Győri Zsolt
Rigely Ádám
A fanatikusok és a fanatizmus jelensége velünk és bennünk élő probléma, melynek feltérképezésére és pontosabb megértésére a filmkultúrából nyerhetünk ihletet
Fanatikus világban élünk, fanatizmus egyszerre van jelen látható és láthatatlan módokon, politikai, vallási és kulturális ideológiákba ágyazva, ezek leple alatt. A fanatizmus ezerkarú polipként mindenhová beférkőzik, a hívők közösségeitől kezdve a fogyasztói társadalomig, a családoktól a stadionokon át a koncerttermekig, sokak számára a legaggasztóbb mégis az, ahogy napjaink politikai diskurzusaiban publicitást kap, szalonképessé vált. Az idei Oscar-gálán a filmesek is aggodalmuknak adtak hangot, az öt legjobb idegen nyelvű alkotás rendezője (Asghar Farhadi, Martin Zandvliet, Hannes Holm, Maren Ade, Martin Butler–Bentley Dean) közös levélben szólalt fel a fanatizmus ellen: „Függetlenül attól, melyikünk kapja meg a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat,– írják – elutasítjuk a szűklátókörű gondolkodást. Úgy hisszük nincs legjobb ország, legjobb nem, legjobb vallás vagy legjobb bőrszín. Szeretnénk, ha ez a díj a nemzetek közötti egységet és a művészeti szabadságot szimbolizálná […] határozottan elítéljük a fanatikus és nacionalista gondolkodásmódot” Mire képes a mozi ebben a helyzetben? – teszik fel a kérdést a levél aláírói. Válaszukban a filmművészetet a kirekesztő fanatizmus alternatívájaként, más társadalmak megismerésének, a nemzeti és nemzetek közötti kulturális sokszínűség ábrázolásának lehetőségeként határozzák meg, olyan művészeti beszédmódként, ami az ismeretlent nem gyűlölni, hanem megismerni akarja.
A fentebbi nyilatkozat is egyértelműsíti, hogy a fanatizmus lényeges eleme a tények helyett előítéleteken alapuló ítélkezés. A vakhit azonban nem nemcsak másnak okoz kárt, első áldozata maga a fanatikus. Az előítéletes gondolkodás mellett ugyanis nem fér meg az önismeret sem. A terrorista nem mérlegeli tetteit, vallási mártírnak, szabadságharcosnak tekinti magát. A fanatizmus lényegi vonása a relativizmus, akárcsak a benne rejlő értékítéletek szubjektivitása. A fanatikus nagy magabiztossággal magyarázza el, hogy ő miért nem fanatikus, hogy miért bírálói az igazi fanatikusok. Ha ez így van, megnyugodhatunk, vagyis ha nincsenek fanatikusok, akkor fanatizmus sincs. Márpedig van! Ráadásul objektívan leírható tulajdonságokban, attitűdökben, identitásstratégiákban, nyelvben, csoportdinamikában ölt testet.
Cikkünkben angolszász példák alapján vizsgáljuk meg, hogyan ábrázolja a kortárs film fanatizmust.
