfer et le ciel en une. Ez a birodalmam. Csak nézze, tekintsen körül, innen immár nincsen hogyan szabadulnia.” „Így akartam. Én akartam.”
„Legfeljebb villámtól kell tartanunk. De ne legyen öntelt, akaratáról senki nem kérdezi.”
Távoli villámfény deríti fel az átláthatatlan homályt, csattanásába belerendül a légkosár, s a morajlástól kísérve száll tovább.
„Látja, így történik. S ha még ígyebbül lenne, akkor már mit se hallana.”
„Hiába ijesztget. Ennél szebb halált nem kívánhatok.” És a másik hangja így felel.
„Ha egyetlen lemez megmaradna a sok közül. Egy ilyen zuhanás után se szó, se kép nem marad. De ha egyetlen egy. Te pedig nem fogod meggyilkolni érettem magad, mert gyáva vagy.”
Némán repülnek a semmibe.
„Hol járunk, báró?”
„Ha nem lenne felhő, akkor a trieszti öblöt kéne megpillantanunk. Pillantson alá, semmit se lát. A tudás a hatalmasabb.”
„Mit csinál, mérnök úr?”
„Felhőmintát veszek, kisasszony.”
„S mire használja fel?”
„Jelölöm, hogy ezt itt és itt vettem el, elemzem, ebből következtetek, de hogy mire használható, azt egyáltalán nem kérdezem. Majd azt mondom, hogy a trieszti öböl felett, harminckét csomós dél-nyugati szélben, ekkor, akkor, ilyen magasban ennyi volt a víztartalom, és ezen kívül még ezt meg azt tartalmazott. Találok benne homokszemcséket, virágport.”
„Virágport.”
„Kiderítem, hogy ilyen virág csupán az Appenninek köves fennsíkjain tenyészik, ez a homok viszont minden valószínűség szerint Tunisz dél-keleti határáról érkezett. Mikor, mi történt ott, meg a fennsíkon, majd megmondják az időjárási annalesek. Ezeket a dátumokat és adatokat is ki kell gyűjtenem, összevetnem, kimérnem és megneveznem a magasságokat és sebességeket.”
„Mintha a tengert akarná kanállal kimerni. De milyen eredményre juthat, ha két egyforma felhő nem létezik? Vagy létezik?”
„Figyeljen rám, kisasszony. Először is, nem mondom, hogy mi létezik, és mi nem létezik, s ezért se azt nem állítom, hogy két egyforma felhő létezik, se azt, hogy nem létezik. Adatokat halmozok fel. S ha éppen arra lenne kedvem, hogy összevessek, akkor azonosságokat, különbségeket és hasonlóságokat kaphatok. Ennyi a világ, kisasszony, semmi több.”
„Se törvény. Se Isten.”
„Aki ilyesmit kérdez, attól inkább megkérdezem, nem támadt-e kedve früstökölni?”
„Ilyen rettentő viharban?” A mérnök jóízűen nevet.
„A viharnak, kisasszony, a mi sebességünk mellett, még kerek két perce van”
„De akkor ezt meg honnan tudhatja?” „Tudom.”
MINDEN FELHŐK FELETT
„Fehéren, fehéret.”
„Mit csinál? Mit mond?”
„Fehéren fehéret fényképezek. Érti?”
„Szeretném látni az arcát. Mint aki kisápadt, elfehéredett. Kérem, hajtsa föl a fátyolát. Ezt most nem a szerelmes férfi kéri, hanem az aggódó léghajós.”
„Nekem lenne egy sokkal prózaibb kérésem, báró.”
„Ha végre a nevemen szólítana, megtiszteltetésnek tartanám. És sértésnek, ha nem teszi.”
„Si je voulais vous demander ce que l’on fera quand je devrai faire pipi, il serait peut-être vraiment mieux placé de vous appeler, mon cher Richard.”
Kornélia most valóban felhajtja fátyolát, hogy jobban láthassa a báró harsogó nevetésében kivillanó fogsorát. Ajkuk egy pillanatra találkozik.
„Dans ce trou, ici, ma petite. Mi pedig szépen elfordulunk.”
„És a fülüket is befogják.”
„Kis ostobám. Az űrben nem lesz a csurrantásodnak zaja.”
MÉG MAGASABBRA, MÉG TÁVOLABBRA
„Jöjjön, nézze, Kornélia!”
„Bocsásson meg Richard, azt hiszem, félnék most a földre visszanézni.”
„Pedig sok mindent szemügyre vehetne a felhők repedésein.”
Kornélia a szédületével küszködve, inkább a végtelen, tömör kékségbe néz. A báró a légkosár oldalára erősített látcsövén át a földre néz. A mérnök maga alá húzott lábakkal kuporog a műszerek között, s az adatokat jegyzi fel a füzetébe.
