Schubert Gusztáv
A jó pap holtig tanul. A rossz még azon is túl. Nem csoda hát, ha a hittérítő szelleme folyton visszatér. És ahol tud segít. Ezúttal a napkirály századában, valahol a kanadai ősvadonban. National Geographic olvasóknak tiszta élvezet; indiánoknak és kisdiákoknak kevésbé. A „fekete köpeny” nekik csakis rosszat jelent. Egyformaságot, vakfegyelmet. A misszió hittérítője legalább megláthatta végül, miféle portékával házalt a jobb sorsra hivatott paraguayi índiók között, nyomában hamarosan ott sereglenek a fehér fejvadászok. Fagyosabb rendtársa is végigstációzza a vadonbéli keserveket, jóban-rosszban együtt néhány nemes vademberrel, de mindhiába: nem nő ki a szimpátiája. Történhet bármi, vak elszántsággal csábítgatja igazhitre a „vadakat”. No, és a mennyországban van dohány, lesznek asszonyok? – tudakolják a bennszülöttek. Mit képzelnek? – hüledezik Fekete Köpeny –, hát nem elég, hogy együtt lehetnek a Mennyei Atyával? A buja indiánok a sastolluk alatt somolyognak, akkor inkább Manitou istenasszony.
Hepiend nincs? De van. A búsképű papocska végre megkeresztelhet egy influenzától megtizedelt törzset. Hogy aztán a megszelídített huron népet utóbb lemészárolják a vadnak és erősnek megmaradt irokézek? Hát istenem, szabály az szabály, csak a halott indián a jó indián.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/07 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1332 |