Harcban a világgal
Robin Hardy 1973-as klasszikusa, A vesszőből font ember a fanatizmus átfogó természetrajzát kínálja. A film egy külvilágtól elzártan élő észak-skót közösségben játszódik, ide érkezik a vallásos nyomozótiszt, hogy felderítse egy helybeli lány rejtélyes eltűnésének okait. A földrajzi elzártság mellett legalább annyira fontos motívum a saját vallási hitvilágát mindenáron védő közösség kulturális elzártsága és a lépten-nyomon kérdéseket megfogalmazó rendőrrel szembeni nyílt ellenszenve. Howie őrnagy azzal párhuzamosan ébred rá a szigetlakók másságára, hogy megismeri a természettel való szoros együttélésüket magyarázó ideológiát, a keresztényi nézetekkel össze nem egyeztethető okkultista-pogány rítusokat, a vallási szertartásokat és állatias párzási táncot, illetve találkozik a zárt és öntörvényű közösség mindenható különc urával, a Christopher Lee alakította Summerisle lordjával. A film végére, a földjeik termőképességét garantáló istenek kegyéért bemutatott emberáldozat rítusában érti meg az őrmester e világot tápláló eszmerendszer alapvető fanatizmusát. Bár Howie igyekszik felnyitni a helyiek szemét, szavai süket fülekre találnak: a sziget lakosai nem figyelnek a számukra hitevesztett kívülálló szavaira, egyszerűbbnek találják a pogány hitük szerint máglyán rituálisan elégetni a józan ész érveit. A fanatizmus ismérvei és alapvonásai – az ideológiákkal magát körbebástyázó, azt megkérdőjelezni képtelen közösségi identitás, az önkritikus gondolkodás hiánya, a vezérkultusz – mind gazdagon megjelenik a filmben. Hardy klasszikus filmjéhez több szálon is kapcsolódik M. Night Shyamalan 2004-es filmje, A falu, egy békés, hívő és egy láthatatlan ellenséggel küzdő közösség története. A film első félében a rejtélyes idegenektől olyannyira rettegnek a lakók, hogy az általuk viselt piros szín puszta látványát sem képesek elviselni, sőt, amikor nyelvi tabuként alkotják meg őket – „azok, akikről nem szólunk” – tulajdonképpen a félelemkeltő idegenséget olvassák rájuk. A történet második felében, Shyamalan dramaturgiájához hűen, szertefoszlik a faluról előzetesen megalkotott kép és kiderül, hogy az idegen szörnyetegek valójában a közösség maszk mögé bújt lakói. Ekkor tudjuk meg, hogy egy csoportnyi modern civilizációból kiábrándult ember alapította a falut: mindannyian feldolgozhatatlan traumákat hordoznak korábbi életükből, ezek miatt vonultak vissza a modern civilizációból. Ebben a momentumban a fanatizmus alapvető tulajdonságait fogalmazza meg a film. A fanatikus az önnön igazában való rendíthetetlen és kritikát nem tűrő hitéről ismerszik meg, akinek – ha hite nem fér össze a valósággal –, a belső, szubjektív világa helyett a külső valóságot igyekszik megváltoztatni. A faluban a valóság megváltoztatása csupán egy kisebb közösségben zajlik, ahol berendezik az igazhitűek vakságon, fedőtörténeteken és önmaguk bebörtönzöttségét biztosító törvényeken alapuló látszatvalóságát. Az állati maszkot és vérvörös köpenyt viselő lakók, a modern civilizáció szörnyűségét újra meg újra szimbolikusan megtestesítve igyekeznek a modernitástól rettegő közösséget fanatizálni. A tények elfogadása helyett a félelem válik a csoportdinamika alapjává, amivel Shyamalan a fanatizmus egy újabb fontos aspektusára is rámutat: a dogmatizmusra, amellyel a vezér akár erőszak által is másokra erőszakolja a hitét. Bár a vezetők nem demokratikus eszközökkel döntöttek a modern civilizáció megtagadásáról, utódaikat a választás lehetőségétől megfosztva zárják a falu archaikus keretei, a szegénység és a babona közé.
Tudományos fanatizmus
A tudomány kétségtelenül sokat segített a fanatikus viselkedés megértésében, de gyakran saját morális korlátait átlépve tette ezt. A leghíresebb eset Philip Zimbardo 1971-es stanfordi börtönkísérlete volt, ami két kortárs filmet is megihletett: a német A kísérletet (Oliver Hirschbiegel, 2001) és ennek azonos című amerikai feldolgozását (Paul Scheuring, 2010). Zimbardo börtönhelyzetet szimulált, két csoportra, foglárokra és elítéltekre osztva kísérletben résztvevő embereket. Ám kísérletét idő előtt kénytelen volt leállítani a szerepeikkel túlzottan azonosuló résztvevők miatt. A kísérlet amerikai változatában a nonkonformista Travis (Adrien Brody) válik a lázadó „rabok” vezetőjévé, míg az anyja által elnyomott Barris (Forest Whitaker) az agresszív „börtönőrök” vezetője lesz. A szerepjátékból élet-halál harccá fajuló konfliktus során mindketten azzá a vezéregyéniséggé válnak, amellyé a külső társadalomban szerettek volna válni, de különböző okok miatt erre nem voltak képesek. Mindketten önjelölt vezetőként emelkednek ki a csoportból és a közösségből merítenek erőt céljaik eléréséhez, ugyanakkor maguk a célok egy idő után jelentőségüket vesztik és a vak rajongás maga válik céllá. A csoporttagok számára hasonlóképpen jelentőségét veszti, hogy mi a közösség célja, a lényeg, hogy biztonságérzetet meríthessenek a nyájszellemből.