„Ahogy várható volt ebben a pozícióban. Pontosan úgy, ahogy kiszámítottuk, mylord.”
„Itt a passzát?”
„Pontosan. Gondolom, egy zsáknyival ismét könnyebbé tehetnénk magunkat.”
„Elébb tudni szeretném, mit mond a mérce.” „Tizennégyezer lábon állunk.”
„Gondoljunk arra is, hogy most nem ketten vagyunk. Elárulná a sebességet is?”
„Nem, arról inkább hallgatok.”
A halálos csöndben csak a kötelékek halk kattanásait és zizegéseit hallani.
„Amennyiben a kisasszony mégis beletekintene a báró úr látcsövébe, akkor a Jungfrau csúcsát látná alánk suhanni. És csak növekszik a gyorsaság. Sehol semmi felhő. Jómagam veszélytelennek ítélem az áramát.”
Kornélia nem mozdul, immár a fejét is elfordítja tőlük, mint aki nem hallja, vagy nem akarja hallani. Orvosok váltanak így szót a betegágy fölött.
„A tűrőképesség veszélyeit is vegye figyelembe.” „Kettőnkre számítottam, mylord”
„Ez szemrehányás?”
„Puszta óhaj, ám közel sem parancs.”
A báró elhagyj a látcsövét, s mint aki jobb meggyőződése ellenére teszi, egy tömött kis homokzsák tartalmát az űrbe önti. „A hatás rögvest mérhető.”
„Amennyiben?”
„Hatszázzal magasabbra.”
„Sebesség?”
„Sok. Nagyon sok. Egy forró kávéval talán átsegítheti.”
Kornélia lassan lecsúsztatja magát a légkosár oldalán, bundáját fázósan húzza össze, s azon igyekszik, hogy a két férfi ne vegye észre, miként rázza testét a láza, s ne legyen hallható fogainak koccanása. Fejét is ölébe hajtaná, de ha így tesz, akkor szédül és hányinger kerülgeti. A léghajós mindeközben erős kávét tölt egy zárt edénybe, melyet egy oltatlan mésszel megtöltött másik edénybe helyez, s ezt vízzel tölti fel. A mészpor haragosan pezsegni kezd, forrósodik és forrósít.
„Figyelem, Kornélia. Nem kell félnie. Vous avez toujours du courage.”
A csészébe még rumot is tölt, saját dermedt kezét is fölmelengeti.
„J’ai beacoup de courage.”
„Elveszi, vagy megitassam?”
„Azt hiszem, nagyon szédülök. De még ennél is jobban szégyenlem a gyöngeségemet.”
„Rögvest erőre kap.”
Kornélia nem moccan, mintha nézne, aztán kissé oldalra billen és úgy marad. A léghajós nem tudja, mitévő legyen. A kávét nem teheti le, föl kell fognia Kornéliát. A csésze felfordul, tartalma átcsurog a kosáron.
Halott sápadt az arc, a kifehéredett ajkakon megjelennek az árulkodó vérharmat csöppjei.
„Mérnök úr, a szellentyűket azonnal meg kell nyitnia.” „Dörzsölje, pofozza, figyelje a körmöket, öntse le vízzel.” „Még akkor se lesz elég, ha mindezt megkísérlem.”
„Ha tíz percet nem nyerünk, akkor marad a halál a sziklacsúcsokon.”
„Ha nem teszi, akkor én magam teszem.”
A léghajós megragadja a szellentyűk selyemzsinórját. „Ha nem záródik vissza, akkor tényleg búcsút inthetünk.
Csak egyetlen pillanatra nyissa meg.”
A szellentyűk egyetlen pillanatra megnyílnak, a léghajó zuhan, majd visszazáródnak, s a léghajó sodródik tovább a sziklacsúcsok felett.
Ismét zuhan.
„Az istenre kérem, elég legyen!”
EGY BÉKÉS SZALON KÉPEI
Rettenetes, rideg sziklaormok. Kőpárkányról aláhulló vízesés.
Tengerár, örvénytől felkavart vízszintek. Ágaskodó bimbók, fáradtan szétnyílt tavirózsák a rezzenéstelen felszínen. A vízipók vízhártyába mélyülő lábai, futásban. Parti fűz. Alkonyi vörösben felporzó szekérút. Erdő mélyén éji lámpás. Szellemalakok, látomás.
A társalkodónő megérinti a fiatal férfi karját.
„Das gnädige Fräulein lässt sich entschuldigen, und bittat den Herm um Geduld. Amióta magához tért, s ismét talpra állt, a sötétkamrát el se hagyja.”
A cikk közvetlen elérhetőségei: offline: Filmvilág folyóirat 1993/08 08-23. old. online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1338
Kulcsszavak:
