Várkonyi Benedek
Miközben a tudomány áldásai sokkal élhetőbbé teszik az életünk, egyre többen vágynak vissza a sötétség, a hiedelmek és a babonák korába.
A régi korok embereinek tudományos eszközeik nemigen voltak. Az előttük föltáruló jelenségek jó részét nem tudták megmagyarázni, nem maradt hát más számukra, mint a csodák birodalma. Ám a tudós más szemmel nézett a rejtelmes világra; kísérletekre és bizonyítékokra építette világképét, így azután az évszázadok alatt szép lassan egy másik csodavilág tárult elénk: a valóságos világ csodája. Ma már nem misztikus magyarázatokban hiszünk, hanem a valóság addig ismeretlen, rejtett összefüggései kápráztatnak el bennünket. Többé már nem hiszünk, hanem tudunk. Halász Gábor, a két világháború közötti kor nagy esszéistája már 1943-ban a korszerű filmes technika szép metaforáját használja egy angol irodalmi antológia bevezetéséhez: „Tudományos kisfilmekről emlékszünk a szemünk előtt kihajtó, nyíló és megérő virágokra. Valahogy így hat az irodalom fejlődése is, egy kötetnyi szemelvény tükrében.”
A tudós, persze, többnyire a külvilágtól elzárt laboratóriumban dolgozik, és szakzsargonban fogalmaz. Szerencsére a filmkészítő kíváncsi természet, igyekszik beférkőzni oda is, ahová mi nem tudunk, vagy eszünkbe sem jut. Így közelebb hozza hozzánk mindazt, amiről nélküle talán nem is tudtunk volna. A tudományos ismeretterjesztő film – az erre szakosodott természettudományos vagy historikus tévécsatornákon keresztül – már mindennapjaink része lett. Mindez sötétséget oszlat, tanít és szembeszáll az egyre terjedő hamis tanokkal.
Egy tudományos filmfesztivál szerepe is hasonló, egyszerre ad nekünk sok-sok tudást, amit a hétköznapokon legföljebb csak csöpögtetve kapnánk, és azon a nyelven szól, amit a laikus néző is megérthet. Nem is beszélve a mozgókép adta óriási lehetőségekről. A Szolnoki tudományos-ismeretterjesztő Fesztivál kínálata pazar; nemcsak az impozáns szám miatt – körülbelül hetven alkotást mutat be –, hanem azért is, mert sokfélét kínál. A klasszikus ismeretterjesztés magától értetődőn kezdettől sokszínű, hiszen magába foglal minden társadalom- és természettudományt. Csakhogy ma már nem a klasszikus, Gyöngyvirágtól lombhullásig tempóban és kissé romantikus eszközökkel hozza elénk a természetet, hanem a ma használatos pergő vizuális nyelven és hihetetlenül fejlett operatőri technikával. Ugyannakkor a számítógépes animáció, a HD-felbontás és a legfrissebb tudományos eredmények felhasználása nem a ráció felé tolta a korszerű tudományos ismeretterjesztést, a tudományosság mellett szinte mindig ott van az alkotó világlátása. És ugyanezt a személyes részvételt szeretné a nézőből is előcsalogatni. A kortárs ismeretterjesztő filmezés nem a leckét magoltatja be, hanem a kíváncsiságunkat ébreszti fel.
A dunavirág mentőakció (Balázs Gergely–Lerner Balázs, 2016) például nemcsak bölcs példabeszéd, hanem izgalmas kalandfilm is, arról, miként próbálja a dunavirág nevű lényt megmenteni az ember az önnön túlhatalmától, az emberi faj természetátalakító képességétől. A természetvédő tudós jelenik meg előttünk; de nem úgy, ahogyan sokszor találkozunk türelmetlen vagy harcias természetvédőkkel. Valóságos nyomozás részesei vagyunk; először csak egy érthetetlen jelenség tárul elénk: miért pusztul el a dunavirág a fényes lámpákkal teli hídon, ahelyett, hogy a folyó vízére szállna. A kutató feladata kideríteni a titkot, azt, hogyan működik a természet. Furcsa dolgokat mutatnak nekünk: például polarizált fényt, amelyet a rovarok jól látnak, mi több, az alapján tájékozódnak. Rendszerint nem szoktuk érteni az efféle tudományos fogalmakat, de ezt most értjük. Mert a tudós, aki abban a világban mozog, nemcsak jól ismeri azt, hanem jól, érthetőn is beszél róla. A film készítőinek érdeme, hogy megtalálta a kíváncsi kutatókat, és el is kísérte őket fölfedező útjukon. És hogy egyáltalán eszükbe jutott a dunavirág, amelyet alaposan becsapott a civilizáció. Ez a film azután végig vezet bennünket azon az úton, amelynek végén a rászedett állat végül visszakapja saját területét. És igazán elgondolkodtató, ahogyan egy parányi lény – melynek igencsak rövid élet adatott – végül visszakapja állati méltóságát is.