Travis és Barris közös vonása a saját igazukba vetett rendíthetetlen hit, a hűség „szent ügyhöz”, jelen esetben a kísérlet szervezői által megállapított szabályok betartásának és betartatásának a fontossága. A Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus munkásságát bemutató Experimenter (Michael Almereyda, 2015) ez utóbbi vonást emeli ki. A filmben szereplő kísérletek résztvevőit számukra ismeretlen személyek (a kísérletvezető beépített embereinek) tesztelésére kértek fel és a rosszul válaszolókat „elektromos sokkal” kellett büntetniük. A résztvevők túlnyomó többsége kétely nélkül elfogadta a tudósok utasításait és alárendelte magát a fehér köpenyes kísérletvezető, mint felettes én akaratának. Milgram kísérlete fontos adalékokat kínált a hatalomnak minden körülmények között engedelmeskedő ember, a tetteiért felelősséget nem vállaló fanatikus természetrajzához. Két további film, a német A hullám (Dennis Gansel, 2008) és a dán Eksperimentet (Louise Friedberg, 2015) iskolai keretek között vizsgálja az idealizmus elfajzásának folyamatát és a destruktív lelkesedés pszichológiáját. Gansel filmje a náci múltat, míg Friedberg alkotása a gyarmatosítók atrocitásait megidézve kínál leleplező képet a fanatizmusról.
Vallási fanatikusok
A fanatizmus szó hallatán az átlagember manapság terroristákra, iszlám radikalistákra, vallási fanatikusokra asszociál. Nem véletlenül. A szektáriánus közösségek melegágyai a fanatizmusnak, annak minden eleme megtalálható bennük: a biztos útmutatást kínáló „szentírás”, a csoporttagokat összetartó nyájszellem, és a hitvilág akár erőszakos eszközökkel való terjesztése. A vallási fanatizmus egyik kultikus ábrázolása Stephen King 1974-es Carrie című regénye, amelyet először két évvel a nyomtatott kiadás után Brian De Palma, 2013-ban pedig Kimberly Peirce vitt vászonra. A Sissy Spacek által megelevenített Carrie White (Chloë Grace Moretz a 2013-as adaptációban) egyedül él hívő keresztény édesanyjával (Piper Laurie, Julianne Moore), aki a „szentírás” abszolút igazságát rendíthetetlenül hirdeti, lányát pedig annak szellemében neveli. Míg a kisváros többi tagját csupán szavakkal próbálja megtéríteni, Carrie-n erőszakosabb módon gyakorolja „az Úr szeretetét”. A külvilág csábításaitól és a lány naivitásától és nyitottságától tartva mindkettőjüket a hit börtönébe zárja, melynek fizikai megtestesülése az oltárként berendezett otthon, valamint a Carrie büntetésére szolgáló kamra. Hasonlóan erős térbeli metaforák működnek Ulrich Seidl 2012-es filmjében, A hit paradicsomában, melynek középkorú főszereplőnője a testi vágyait önostorozással bünteti. A penitencia helyszínéül szolgáló, kulccsal zár szoba zárdacellára hasonlít, ahol a testtel és a hitetlenekkel egyaránt harcban álló fanatikus asszony megélheti Isten iránti hódolatát és zavaró tényezők – a külvilág – hiányában elhiheti, hogy egy szent ügy szolgálatára lett kiválasztva.
