Pernecker Dávid
A Margaret Atwood regényéből készült A szolgálólány meséjében jelenünket rázza meg a félelmetesen ismerős jövő.
Az Egyesült Államoknak befellegzett. Toxikus szemét lepi el az országot, amit már Gileádnak hívnak. A népesség egyre csak fogy, a mérgező-maró hulladékgőz magtalanná és meddővé tette a gileádiak tetemes hányadát, a termékenység immáron vérrel vett luxuscikk. A teherbe esésre és gyermekszülésre képes nők rabszolgává váltak, akiket kilátástalan csapdastátuszukban adnak-vesznek, passzolgatnak, megaláznak, talmi piedesztálra emelnek és rendszeresen megerőszakolnak tulajdonosaik, a hazug köztársaság autoritásfigurái. Teszik mindezt a Biblia egy apró passzusára hivatkozva: „És látá Rákhel, hogy ő nem szűle Jákóbnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákóbnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. És monda ez: Ímhol az én szolgálóm Bilha, menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa”. A szülőszolgák sorsa pontosan ez. A „ceremóniának” nevezett, peteérésre időzített rituális nemi erőszak során a szolgálólányok gazdasszonyuk térde között összeszorított fogakkal zokogva, dühtől és kiábrándultságtól bénultan tűrik, ahogy a nagyurak teljesítik alaptörvénybe foglalt gusztustalan kötelességüket.
A Margaret Atwood 1985-ös regénye alapján készült amerikai tévésorozat A szolgálólány meséje – magyar címével ellentétben – közel sem mese. Disztópia, melyben jelenünket rázza meg a félelmetesen ismerős jövő. A kanadai írónő meghatározhatatlan téridőben pergő rémálma nem formulaszerűen pesszimista tucatvilágégés, nem technokrácia-kritika és nem az etika és a józanész határait felrúgó tudomány elmeszelése. A szolgálólány meséje ideológiai horror, melyben a fékezhetetlen vérkeresztény eszméktől érzéketlenné butult hatalom nem csupán elnyomja és szétszedi a még ép és tiszta emberi viszonyokat, hanem úgy állítja be azokat, mint az abnormalitás mintapéldáit.
Ez a hatalom piramisszerűen strukturálódik. A szolgálólányok felett állnak a „nénik”, akik elektromos marhataglóval és pszichológiai terrorral tartják a meghunyászkodás karámjában a kincset érő termékeny nőket, akiket ők vezetnek be a ceremónia álszent és gyomorforgató menetébe. Ezeket a kápókat a sorozatban (és persze a regényben is) Lydia néni képviseli (Ann Dowd óriási alakítása), aki bármikor kész eszményei nevében testi és lelki erőszakkal élni. Szánalmas agymosott ő, de épp emiatt válik maga is sebezhető emberalakká. A „nénik” felett állnak a „feleségek”, a hadurak és egyéb vezetők asszonyai, akiket idegronccsá, vagy épp számító és gonosz Hidrákká őrölt saját terméketlenségük tudata, a szolgálólányok iránti irigységük és féltékenységük, vagy épp férjük sterilitása (amiről Gileádban nem beszélnek, egy férfi ugyanis „nem lehet steril”). A kasztrendszerben a szobalányok alatt helyezkednek el a „Márták”, a nemzésképtelen főző, mosó, takarító házicsicskák és a „Jezebelek”, Gileád titkos prostijai, akikhez a férjek járnak kiélni vágyaikat. A Jezebelek létezése érdekesen árnyalja Gileád eszmerendszerét, hiszen minden, ami a bordélyaikban történik, tulajdonképpen törvénytelen, és nem méltó a bibliai alapokon nyugvó köztársaság puritán elveihez. Azok a felsővezetők, akik itt dorbézolnak, mintha nem is igazán hinnének saját hittételeikben. Ez pedig reményt ad, noha a fundamentalista-militáns kormánnyal szemben bárminemű ellenzéket vállalók, a homoszexuálisok, az elvált és terméketlen nők ettől még a mérgező szemétkolóniára kerülnek, ahol gyorsan csontig ég a bőrük.
