Fábry Sándor
Ki gondolná, hogy a nemrég még süvölvény Jim Jarmusch immár köpönyegre is szert tett. Minden kétséget kizáróan ebből bújt ki ugyanis az immár negyedik filmjét taposó, meglehet, nála nem sokkal fiatalabb Alexandre Rockwell, akiről eddig nem sokat hallhattunk.
Mostanában forgalmazta a Budapest Film Jarmusch két rövidke epizódból álló korai zsengéjét, a Kávé és cigarettát, amelyet akár Rockwell is készíthette volna. Rokonítja őket az európai nosztalgia, az egyetemes filmtörténet imponáló ismereté, a frisseség, az önirónia, az abszolút hiteles környezet, a pontos, ugyan vélhetőleg megírt, de szinte dokumentaristának ható dialógustechnika, a sűrd „vaker”.
Tanítványa filmjében Jarmusch egy antipatikus pornóproducert játszik el, meglehetősen autentikusan. A Kávé és cigarettában a beszélgetni vágyó, habókos pincért alakítja a veterán off-off Broadway-színész, Steve Buscemi, A levesben főszereplője, akit többek között Jarmusch Mystery Train-jében láthattunk.
Rockwell filmjének szereplőlistáját böngészve fölfedezhetjük Svetlana Rockwell nevét, aki tán a rendező édesanyja, egy „eredetiben” megszólaló ukrán bérlő gúnyájában. Úgy látszik, nemcsak Cassavetes avagy Scorsese helyezi el filmjeiben előszerette) családtagjait, hanem Rockwell is. Steve Buscemi partnernője, a Flashdance-ből ismerős Jennifer Beals, minő véletlen, az ő felesége.
A levesben, önéletrajzi hamvasságát tekintve, akár elsőfilm is lehetne. Filmje keletkezéséről Rockwell a következőket mondja egy interjúban: „A levesben nagyjából életemnek azon az időszakán alapul, amikor az események kezdtek ellenőrizhetetlenné válni. New Yorkban éltem, és próbáltam megcsinálni első filmemet, a Lenzt. Fejem Dosztojevszkijjel volt tele, zsebeim pedig aprópénzzel. Már csak egyetlen dollárom maradt (mindennapi dolog), amikor elhatároztam; eladom a szaxofonomat, hogy nyersanyagot vegyek rajta. Megjelentettem egy apróhirdetést, és felhívott egy Frank nevű fickó. Kiderült róla, hogy kisstílű gengszter, aki nagyon bír engem. Megkérdezte, mennyire van szükségem a filmemhez, és én hétezer dollárt mondtam. Habozás nélkül odaadta a teljes összeget. Látszott, hogy teljesen megbízik bennem (bár teljesen világos volt, hogy nem fogok ujjat húzni egy fickóval, aki egy negyvenötöst hord az övében). Frank lett az első »producerem«„.
Ennél pontosabban aligha lehetne összefoglalni A levesben alaphelyzetét. A film eredeti címe („ In the soup”) szó szerinti magyar fordításban aligha elemezhető. Mert miről is van szó? Joe, a producer nemcsak megvásárolja hősünk végső kétségbeesésében fölkínált, tolsztoji méretű forgatókönyvét, de meg is akarja valósítani. Benne akar lenni az üzletben, vagy ahogy ő mondja: a levesben. Magyar szlengfordulattal élve: fölajánlja, hogy beviszi hősünket a tutiba.
A Steve Buscemi alakította filmcsináló-jelölt, a rendező monogramját hordozó, hangzatos nevű Adolpho Rollo, jellegzetesen európai alak. Frizurájával, nagy boci szemével, fekete-fehérben, a századelő francia avantgárd figuráira emlékeztet. Olyan, mint egy mellbeteg alanyi költő, a „bohémélet” valamennyi kellékével: anyagi gondok, kifizetetlen lakbér, lerobbant lakás, reménytelen, plátói szerelem a szomszédasszony, Angelica iránt. Azaz és praktikusan: Adolpho Rollonak nincs csaja. Csak egy önvérével írott, ötszáz oldalas, nyilvánvalóan leforgathatatlan forgatókönyve, meg a remény. Nyilvánvaló, hogy ez az anyukája telefonzsinórján lógó, karácsonyi ajándékképpen némi lakbértörlesztést kérő, önfőző, csöndesen maszturbáns fickó nem erre a világra termett. Ebben a New York-i dzsungelben, ahol százával, ezrével akadnak hozzá hasonló önjelölt reménykedők, az életben nem fog filmet csinálni. Antihős. Ezért szeretjük. Imádnivaló balfácán, aki a tetejébe olyan, abszolút európai moziról álmodik, amelyben Dosztojevszkij és Nietzsche pingpongozik.
Akár a fizetség fejében szakmányban portrézó éhenkórász föstők, Adolpho szerepet ajánl életét megkeserítő háziurainak és imádott múzsájának, Angelicának. Hogy anyagi helyzetén javítson, még föllépést is vállal A meztelen igazság című – mint kiderül – porno showban. Ezenkívül voltaképp egyetlen akciója van: a Föltétlen megadás címet viselő forgatókönyvét eladásra kínálja, újsághirdetés útján. Utána már csak sodródik, a prímet a nagy barát és producer, Joe viszi, akinek mellesleg hősünk még a vezetéknevét sem tudja.