Paul Thomas Anderson 2007-es Vérző olaj című drámájában is a kiválasztottság-tudat jelenti a vallási fanatizmus legfontosabb ismérvét. A történetben kulcsszerepet játszó szektaalapító, Eli, magának Krisztusi képességeket tulajdonítva „az Úr szava” által gyógyít betegségeket. A „szentírást” hívei felé extatikus rajongással közvetítő vezető fanatikus meggyőződéssel hirdeti, hogy Isten természetfeletti erővel ruházta fel: puszta érintése betegeket gyógyít meg, halottakat támaszt fel. A kételkedőket ellenségnek tekinti, leginkább az olajmágnás Danielt, a minden hájjal megkent, fanatikusan egoista és bosszúálló üzletembert, aki éppenséggel a képmutató álpróféta Eli megsemmisítését tekinti „szent ügynek”. Anderson filmje a szektárius vallást hit nélküli hazug rituáléként ábrázolja, a szekta profitorientált és a hataloméhes vezetői maguk is üzletemberek, a fanatizmussal kufárkodnak. A Vérző olaj az 1900-as évek első évtizedeinek vadkapitalista világában játszódik, a rendező The Master (2012) című filmje a második világháború utáni erkölcsi kiábrándultság éveiben. Ebben a filmben az értékválság és a racionalitás iránti hit általános meggyengülése kínál gazdag táptalajt a magukat „Az ügy” harcosainak tekintő, áltudományos tanokat terjesztő szektának és karizmatikus vezetőjének, Lancaster Doddnak (Philip Seymour Hoffman), akinek a figurája a szcientológiai egyház alapítójával L. Ron Hubbarddal mutat párhuzamot. Anderson nem küld nyílt hadüzenetet a szcientológiai egyháznak, mindenesetre jelzésértékűek a fiktív és a valós személyek/események közötti párhuzamok: Hubbard és Dodd 1950-ben publikálta tanait és tekintette magát számos tudományág szakértőjének, szeretteik aktív közreműködésével és gyakori családi botrányok között terjesztették tanaikat, melyek ugyan tudományos módszereket is alkalmaztak, ugyanakkor megkérdőjelezték az evolúció tanát és hittek a reinkarnációban. Az önkritika hiánya, az áltudományos, dogmatikus tanok, a tagoktól megkövetelt jelentős anyagi áldozat, valamint a diktatórikus szervezeti felépítés és a személyi kultusz egyaránt a fanatikus elköteleződés jelei.
A politikává tett fanatizmus
A fanatizmus mára a társadalom szerves részévé vált, annak minden részébe beférkőzött, a politikai kommunikációba, a tömegek mobilizálási stratégiáiba, a kormányzati technikákba. Demagóg vezéralakok, dogmatikus valóságértelmezések, ellenségkép-gyárosok lepik el a politikát a világ minden szegletében és az őket támadó kritikákra érdemi válaszokat bár nem kínálnak, fanatizált követőiknek rendre elmagyarázzák azok alaptalanságát. A demokratikus berendezkedésű társadalmakban a fanatizmus jelenléte különösen súlyos problémát jelent, éppen mert nyitottak, távol áll tőlük a gyanakvás és az állandó ellenségkeresés. A fanatizmus és a demokrácia Természetükből kifolyólag nem fér meg egymás mellett; míg az előbbi egy „szent ügyet” dicsőít megkérdőjelezhetetlenül, az utóbbi az utópia helyett a mindennapi ügyekre koncentrál, képes meghallgatja a kritikát és képes önkorrekcióra, és igyekszik megtalálni a többség számára előnyös megoldásokat. A politikai fanatizmus ábrázolása az életrajzi daraboktól, a diktatúrákban játszódó filmeken keresztül, a társadalmi-tudományos disztópiákig terjed és olyan – egymástól nagyon különböző – filmeket foglal magába, mint A diktátor, A mandzsúriai jelölt, Dr. Strangelove, Taxisőfőr, 1984, A bukás, vagy Az éhezők diadala. A disztópiák értékeikben hamis, kizökkent világokról szólnak, olyan valóságokról, melyek létrejöttében, sok más tényező mellett a fanatizmus főszerepet játszik, még ha ezt a hatalom igyekszik is leplezni. Többek között ez a helyzet a Mátrix-trilógia, a V mint vérbosszú, a District 9, Mad Max: A harag útja, vagy éppen a Különvélemény esetében. Steven Spielberg filmje kapcsán sokan valószínűleg nem a fanatizmusra asszociálnak, de épp láthatatlan jelenléte miatt válik fontos motívummá. A jövő Amerikájában játszódó történetben a technológia olyan fejlettségi szintet ért el, hogy a gyilkosságokról még a bűncselekmény megtörténte előtt tudomás szerez a rendőrség, és csírájában elfojtja az erőszakot. A látszólag utópiának tűnő, de valójában disztópikus társadalom teljes egészében a bűnmegelőzési rendszerre épül, a jövőbelátásra képes orákulumokat pedig istenként imádják az emberek. Az orákulumok termére szent templomként tekintenek, szavaikat pedig megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásoknak tartják. Az orákulumok apoteózisa és jóslataik tényszerűsége a vak hiten alapuló technokrata társadalmi berendezkedés fő tartópillére. Ez egy olyan világ, ahol az ember megszűnik kritikusnak lenni önmagával és világával szemben, és elhiszi, hogy elérte a tökéletességet. Egy ilyen világ lakója ugyanakkor a közösség fennmaradása és fejlődése szempontjából fontos kérdéseket és kételyeket sem tudja már felvetni. A tudományban hívő falanszterek ideális társadalmi közegét a technikai haladás kételyek nélküli technokrata polgárok jelentik, akik számára a fanatikus hit természetessé vált, így már észre sem veszik, hogy a kritikai gondolkodás felfüggesztésével egy szűk kaszt diktatúráját tartják fent.
