Szalkai Réka
A remény másik oldalában két ember keresi új identitását: egy finn és egy szír férfi.
Kaurismäki – mint mindig – a reményvesztettek pártjára áll.
Aki Kaurismäki egyike a ma élő legnagyobb filmrendezőknek, és talán az egyetlen olyan alkotó, aki az évtizedek folyamán a leghűségesebb tudott maradni saját magához, stílusához és a mondanivalójához egyaránt. Kiolthatatlan humanizmussal mutatja be a nagyvilág számára láthatatlan emberek egyéni élethelyzeteit, sorsát, veszteségeit; és ez legújabb filmjében – melyet sajnos a rendező legutóbbi megnyilatkozásai során utolsónak is titulált- sincs másképp. A remény másik oldalában két ember keresi új identitását: az utazó vigécből étteremtulajdonossá avanzsált Wikström és a szíriai menekült Khaled. Kaurismäki filmjében sorsuk visszafordíthatatlanul egymásba fonódik a csöppet sem barátságos finn jelenvalóban.
*
Mi keltette fel az érdeklődését a menekültek, bevándorlók sorsa iránt?
A felháborodás. Szerintem a menekültekhez való hozzáállás elfogadhatatlan Finnországban. Mindenki attól retteg, hogy jönnek ezek a szerencsétlen emberek, s kirabolnak minket. Ellopják az autónkat, a házunkat, a feleségünket. Mindegy is mit, a migránsok mindig ellopnak valamit. És ezt a gondolatmenetet sajnos állami – és európai szinten is rengeteg hangadó politikus támogatja, hangoztatja, hát hogy várhatnánk el a mindennapi, országa médiáján szocializálódó és hangulatában létező kisembertől, hogy okosabb legyen ennél, s tudja, ez egyáltalán nincs így. Remélem, a filmem – legalább annak, aki elmegy és megnézi –, demonstrálja, a bevándorlók is csak olyan emberek, mint mi.
Mennyire gyökerezik a valóságban a filmben levő szír menekült, Khaled története?
A válaszom, szomorú, de igen, szinte száz százalékban az élet írta az egészet. Csak a város nevét változtattuk meg, ahonnan a hősünk származik, de amúgy az intézményektől kezdve egészen a deportálásig, történetünk minden szava, mozdulata, jelenete megtörtént eseményeken alapul – erről beszéltem az előbb is, ez a mai Finnország, de Európa sok más szegletében is hasonló a helyzet, önnek szintén ismerős lehet.
Elég pesszimistán tekint a mai Európára…
Igen, hiszen borzasztó helyzet uralkodik a kontinensünkön, önzők és rosszak vagyunk, a porhoz közelítünk emberi minőségünkben. Vegyük csak az EU-t: ma már egyáltalán nem beszélhetünk nemzetek egységéről, inkább csak országok léteznek egymás mellett, mindenki csak a magáét fújja; a határok eltörlése, a hatalmas sztrádák és az óránként induló repülőjáratok nem termelnek mást, csak még több fogyasztót és környezetszennyezést. Amilyen idióták vagyunk, lassan teljesen tönkretesszük a természetet magunk körül. Nem kell sokat várni, s már víz sem lesz: se folyó, se tenger, se óceán.
A közvélemény egy része szerint pont emiatt is lehet problematikus az iszlám térhódítása a kontinensünkön: ilyenkor a közelmúltban egyre gyakrabban előforduló terrorcselekményekre is utalnak. Ön az úgy nevezett „iszlamizálódást” egyáltalán nem tartja veszélyesnek?
Rám például biztosan nem az. Inkább csak örülök a vérfrissítésnek, a különböző kulturális színeknek, és minden egyébnek, amit az arab világ például hozzánk, finnekhez eljuttatott: sokkal érdekesebb így itt élni. De ezt nem nevezném „iszlamizálódásnak”, még kulturális értelemben sem. Ami pedig a terrorcselekményeket illeti: ez az egész egy adok-kapok játszma. Gondoljunk csak számos ország bevándorlás-ellenes politikájára: már II. Fülöp Spanyol Birodalmában is így volt, az arabok ellen hozott törvényekkel csak a saját és a nómenklatúrája bűneit akarta eltakarni a keménykezű 16. századi király.
A Wikströmöt játszó Sakari Kuosmanennel gyakorlatilag az egyik legelső filmje óta együtt dolgozik, Khaled szerepében viszont egy teljesen új „ismeretséget”, a szír származású Sherwan Hajit láthattuk. Mennyire változtatta meg ez a munkafolyamatokat?
Nálam már minden eldől a színészválogatás során. Egyrészt hiszek a szerencsémben – ne feledjük, már Sakarit is a puszta véletlennek köszönhetően fedeztem fel egy hajókirándulás alkalmával, másrészt pedig egy színészt elsősorban az aktori képességei miatt választok ki egy adott szerepre. A forgatás során már csak hagyom, hadd játsszon, ahogy mondani szoktam: a kamera úgyis eldönti majd, a barátja lesz, vagy az ellenfele – ez csak azon múlik, hogy tud-e a színész játszani, vagy sem. És itt visszakanyarodhatunk a jó színészválasztáshoz: nem attól függ, hogy az adott színészt hány éve ismerem.