A Cassavetes-filmekből ismerős, egykor a legjobb mellékszereplő Oscarjára is jelölt Seymour Cassel Joe szerepében brilliáns figurát domborít. Akárcsak Adolpho, bizonyos értelemben ő is múlt századi figura, a jóért bűnbe eső, a társadalmi igazságosság jegyében újraosztó Robin Hoodok, Rinaldo Rinaldinik, Rózsa Sándorok New York-i rokona. Haha! Ilyen producer pedig nincs! Régi igazság az a tény, hogy ha valami valóságosan megesett, önmagában még semmit sem igazol, a filmmesében nem válik föltétlen hitelessé. De Seymour frenetikus játéka, a figura ereje, férfiassága, szeretettelisége elfeledteti velünk, hogy a sztori maga egy már-már képtelen alaphelyzetre épülő, vadromantikus kanavász.
Joe szinte mindenben Adolpho ellentéte. Bár haja már deresedik, szédületes tempót diktál. Nagykanállal habzsolja az életet, eszik, iszik, falja a nőket, lehet, hogy a fiúkat is. Tele van élettapasztalattal, két lábbal áll az általa tökéletesen ismert világban. Férfi. Bizonyos értelemben ő is művész. Példának okáért valóságos táncbajnok. A film feledhetetlen pillanatai, amikor rumbázni tanítja a csetlő-botló Adolphot, s amikor a szilveszter-éji New York-ban utcai táncbemutatót tart a többieknek.
Joe a fentieken túl egy dologhoz ért: tud pénzt szerezni. Őt is megérinti az elmúlás, szeretné, ha maradna utána valami. Ezért elhatározza, hogy megcsinálja ennek a bugyuta, ám szimpatikus ifjoncnak a filmjét. Beindul a nagy menet a tutiba, miközben egy furcsa, nagyformátumú barátság szárba szökkenésének vagyunk tanúi.
Joe nem válogat az eszközökben. Ami a másé, elveszi. Az ügy érdekében. Szinte észrevétlenül teszi Adolphot cinkosává. Előbb egy rendőr Porschéjét kötik el, majd egy régi ősmerőshöz törnek be. A kissé szenilis házigazdával, aki már képtelen fölfogni, mi is történik, Adolpho kedélyesen elbeszélget. Azután egyre gyorsabb tempóban, immár a történetnek mintegy hátterében követik egymást a gyanús üzelmek, kétes tranzakciók. A filmről mintha kevesebb szó esnék. Fontosabbnak látszik maga az élet. Joe flottul elszámol „üzlettársával”, de lehet, hogy csak alibi-partnerre volt szüksége?
Adolpho nyilván sejti, ha netán összejön is a filmje, nem éppen veszélytelen ösvényre lépett. De képtelen kiszállni. Hisz két-három balhéban, akárhogy nézzük is, tettestárs. Ugyanakkor mágnesként tartja fogva az életnek az a sűrűsége, az élményeknek az az intenzitása, melyet Joe prezentál számára. A pikareszk történet mellé amolyan education sentimentale-t is kapunk: a film végére ügyefogyott hősünk, ha filmet nem csinál is, menthetetlenül gazdagabb lesz egy majdan leforgatandó történettel s némi életbeli tapasztalással. Egy szárnyait bontogató filmrendező számára az ilyesmi aranyat ér.
Könnyű, szinte álomszerű lebegés szövi át a filmet, (alias Gore Vidal: Amerikában az álom valóság és a valóság álom).
Az egymástól klasszikus abblendével elválasztott, tűpontos jeleneteket zsonglőrügyességgel illeszti egymás mellé Rockwell. Az a benyomásunk, a dolgok meg is történnek, meg nem is. Akárcsak hősünk, hajlamosak leszünk ujjgyakorlatszerű tréfáknak tekinteni az álomszerű, de egyebekben véresen konkrét epizódokat. A rendező elsősorban Joe figuráján keresztül állandó bizonytalanságban tart bennünket, nem tudjuk, mikor „frankó” a játék, mikor nem. Az utolsó pillanatig kissé csőbe vagyunk húzva, akár a saját „filmjében” rezonőrszerepre kényszerült Adolpho. A rendezést itt Joe tartja kézben, és ő írja a kiszámíthatatlan fordulatokban bővelkedő forgatókönyvet is. Ez tartja mindvégig fenn a feszültséget.
A történet azonban a befejező jelenetben megbicsaklik. Úgy tudjuk, a filmre végül összejött a pénz, amikor is vélhetőleg rendezői szeszély folyományaképp – a megfelelően olcsó és látványos tengerparton vonultatott – hőseink, Adolpho, Joe és Angelica között érthetetlen okból amolyan „filmes” műbalhé pattan ki. Menthetetlenül előkerül az amerikai mitológia nélkülözhetetlen aszesszoárja, a korábban már felvillant stukker, és naná, hogy el is sül. Szemben a dramaturgiailag pontosan használt action gratuite-tel, ezúttal nem érezzük, hogy az előzmények visszamenőleg hitelesítenék a szomorú végjátékot.
A korábban említett könnyű kéz erény, de egyben csapda is. A történetet nem tudjuk kellően komolyan venni, a jobbnál jobb epizódfigurák és a helyenként bravúros előadásmód ellenére a sztori nem képes igazán magával rántani – hova is? Ja igen, a tutiba.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/07 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1330 |