A Gattaca (Andrew Niccol, 1997) jövőképe azért tűnik a disztópiák közül a legsötétebbnek, mert a rendszer elleni lázadás ebben a világban már senkiben fel nem merül. Az eugenetika ideológiája körül szerveződő technokrata társadalomban játszódó történet főhősét bár születésekor genetikai selejtnek minősítették és a kirekesztettek sorsára ítélték, nem mond le arról, hogy bekerüljön az űrutazók elitjébe. A férfi fanatikus bizonyítási vágyát végül siker koronázza, a rendszert magát ugyanakkor nem kérdőjelezi meg, pusztán kijátssza: nem legyőzi a genetikai determinizmus elvét, épphogy annak hatalmát törvényesíti. A normává tett és önbeteljesedést szolgáló fanatizmust elkendőzött volta és magától értetődő természetessége teszi ellenállhatatlanná és mindenhatóvá.
Futballfanatikusok
Eric Hoffer a század derekán megjelent könyvében, A fanatizmus természetrajzában a csalhatatlanság képzetét tekinti a fanatikus gondolkodás legfontosabb jellemzőjének. Az egyéni tapasztalatokat és benyomásokat csírájában elvető, a csordaszellemet erősítő vak hit a populáris kultúra számos területére rányomja a bélyegét, legyen szó akár a sport iránti rajongásról, vagy a popzenéről. A modern versenysport maga sem mentes a sportolói fanatizmustól. A fizikai teljesítmény tiltott szerekkel és más eszközökkel való fokozásának iskolapéldája Lance Armstong kerékpáros esete, akinek önfeláldozó odaadását, mint a fanatizmus biztos tünetét érzékletesen mutatta be A program: Egy legenda bukása (Stephen Frears, 2015). A labdarúgás és fanatizmus kapcsolata különösen erős hangsúllyal jelenik meg a brit filmkultúrában, ahol a brutális szurkolók garázdálkodása nyomán a futballhuligán-film komoly műfajjá nőtte ki magát. A legfontosabb filmek, úgymint A keménymag (1989), Személyazonosság (1995), Huligánok (2005), A keménymag (2009), a Futball faktor (2004), Cass (2008) a futball-huliganizmus erőszakközpontú és csordaszellemű jelenségét a személyes élethelyzetek szülte félelmekből eredezteti. A huligánt a nagyvárosok elszegényedő kerületeiben, szétesett családokban felnőtt, képzetlen fiatal férfiként ábrázolják a filmek, aki a munkaerőpiac alsó traktusaiban motivációk, elköteleződés és az előrelépés reménye nélkül lézeng, ha egyáltalán van munkája. A hétköznapok szürke bérrabszolgája hétvégenként, a meccsnapokon kel új életre és válik az utca királyává. Még csak nem a foci látványa hozza lázba, hanem a klub iránti megkérdőjelezhetetlen elköteleződés egyértelmű, fekete-fehér világmagyarázata. A világban csak két csoport létezik, „mi és ők”, a „jók” és a „rosszak”. Ez a fajta gondolkodás hatja át például a Bushwackers (Millwall) és az Inter City Firm (West Ham United) huligáncsapata közötti rivalizálás hosszú történetét, de realistán nézve a csoportok számára a gyűlölet és a rajongás tárgyánál (a kluboknál) fontosabb maga a gyűlölet és a rajongás, valamint e két érzelem átélését biztosító utcai verekedések, szópárbajok, agyat elöntő adrenalin-löketek. A filmek tanúsága szerint a huligáncsoportok egymásra utaltak, csakis az egymás elleni erőszakban élhetik meg férfiasságukat, bizonyíthatják rátermettségüket. A magányos, vagy megromlott házasságban élő férfiak számára a bunyók elégítik ki az erős érzelmek iránti igényüket: ekkor tudják magukat elfogadni és másokkal elfogadtatni, legyen az a másik akár egy bunyótárs, vagy a csoport életét zsarnokian