Hegyi Gyula
A halálos ágy mellett a látogató élete is megváltozik, választott barátja szenvedését látva saját sorsával szembesül. Amerikai játék- és dokumentumfilmek az AIDS-ről.
Susan Sontag Az AIDS és metaforái című könyvében a gazdasági válsághoz hasonlítja a rettegett betegség megjelenését. „A szexuális költekezés, spekuláció és infláció évtizede után most éppen egy szexuális gazda sági válság első szakaszát éljük” – írta 1988-ban született esszéjében. „Már az az analógia is fölmerült, hogy ha visszaemlékezünk a hetvenes évek szexuális kultúrájára, úgy érezhetjük magunkat, mint azok, akik az 1929-es gazdasági csőd után néztek vissza a dzsesszkor szakra:’ Ebben a szellemes hasonlatban is benne van az AIDS metaforisztikus lényege. Az AIDS nem egyszerűen betegség, nem egyszerűen halálos kór, hanem az emberiség szellemiségét, viselkedését lényegesen megváltoztató járvány, hasonlóan a középkor végítéletként értelmezett nagy betegségeihez, elsősorban a pestishez. S ahogy a pestis megszülte a maga sajátos irodalmát és művészetét, úgy formálódik szemünk előtt az AIDS kulturális lenyomata is. Leglátványosabban talán éppen a filmben (és videóban), aminek legalább két kézenfekvő oka van. Részint a betegség, az elsorvadó és halálra készülő ember szenvedésének dokumentálása, amely a film utolsó tabuit látszik megdönteni, másrészt sok filmes személyes érintettsége, ami hol felkavaró, hol zavarbaejtő kitárulkozással emeli az alkotót az alkotás tárgyává. Ama bizonyos hetvenes évek szexuális felszabadulása ugyanis mégsem múlt el teljesen nyomtalanul, az AIDS-es (vagy azzal fenyegetett) művész kiáll a nyilvánosság elé, és magánélete legmeghittebb titkait szervezi dokumentummá és műalkotássá. Elsősorban természetesen az Egyesült Államokban, amely nemcsak a betegség, hanem a róla szóló filmek tekintetében is „élenjáró” ország.
Az első amerikai AIDS-filmek 1987 táján érkeztek el Nyugat-Európába, a ZDF például ebben az évben sugározta az Early Frost (Korai fagy) című „fehér telefonos” filmet. A sokkoló témát hollywoodi meseszövés és olyan népszerű sztárok igyekeztek a szappanoperák közönsége számára is fogyaszthatóvá tenni, mint például Gene Rowlands és Ben Gazzara. De már ugyanabban az évben a mannheimi fesztiválon bemutatkoztak azok a fiatal amerikai alkotók, akik „low budget” munkáikkal lassan önálló műfajjá formálták az AIDS-filmet. E műfaj döntően – bár nem kizárólagosan – a homoszexuális szubkultúrát választja közegéül, alkotói és hősei egyaránt a kór veszélyeztetettjei, és mint a legtöbb kisebbségi filmben, ebben is egy megsértett közösség keserű öntudata, jogos vagy túlzó társadalomkritikája dominál.
A dokumentumfilmek kategóriájában a szépnevű Tina Di Feliciantonio huszonöt perces fájdalmas remeklése, a Living with AIDS (Együttélni az AIDS-szel, 1986) volt az első nagy nemzetközi sikerek egyike. A film egy huszonkét éves fiatalember utolsó hónapjait rögzíti. Valóban szemünk előtt száll el belőle az élet, látjuk kezelés közben, otthonában, s a temetőben, ahogy barátjába kapaszkodva kiválasztja magának leendő sírját. Már ebben feltűnik az AIDS-kultúra egyik legfontosabb eleme, a segítőkész és szolidáris közösség, amely nem bonyolódik kegyes hazugságokba, hanem baráti és praktikus módon igyekszik emberibbé tenni a végső hónapokat. Ebbe a közösségbe tartoznak a „buddies”, a „pajtások”, azok az önkéntesek, akik az AIDS-központokban adnak nem orvosi, hanem emberi segítséget – érdeklődést, barátságot, szeretetet – a halálos betegeknek. Köztük nagy számban vannak nők is. A Buddies című produkció (Arthur J. Bresson, 1986) játékfilmes formában egy ilyen önkéntest mutat be. A halálos ágy mellett a „látogató” élete is megváltozik, választott barátja szenvedését látva saját sorsa alapkérdéseivel is szembesülni kényszerül. Akár játékfilmről, akár dokumentumfilmről van szó, a műfaj (legalábbis Amerikában) kiveti magából a kívülről való rácsodálkozást és a terméketlen sopánkodást. Az AIDS-filmekben is, az AIDS-betegek testi és lelki gondozásában is.
