Varró Attila
The House – amerikai, 2017. Rendezte: Andrew Jay Cohen. Írta: Brendan O’Brien és Andrew Jay Cohen. Kép: Jas Shelton. Zene: Andrew Feltenstein és John Nau. Szereplők: Will Ferrell (Scott), Amy Poehler (Kate), Jason Mantzoukas (Frank), Ryan Simpkins (Alex), Nick Kroll (Bob). Gyártó: New Line Cinema / Village Roadshow Entertainment / Good Universe. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 88 perc.
A Cohen-O’Brian szerzőpáros eddigi – minden szempontból – szegényes életműve a saját infantilis oldalukkal küzdelemre kényszerült házaspárok komédiáira korlátozódik, amelyek középpontjában a csatatérré vált családi otthon áll: a felnőtt lét intézményének erődítménye, amelynek falait nem kívülről marja a korrózió, inkább belülről korhasztják szét a felhőtlen/felelőtlen ifjúságba titkon visszakívánkozó átlagemberek vágyai. Az idei opusz veszélyben lévő háza ezúttal a középkorú Johansen-házaspár fészke, amelyből 18 éves lányuk épp kirepülni készül, ám az egyetemi ösztöndíjra összekuporgatott pénzt szülei egyetlen óra alatt elkockázzák egy vegasi vakáció alatt. Szerencsejáték-függő barátjuk azonban előáll a mentőötlettel: egy illegális magánkaszinó Sierra Madre álmos szuburbiájában egyetlen nyári szezon alatt visszahozhatná, sőt megtriplázhatná az elvesztett összeget – ráadásul milliós élmények kóstolóját kínálná kispolgár hőseinknek a nagymenők életéből.
A szerencse háza alapsztorijának minden esélye megvolt rá, hogy csípős szatíra vagy keserű tragikomédia főnyereménye lehessen a kertvárosi álomélet mélyén lappangó sötét indulatokról, egyfajta Félelem és reszketés Sierra Madrében – a kisközösségben elszabaduló mohóság, függőségek és erőszak azonban megállíthatatlan, tébolyult örvény helyett mindössze röpke kiruccanás marad, a kötelező közhely-tanulságokkal. Ennél nagyobb probléma, hogy az alkotók úgy bánnak a főként jellemkomikumból fakadó humorral, mintha burleszket csinálnának: minden geget addig fokoznak, túloznak és variálnak, amíg erejét veszti a tetőpontra – legyen szó szomszédok között rögtönzött ketrecharcról vagy a családapa-hős ujjlevágós maffiaszámáról, amely a fináléban visszaadja a „félkarú rabló” kifejezésnek eredeti jelentését. Így aztán nem a morális üzenet, inkább maga a film válik intő példává a játékfüggőség ellen: aki nem tud időben kiszállni egy nyerő szériából, óhatatlanul vesztesként végzi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/08 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13326 |