irányító erős apafigura. Reflexió híján a reflexeiknek élő huligánok fanatikusan követik a maszkulin ideológiákat, ám éppenséggel a férfiasság-ideálokhoz való megkérdőjelezhetetlen ragaszkodás teszi fanatizmusukat börtönné. A keménymag (1989, Alan Clarke) filmjének főhőse, Bex Bissell, meccsnapokon visszatér foci-mauzóleumnak beillő gyerekszobájába, begyűjti a verekedéshez szükséges eszközöket és társaival nekivág a rivális huligánbanda levadászásának. Bissell bizonyítási-kényszere tünetértékű: a férfiasságát kihangsúlyozni hivatott fanatizmusa valójában identitás-csapda. A film tanúsága szerint a férfias beavatás-rítusként funkcionáló deviancia megnehezíti, vagy teljesen lehetetlenné teszi a későbbi attitűdváltást. Clarke a főszereplő kényszeres visszatérését a gyermekkorához a személyiséget romboló elfojtásként értelmezi. A fanatizmusban rejlő gyermeteg valóságtagadás és önbebörtönzés a Cass zárójelenetében hangsúlyos motívumként jelenik meg: „Már nem érdekeltek a gengszterkultúra törvényei, nem érdekelt a kemény férfiről kialakított kép. Elkezdtem önmagam szeretni. Azon a napon jöttem rá, hogy ki vagyok. Azon a napon váltam férfivé.”
A fiatalok „szent ügyei”
A önmagukat kereső proligyerekeket a popzene éppúgy képes fanatizálni, mint a foci. A brit mozi ez utóbbi területen is maradandót alkotott a generációs lázadás és az 1960-as évektől virágzó szubkultúrák ábrázolásában. A rajongás és elköteleződés a rockbandák rajongói körében is fontosabb, mint az imádat tárgya. Erre tesz kissé cinikus utalást Antonioni Nagyításának (1966) emlékezetes jelenete, melyben a fotóriporter főhős, Thomas betéved a dallamos tánczenét játszó rockzenekar koncertjére, de a közönség többi tagjához hasonlóan mozdulatlanul nézi az előadást. A fiatalok közömbösségét egy gitár széttörése változtatja meg, a reflexszerűen kitörő fanatikus őrjöngésből Thomas is kiveszi a részét, és miután zsákmányként megszerzi a gitár nyakát, szó szerint kimenekül a tömegből, majd pár sarokkal arrébb – az érzelmi túlfűtöttségből kijózanodva – egyszerűen elhajítja a nehezen megszerzett relikviát. A Tommy (Ken Russel, 1975) a rocksztár kultuszában és az „isteni” kinyilatkoztatásnak tekintett dalszövegekben véli felfedezni és ezeken keresztül mutatja be a bálványimádó fanatizmus jelenlétét. A film kulcsjelenetében hatalmas Marilyn Monroe szobrot hordoznak végig egy templomban gyógyíthatatlan betegek között, miközben az énekes pap okkult tömeghisztériába énekli a jelenlévőket. A hívő bálványimádóvá válása a racionális-tudományos magyarázatok és észérvek sutba vágásával párhuzamosan történik. Felidézett példánkban a beteg emberek csodavárása élteti a fanatizmus-ipart, mely a fogyasztói kultúra mintájára azonnali gyógyírt kínál az emberek bajaira, ugyanakkor leszoktatja őket a frusztrációikkal való szembenézésre. Russel az sugallja, hogy popkulturális divatok, és ikonikus hősök akkor születnek, amikor bizonyos értékek már jelentőségüket vesztették, az újak viszont még hiányoznak, az értékválsággal együtt járó identitásválság a fiatalokat arra ösztönzi, hogy „szent ügyek” mellett köteleződjenek el. A szubkulturális-devianciát legkövetkeztesebben bemutató skinhead-filmek, azon belül is a Made in Britain (Alan Clarke, 1982), az Időközben (Mike Leigh, 1984), Amerikai história X (Tony Kaye, 1998) és az Ez itt Anglia (Shane Meadows, 2006), a „szent