A betegek lelki gondozása a témája az új-zélandi A Death in the Family (Halál a családban, 1987; Peter Wells és Stewart Main rendezése) című játékfilmnek is. A halálra készülő fiatalembert homoszexuális barátai veszik körül, ápolják, kiszolgálják, lehetőség szerint szóval tartják és szórakoztatják. Egy nap aztán megérkezik a fiú famíliája, konzervatív protestáns farmercsalád. A szeretett fiú halálos ágya fölött a két közösség fogcsikorgatva, fagyos udvariassággal igyekszik elviselni egymást. Végül sikerrel, már amennyire siker, hogy a haldokló fölött nem csapnak össze, hanem megpróbálják megérteni egymást. Ez a téma is visszaköszön több AIDS-filmben, hiszen ennek a betegségnek a megvallása valóban az igazság pillanata.
Minden tisztességes AIDS-film központi gondolata az, hogy az áldozatok nem bűnösök. De ha elfogadjuk is, hogy a felelőtlen szexuális kalandtól vagy fertőzött kábítószeres fecskendőtől megbetegedő ember ártatlan a maga iszonyú végzetében, mégis vannak áldozatok, akiket mindenki másnál jobban sajnálunk. A csecsemőket, akiket anyjuk már AIDS-fertőzöttként hoz a világra. A Christmas at Starcross (Karácsony Starcrossban 1989, Robert Elfstrom) ezt a mindennél tragikusabb élethelyzetet dolgozza fel ritka emberséggel. Starcross egy kaliforniai kolostor, ahol két apáca és egy katolikus pap ápolja a halálos beteg kicsinyeket. Szeretettel, féltő gondoskodással és a gyerekek felé ki nem mutatható fájdalommal: mert a kis páciensek hamarosan meghalnak, és máris érkezik helyükre a következő halálraítélt. A szolgálat éppen attól nemes, hogy látszólag teljesen reménytelen. A hit és az emberiesség természetesen mégsem reménytelen, mély értelme van a szenvedés enyhítésének és annak, hogy valami kevés boldogságot mégis kapjanak a gyerekek rövid földi utazásuk során. Az igazi keresztény humánum legmélyebb titka ez: minden életnek megvan a maga egyszeri méltósága. A két tenyeres-talpas apáca nem mondja, hanem gyakorolja ezt az etikát.
Különös ellenpontja ennek a filmnek az a másik amerikai dokumentumfilm, amelyben homoszexuális fiatalok tüntetnek O’Connor bíboros ellen. Stop the Church (Állítsátok meg az egyházat, 1990; Robert Hilferty). A bíboros az óvszer használatát is megtiltotta híveinek, amiért némi túlzással gyilkosnak nevezik a tüntetők. Az etikai probléma természetesén az, hogy a gyógyíthatatlan csecsemők megszületését és szeretetteljes gondozását ugyanaz a teológiai morál parancsolja, mint minden potenciális fogamzás védelmet: a gyakorlati életben mégis különbséget látunk a kétféle magatartás között. A Reagen-kormányzat cinikus közönye ellen több tüntetést is rendeztek, egy ilyen demonstrációt örökített meg Jim Hubbard az Elegy in the Streets (Elégia az utcákon, 1989) című dokumentumfilmjében. A fentiekben említett klasszikus filmcím – Living with AIDS – itt már tiltakozó transzparensen jelenik meg. És úgy folytatódik, hogy „nem köszönjük meg, Mr. Reagan”. Mármint azt, hogy a konzervatív kormányzat az érintettek megítélése szerint az egészségügyben hátrányosan diszkriminálja a „dekadens” betegség áldozatait. Susan Sontag is utal arra, hogy a nyolcvanas évek újkonzervatív hulláma hogyan igyekezett az AIDS-et a hatvanas-hetvenes évek szabadelvű világának jogos következményeként, „Isten büntetéseként” értelmezni és a jobboldali politika céljaira felhasználni. Ez a folyamat a legutóbbi hónapokban egyébként megtört, hiszen a Clinton-adminisztráció ebben a „kultúrharcban” egyértelműen a liberális oldalon áll.