Ezek szerint gyakorlatilag önjáróak a színészei a felvételek alatt.
Pontosan. Nem rángatom őket ide-oda, nem magyarázok nekik folyamatosan. Megkapják a forgatókönyvet, ilyenkor csak annyit mondok, „nyugalom, aggodalomra semmi ok, minden rendben lesz.” Majd elkezdődik a forgatás, és ez tényleg így is van. Nagyon ritkán ismétlek meg egy-egy felvételt, egyszerűen nem tehetem meg. Tudja, ha az ember filmre forgat… de inkább legyen ez, mint azok a cigarettásdoboz-méretű digitális kamerák. Ha mégis ismételni kell, akkor maximum annyit mondok, ebből egy kicsit többet, vagy éppen kevesebbet kérek. Azt ki nem állhatom, ha túljátszanak valamit.
Említette a forgatókönyvet, milyen egy Kaurismäki-szkript?
Fekete betűk fehér papíron. Tegyük azért hozzá, nem mindig írok forgatókönyvet, de ha megteszem, igyekszem azt a lehető legpontosabban megalkotni, instrukciókkal a különböző részlegek – megvilágítás, zene, hang számára. Sőt, ilyenkor még a színészek részére is írok egy-két jó tanácsot, szerintem hogyan kellene játszaniuk az adott jelenetet. Bár mindennek egy része persze formalitás. Például említette Sakarit, vele ugye szinte a kezdetektől fogva együtt dolgozom, de ott van az operatőröm, Timo Salminen is. Ő már a legelső filmemben is ott volt, és 35 év alatt eljutottunk arra a szintre, ha a megvilágításban megegyezünk, utána akár magára is hagyhatom. Nyugodtan beülhetek valahova egy-két sörre: mikor visszajövök, ugyanaz a kép lesz az eredmény, mint amire én gondoltam.
A kilencvenes évek végéig számos filmjét, sőt, még a 2006-os Külvárosi fényeket is saját maga vágta, A remény másik oldalában viszont megint nem ez volt a felállás. Mennyire nehéz, vagy éppen más kiadni a kezéből a filmkészítés egyik legutolsó, jelentős szakaszát?
Csak annyi a különbség, hogy sokkal lassabban megy az egész. A Kikötői történetet például hat hétig vágtuk Timo Linnasalóval, gondoljon csak bele. Egyedül mindig is sokkal gyorsabban dolgoztam, hiszen volt, hogy egy évben (1990 – Sz.R.) két filmem is született: A gyufagyári lánnyal nyolc nap alatt megvoltam, a Bérgyilkost fogadtam című filmemet pedig kevesebb, mint két hét alatt megvágtam. Egyedül hatékonyabb vagyok.
Ön igazi filmfanatikus hírében áll, aki szinte minden fontos filmet látott a mozgókép történetében. Van kedvenc alkotója?
Tény és való, már ifjúkorom óta habzsolom a filmeket. Akkoriban hat filmklubban voltam egyszerre tag, manapság inkább – bár szégyellem bevallani – DVD-ken nézem őket. Emlékszem, amikor még suhanckoromban elstoppoltam egészen Párizsig, hogy ott megnézzem Chaplin A párizsi nőjének a vetítését, hazafelé meg szinte végig gyalogoltam: tényleg fanatikus voltam. Azóta is ő az egyik kedvencem, illetve Harold Lloyd, és persze Buster Keaton. Nagyon szeretem a némafilmeket, mostanában is egyre többet nézek belőlük.
Erről az jut eszembe, hogy az Ön filmjeiben se túl beszédesek a szereplők.
Persze, hát nem azért járunk moziba, hogy a színészek fecsegését hallgassuk, és még fizessünk is érte…Komolyra fordítva a szót, teljesen lenyűgöz Chaplin munkássága, ahogy öregszem, egyre jobban megértem őt, és inspirál, ahogy pontosan ráérzett, hogyan keverje bele a tragédiát a komédiába; hiszen tudta, a rendező elsődleges célja a szórakoztatás. Buster Keaton filmjein is többet sírtam, mint nevettem. Ő is egy igazi hős a szememben: egyrészt nagyra tartom a gyorsaságát. Másrészt, amikor bejött a hangos film, őt meg kivágták Hollywoodból, elkezdett madarakat tenyészteni. Most én is egy baromfiudvart építek: ez egyelőre sok időmet leköti – nagyon szeretem a tyúkokat, ne értsen félre, nem megenni, csupán nézni szeretem őket
Nyugtasson meg, a hírverések ellenére, emellett azért lesz ideje elkészíteni a Kikötői történet és A remény másik oldala után a tervezett trilógia harmadik részét is.
Vagy pedig ez lesz a világon az első olyan trilógia, mely csak két részből áll. A filmezéshez ugyanis jó alapanyag kell, és itt nem csak a 35 mm-es Kodak-tekercsekre gondolok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/09 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13343 |