ügyek” bűvöletében élő szereplőit a fanatizmus három újabb vonása jellemzi: az irracionalitás, a türelem hiánya és az agresszív gyűlölet. Clarke filmjének főhőse, Trevor, az ifjúságvédelmi intézményekkel folytatott frusztráló konfliktusaiban fanatizálódik és azután válik a harcos idegengyűlölővé, miután úgy érzi nem kap elég segítséget ahhoz, hogy racionális döntéseket hozva visszanyerje kallódó élete felett az irányítást. Meadows filmje szubkultúra-történetbe ágyazva vet fel hasonló kérdéseketegy skinhead közösség belső ellentmondását, a befogadó mentalitás és az agresszív-kirekesztő attitűd egyidejű jelenlétét ábrázolja. Két értékrend, a félelmek és az identitásválság kezelésének két stratégiája ütközik és oltja ki egymást a filmben. Az egyik lassú és fáradságos folyamat, amivel a kallódó fiatal főszereplőt a baráti skinheadek kis közösségükbe integrálják és megtanítják hogyan fogadja el és szeresse önmagát. Ez a személyiség mélységi átformálásának útja, míg a másik a személyiséget mérgező félelmek robbanásszerű kivetítése a „szent ügy” által szentesített erőszakba. Mint megannyi más esetben a fanatizmus itt is pótcselekvés, azonnali, ám illuzórikus feszültségoldás. A fanatikus szekta pedig álközösség, amit ad azt a következő pillanatban vissza is veszi.
A fanatizmus mint elveszettség-élmény
A „szent ügy” magabiztosságot ad a félelmek zaklatta, önelfogadásra képtelen egyénnek vagy csoportnak, de ez nem valódi segítség, hanem illúzió. Chris Morris a Four Lions-ban (2010) maró humorral mutatja be a fanatizmust: az Angliában működő terrorista sejt tagjai kiscsoportos óvodásokat is alulmúló infantilizmussal és szervezetlenséggel szolgálják ügyüket. Elsősorban az öngyilkos merényletek előkészítésének mikéntjét és komikus részleteit tárgyaló alkotásban feltűnő, hogy a szereplők egyáltalán nem beszélnek indítékaikról, vagy csak nagyon homályos összeesküvés elméletekre utalnak. A rendezés óvatos, de nem felszínes: tisztában van a másod-, harmadgenerációs bevándorlók körében terjedő terrorista elköteleződés okainak sokszínűségével, amelyeknek közös nevezője az általános irányvesztettség, a kulturális, sőt kultúrtörténeti szakadék. A paternalista, közösségi ideológiák iránti alkalmazkodást megkövetelő, zárt és individualitást leértékelő családokban szocializálódott bevándorlók nehezen integrálódnak az individualista és demokratikus nyugati világba és gyakran elszigetelten, elveszetten, saját magukat értéktelennek érezve léteznek a nyitott társadalomban. Morris nem a válságban lévő multikulturalizmusról beszél, sokkal inkább az egymással alig kommunikáló monokultúrák Angliáját jeleníti meg. A film szereplőinek legfontosabb ismérve az elveszettség, a céltalanság és a kommunikációképtelenség. Valódi motivációk hiányában önmagukat szuggerálják azzal az infantilis gondolattal, hogy miután felrobbantották magukat a mohamedán mennyország elnöki lakosztályába kerülnek. A film tanúsága szerint a terrorizmusból a fanatizmus legtöbb ismérve kiolvasható: a „szent ügy”, a vakhit és az önfeláldozás szent háromsága, a fekete-fehér világkép, a paranoiás összeesküvés-elméletek, a tekintélyelvűség, a gyűlölet, az agresszivitás, és végül az ezek eredményeként megjelenő mindent felperzselő „szent háború”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/07 22-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13267 |