Sok AIDS-film a fenyegetett művészek szellemi-kulturális közegét mutatja be. E filmek egyik jellegzetes alaptípusa Marc Huestic munkája, a Coming of Age (Eljön az idő, 1986). Chuck Solomon színházi rendező és vérbeli amerikai showman már AIDS-betegként ünnepli negyvenedik születésnapját. Barátai, kollégái, idős édesanyja úgy köszöntik, mint akik felvilágosult emberként természetesen mindent tudnak a betegségről, Solomon előtt sem titkolják, hogy tudják; a bulin mégis igyekeznek elfelejteni azt, amit valójában egy pillanatra sem tudnak elfelejteni. Európai ésszel talán az a legkülönösebb, hogy az élettől való tragikus búcsúzás közben Solomon lelkesen dolgozik abban a szórakoztatóiparban, amelyre még a „könnyű műfaj” is túlságosan megtisztelő kifejezés volna. Egy modern, profi, amerikai etika szerint nyilvánvalóan ez a helyes: a showmannek színpadi strasszok és lüke poénok között kell hősiesen meghalnia. Csak mi gondoljuk ásatag módon, hogy a halál közeledtével talán mégis komolyabb műfajokra kellene áttérnie. Marc Huestic idén újabb AIDS-filmmel jelentkezett. A Sex is... (A szex az...) még nem beteg, de már HIV-pozitív férfiak vallomásait dokumentálja és illusztrálja. Maga a rendező az egyik legtöbbet nyilatkozó riportalany a filmben, szexuális vágyait és szokásait igen lelkesen magyarázza a kamerának, amelyet egyébként ő instruál önmaga szereplésének rögzítésére. Mind szövege, mind módszere túl van ízléshatárunkon, de hát ez a film elsősorban egy szubkultúra belső fogyasztására készült. A betegség filmes dokumentálása és műalkotássá szerkesztése önmagában is etikai problémákat vet fel, de különösen igaz ez abban az esetben, amikor a rendező a film alanyai közé lép, s a maga személyes sorsát keveri a dokumentumfilm többi hősének történetével. A filmből is kiérezhető egyébként a nosztalgia a hetvenes évek szexuális forradalma és büntetlen szabadossága után; mintha ez is illusztrációja volna Susan Sontag gondolatainak.
A fiatal nők habzsolásának hajdanvolt ártatlan örömét Hugh Hefner, a Playboy alapítója, egykor maga is világhíres playboy idézi fel a Once Upon a Time (Hol volt, hol nem volt 1992, Roberth Heath) című dokumentumfilmben. Ez közvetlenül nem AIDS-film, hiszen a hajlott korban családot alapító és monogám életet élő Hefner nem kapta meg a betegséget. Szellemesen előadott emlékeiben az eltűnt ifjúság feletti elérzékenyülésbe mégis belejátszik az AIDS-korszak kiváltotta döbbenet. Hefner fiatalon minden lelkifurdalás és szorongás nélkül „fogyasztotta” a nőket. Az volt a filozófiája, hogy a szexualitás és az állandó partnercsere kellemes dolog, amit nem kell sem szégyellni, sem magyarázni. Mire elszállt a fiatalsága, a következmények nélküli, kellemes szexuális kalandok kora is elmúlt. A nagy playboy megúszta, nagyobb vagyont is leszakított filozófiájából, de tanítása mára megmosolyogtatóan avítt kacat lett. Ki gondolta volna akárcsak két évtizede is, hogy a szexuális szabadosság modern vívmánya egyszer egy naivabb múlt ártatlan és nosztalgikus emléke lesz?
A nők szemében Rock Hudson valaha még Hefnernél is nagyobb bálvány volt. Az ötvenes-hatvanas évek hollywoodi filmjének ő volt az egyik vezető férfisztárja: forgatókönyveket és rendezői karriereket építettek legendás férfiasságára. Aztán az AIDS őt is leterítette, de előbb nyilvánosan vállalnia kellett magánélete legféltettebb titkát. Mark Rappaport pimaszul eredeti filmet vágott össze Hudson hajdani emlékezetes jeleneteiből (Rock Hudson’s Home Movies, Rock Hudson házi mozija, 1992). Egyes röpke jeleneteket úgy ragadott ki összefüggésükből és úgy illesztett a legkülönbözőbb filmekből egymáshoz, hogy bennük Rock Hudson homoszexualitása nyilvánvaló legyen. Persze maga sem titkolja, hogy „csúsztat”, ahol például Rock Hudson szerepe szerint egy nővel enyeleg, ott a nő helyére egy másik filmből egy férfit vág be. A hollywoodi álommozi agyoncukrozott produkcióival való játék ellenállhatatlanul mulatságos, igazán jól szórakozunk rajta, ami érthetően kevés AIDS-filmről mondható el. Igaz; itt nem a betegségen, hanem a hazugságon nevetünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/07 44-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1327 |