A józanész vesztőhelyévé vált atwoodi jövőképben a legrémisztőbb épp az, hogy a sokkoló jelenetekben ábrázolt erkölcsi és fizikai elnyomás általánosan elfogadott erkölcsi normává vált, melynek szomorú és brutális bizonyítékai lassú, kíméletlen fokozatossággal tárulnak fel, epizódról epizódra. Rengeteg végletesen kiszolgáltatott nő járja a valaha Bostonnak hívott város utcáit vörös ruhájukban, fehér főkötőjükben, leszegett fejjel, a cselekmény és az élhetetlen közeg megannyi fájdalmas részlete azonban a sorozat nagy részében egyetlen szolgálólány perspektívájából körvonalazódik. Az Elisabeth Moss által hatalmas erővel megformált Offred tekintete a nézők tekintete is. Az ő elkeseredettsége és dühe, szabadságvágya és mély bánata a nézők igazságérzetét tüzeli fel, percről percre, képről képre. Azonosulni vele ijesztően egyszerű, hiszen Atwood spekulatív fikciójának világában csak olyan rohadékságok történnek, melyekkel a nők már nem egyszer találkoztak a történelem során. A 17. század vallási fanatikus puritánjai (lásd A skarlát betű, A salemi boszorkányok), a ‘60-as évek Romániájában elrendelt fogamzásgátló- és abortusztilalom (jelenünkben épp az Államokban és Lengyelországban nehezítik meg egy fanatikus kisebbség nyomására a terhesség-megszakítást), a reagani jobbos keresztény mentalitás és Mary Pride konzervatív-evangélikus ellen-feminizmusa (a nő teste nem a nőé, a nő egyetlen célja a gyermeknemzés), az egyes afrikai közösségeknél bevett rituális csiklócsonkolások, a boszorkányüldözések, az alternatív tények és a női-férfi egyenlőtlenség politikailag bebetonozott tévképzetének precedensei töltik meg A szolgálólány meséjének epizódjait. A bunkóságukra büszke, nőket lenéző, erőszakoskodó macsó világvezetők érájában Atwood víziójának sajnos túlságosan is nagy a realitása, ezért nem is nehéz észrevenni a könyvet bővítő történet- és karakterszálakban felbukkanó kortárs kegyetlenségekre tett utalásokat. Nem hiába lehetett látni a női egyenjogúsági tüntetéseken nemrég olyan transzparenseket, melyeken a következő szöveg virított: „Legyen Margaret Atwood újra fikció!”.
A fenti esetek mögött évezredes társadalmi és civilizációs problémák állnak, azonban azáltal, hogy Atwood Offred szemszögéből világít rá a férfiak uralta, az „erősebb nem” képére formált emberiség spirituális és racionális mélypontjaira, olyan női világképet kreál, mely elrémít ugyan az elkövetkező évtizedektől, de erőt is ad a küzdéshez – nem csak nőknek. A sorozat erénye, hogy a regényhez úgy tud hű maradni, hogy nem szóról szóra követi annak történéseit. A cselekmény fontos mérföldköveinek sorrendje megváltozott, több teret, időt, történetet és mélységet kaptak a mellékszereplők. Mindezzel azonban a sorozat nem sérti az alapművet, sőt méltó szellemiségben továbbgondolja azt, új – kortárs, aktuális áthallásokkal teli – karaktereket és szálakat építve a nőgyűlölő autokrácia falanszterébe.