A Bogaras film (Hortobágyi Júlia, 2016) hasonlóan kíváncsiskodó alkotás: az állatkerti inszektáriumba visz el bennünket. Kockázatos vállalkozás, mert a rovarokkal rendszerint hadban állunk, sőt fóbiáink között is előkelő helyet szereztek maguknak. Ám a rovarok, bogarak gondozója olyan természetességgel, mi több, lelkesedéssel beszél róluk, és mutatja is őket, hogy megint csak el kell gondolkodnunk arról, hogy mivégre is ez az egyoldalú háború köztünk. A Bogaras film valóságos filozófiai töprengéshez juttat el bennünket. Hogy esztétikai kérdés-e a rovarok iránt érzett – egyébként teljesen jogtalan – megvetésünk; hogy jogunk van-e „szépekre” és „csúnyákra” osztanunk ennek a világnak a lakóit. Mindössze tíz perc a film; de ez a röpke idő mintha csak metaforája volna a pár hétig, hónapig élő bogarak villanásnyi létének. Pedig ők is teljes életet élnek, ahogyan egy tízperces filmecske is lehet ugyanolyan teljes, mint egy tízrészes sorozat.
Úgy 85 millió évvel repít vissza a múltba a Dino in veritas (Babinszki Edit, 2016) . A dinoszauruszok világa inkább meseszerűnek látszik, bár Spielberg óta nagyon jól tudjuk, hogy ez a mese nagyon véres. Ebben a mostani mesében a kutatók ősállatokat rekonstruálnak; a csontok, földből előkerült maradványok alapján fölépítik az egykor létezett jószágokat, és végül – mint egy szépen megírt forgatókönyv befejezése – meg is mozdulnak. Bizonyára Spielberg állatai is hasonló gondoskodással készültek. A legnagyobb különbség azonban alighanem az, hogy míg a Jurassic Park dinoszauruszai arra szolgáltak, hogy a néző hátrahőköljön és megborzongjon, a magyar kutatókat szigorúan kötötte az őslénytan feltárta valóság. Így is óriási teljesítmény ez, miközben persze az ő dinóik is a valamelyest költészetben mozognak. Némi disszonanciát okoz, hogy miközben a tudósok a legmodernebb eszközökkel dolgoznak, a narrátor olykor a hatvanas évek filmhíradóinak hangján beszél.
Egészen más birodalmakba visz el bennünket a történettudomány. Rákosi Mátyás Szovjetunió-beli éveit vetíti elénk az a film, amely a kommunista pártvezér életét mutatja meg nagyjából 1956 júliusától egészen a haláláig. A Diktátor száműzetésben (Bartal Csaba, 2016) érdeme, hogy egy igen kevéssé ismert történetet idéz meg, ráadásul egy amatőr némafilm segítségével elénk tárja Rákosi kazahsztáni mindennapjait. Rákosi öccse, Bíró Ferenc ugyanis 8 mm-es néma, de színes filmre vette diktátor-bátyját, és ezeket a felvételeket most láthatjuk először nyilvánosan. A történetírók dokumentumokkal dolgoznak; korabeli levelekből, följegyzésekből, iratokból rajzolják meg a múltat. Ám egy korabeli mozgókép egészen más hatású, sokszor többet mond, még ha néma is. Ez az amatőr filmfelvétel a gerince ennek a dokumentumfilmnek, amely erre a gerincre csodálatosan részletes és megdöbbentő történelem-testet épített föl. Látjuk, amint Rákosi tűri a megpróbáltatásokat, vagy legalábbis azt mutatja, hogy egy erős vezetőt nem törhetnek meg a száműzetés viszontagságai. Az evezés vagy a főzés kedélyes pillanatai között viszont alighanem kétségbeesetten gépeli kérvényeit, hogy megfelelő gyógykezelést kaphasson, hogy kissé közelebb kerüljön Moszkvához. Mert a legnagyobb cél, hogy visszatérjen Budapestre, reménytelen. De ezt csak mi, nézők tudjuk, mert a karcos, alkalmi filmfelvételek között nagyszerű magyarázó és eligazító tablót kapunk a korról, az ötvenes-hatvanas évek szovjet és magyar politikai vezetőiről.
Hetven ismeretterjesztő mozgókép (ebből 17 versenyfilm), sokféle világlátás és filmes vérmérséklet. De az biztosan közös mindegyikben, hogy tudást ad. És erre egyre nagyobb nagy szükségünk van, mert vele belevilágíthatunk a rohamosan növekvő sötétségbe. Egyre gyorsabban terjednek a tévtanok; miközben a televíziók pompás és nagyszerű tudományos filmjeikkel az igaz ismereteket, okkult, babonás, jövendőmondó, távgyógyítós adásaikkal semmibe is veszik azokat. Az internetes összeesküvés-elméletek az ál-dokumentumfilmjeikkel sokszor ugyanazokat a technikai eszközöket használják, mint a tudósok, kutatók és tudományt és a tudást népszerűsítő filmesek. Nagy súly ez és nagy felelősség, drukkolnunk kell nekik. A felvilágosodás korát nem követheti az elsötétedésé. A film a világosság, a fény („lumière”) művészete.
Nemzetközi Tudományos Filmfesztivál
Szolnok
2017. október 12-15.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13376 |