Offred visszaemlékezéseiben egy élhető, szívet melengetően normális, szabad és emberséges társadalom képe körvonalazódik, telve szerelemmel és valódi gyermekszeretettel, barátsággal, bulikkal, okostelefonokkal, Uber-kocsikkal, fitnesszel, papírpoharas kávékkal, és a felvilágosult társadalmak mindenféle számunkra ismerős kellemességével, amivel gyilkos ellentétpárt alkot a gileádi fasiszta rendszer torz világképe, kíméletlen moralitása és a progresszivitás benne rothadó teteme. A technika vívmányainak nyoma sincs már (leszámítva a hatalom „fekete autóit”), mindenki a ‘40-es és ‘50-es éveket idéző, erkölcsösséget sugalló uniformisban él (ami a hatalomgyakorlás eszköze is), ételjeggyel járnak a szinte üres közértbe, mindenki megfigyel valakit és mindenkit figyelnek, közben pedig valahol a háttérben zajlik a háború az ellenállókkal, de ennek részleteiről alig tudunk meg valamit. Offred nem lát rá a peremvidék rezsimellenes akcióira, így a néző sem. A békés múlt nagyvárosi fényeiben fürdőző, élettel teli, izgő-mozgó képeit rendre váltják fel a rideg, tekintélyt parancsoló, merev – és gyönyörűen baljós – kubricki beállítások, valamint a Vermeert és Accamát idéző, szűrt, homályos, természetes fényekre építő bámulatosan bús, felemelően kreatív kompozíciók. Gileádban az élet egy németalföldi vanitas-festmény, a szellemi-fizikai elmúlás, hiábavalóság és hiány tárgyjelei minden képen eluralkodnak. Az Offred zárdaszoba-szerű börtönlakának ablakán alig besütő napfény búcsúzva terül a nő magányos alakjára, aki már csak emlékezni tud mindarra, ami (és akik) valaha boldoggá és teljessé tették. A hiányállapotok ilyen szimbolikus vizuális-esztétikai hangsúlyozása elengedhetetlen A szolgálólány meséjének adaptálásakor, hiszen Atwood regényében a nők eltiprása tulajdonaik és jogaik fokozatos elkobzásával vette kezdetét, és egészen nevük elvételéig fajult (az Offred név azt jelenti, hogy „Fredé”, Fred a gazdája). Az elembertelenítés bevett eszköze ez: ha valakitől elveszünk mindent, beleértve a birtoklás jogát is, az a valaki válik birtokolhatóvá. Ha pedig a birtokolt nem mondhat ki bizonyos szavakat – márpedig Gileád nőire ez a szabály vonatkozik –, akkor lázadni sem tud.
Offred azonban beszél, kimond tiltott kifejezéseket, lázít és lázong, de csak fejben. Gondolatait nem vehetik el tőle. Ahogy a könyv, úgy a sorozat is főként a szolgálólány belső monológjára és narrációjára épít. Ha nem hallanánk gondolatait, a széria ugyanazt a megbocsáthatatlan hibát követné el, amit Volker Schlöndorff, aki 1990-ben vitte vászonra Atwood művét. Schlöndorff filmje bizonyos szempontból szöveghűbb adaptációnak mondható, hiszen például megtartotta az egyenruhák eredeti színét (az anyák például kékben vannak, nem zöldben), és a főbb karaktereket is a regényhez szorosabban igazodva jellemzi, azonban azáltal, hogy a forgatókönyvet részben jegyző Harold Pinter és Schlöndorff a vágóasztalnál ülve kimetélte a Natasha Richardson által alakított Offred összes felvett belső monológját, lényegében ellopták a hangját. Azt a hangot, ami a karaktert motiválja és személyiségét minden egyéb filmnyelvi eszköznél jobban mélyíti el. Üres, sodródó, tétova porhüvely lett, akitől és akiről nem tudunk meg túl sok mindent a szolgálólányok – azaz a nők – által megélt gyötrelmekről. Ebből kifolyólag Schlöndorff filmje a disztópia felszínét karistolja csak meg. A sorozat-formátum közel harminc év után azonban igazságot szolgáltatott Atwood örökbecsű regényének. Epizódjaiban elveszve, kényelmetlenül feszengve, ökölbe szorult kézzel követjük Offred kálváriáját, és benne a civilizációét, amely újra és újra visszahull a barbárságba, a diktatúrába. Nagyon jó lenne, ha A szolgálólány meséjét csupán egyszerű fikcióként tudnánk értelmezni, de ez egyelőre képtelenség. Nem csak a sorozat, hanem mindennapjaink fő kérdése ugyanis, hogy mégis miért keresünk még mindig oktalan félelemtől és az ezt kihasználó hatalomtól vezérelve indokokat mások megalázására és kirekesztésére. Az év legerősebb és legfontosabb sorozata nem riogat, hanem szembesít. Nem állunk ugyanis olyan távol Gileádtól, mint ahogy azt hinni szeretnénk.
A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) – amerikai tévésorozat, 2017. Kreátor: Bruce Miller. Írta: Margaret Atwood. Szereplők: Elisabeth Moss (Offred), Yvonne Strahovsky (Serena), Joseph Fiennes (A parancsnok), Ann Dowd (Lydia néni), Samira Wiley (Moira), Madeline Brewer (Janine), Alexis Bledel (Ofglen), Max Minghella (Nick). Gyártó: MGM Television. Az HBO bemutatója. 10x60 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/08 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13310 |
