Orosdy Dániel
Jonathan Demme munkabírása, humanizmusa és tehetsége a nagy áttörésig (A bárányok hallgatnak) nem kapott kellő figyelmet.
Valami vadság – a Demme-életmű egyik kulcsfilmjének címe látszólag nem sokat árul el rendezője jelleméről, akinek életművét a vadság pont kevésbé jellemzi, a „valami” kitétel viszont annál beszédesebb. Sajátos, különleges, egyedi. Nem kirívóan, és nehezen meghatározhatóan, ám kétségbevonhatatlanul eredeti. „Quirky”, ahogy gyakran jellemezték angolul, vagyis „eltérő, de jó értelemben”, amúgy „kedvesen habókos”. Jonathan Demme beskatulyázhatatlan volt a beskatulyázhatatlanok között.
Dobozon kívül
Pedig Új-Hollywood egyébként is színes, öntörvényű figurákból álló, körülményesen rendszerezhető egy bagázs. Beszélhetünk olasz és zsidó származású rendezőktől; tévés, egyetemi és B-filmes háttérrel rendelkezőkről, utóbbiakon belül is Corman-protezsáltakról és tőle függetlenekről; állócsillagokról és üstökösként fel-, majd eltűnő tehetségekről; első és második generációról; élvonalról és sereghajtókról stb. stb., a legtöbb rendező mégis kilóg a neki talált skatulyából ezért vagy azért – Demme szinte mindegyikből.
Nem olasz, nem zsidó. Vegyésznek tanul, de nem fejezi be az egyetemet, a filmszakot teljesen kihagyja. Exploitation filmeket gyárt Cormannek, későbbi karrierje viszont nehezen vethető össze hasonszőrű kollégáival: Paul Bartellel ellentétben betör a mainstreambe, a szintén Oscar-nyertes Ron Howarddal ellentétben viszont nem a megaprodukciókban érzi otthon magát; Monte Hellmannel ellentétben nem hőse az ún. művészfilm rajongóinak, Joe Dante-vel ellentétben a zsánerfilmesek sem emelik piedesztálra; John Sayles-szel ellentétben nem tőrőlmetszett író-alkat – és akkor a Corman-iskola legsúlyosabb nagyvadaival még össze sem próbáltuk hasonlítani, nem is lenne egyszerű. (Talán még barátja, a hasonlóan „quirky” George Armitage állt hozzá legközelebb ebből a körből, akinek remek Miami Blues-át segítette is producerként, csakhogy Armitage életműve hézagos, kevés remekművel és jelentős alkotással, a kritika sem szentel neki sok figyelmet.)
Sorolhatnám tovább, de talán már ennyiből is látszik: a maga halk módján Demme renitensebb volt a legnagyobb renitenseknél. Ez a halkság lehet az oka annak is, hogy lassan került fel Hollywood térképére, a nagyközönség is az A-ligába kerüléssel egy időben jegyezte meg a nevét. Amikor A bárányok hallgatnak megjelent a mozikban, úgy tűnt, rendezője szinte a semmiből érkezett, ami ebben az esetben közel tucatnyi egészestés filmet jelent, köztük olyan – részben a közönség által is jól fogadott – kritikuskedvencekkel, mint az említett Valami vadság, a Keresztanya, vagy a Spalding Gray monológját rögzítő Úszás Kambodzsába.
Demme viszonylagos észrevétlenségét az teszi különösen furcsává, hogy tulajdonképpen sokan ismerték és kedvelték a munkáit, akár moziban vagy tékákban találkoztak velük (még a hazai nézők sem panaszkodhattak, a Keresztanya mellett kikölcsönözhették a Második műszakot, Az utolsó ölelést, sőt, debütjét, a Börtönterrort is), akár tévében vagy máshol, az ő esetében ugyanis a játékfilmek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Produceri és írói tevékenysége mellett ellátta klipekkel a zenecsatornákat (UB40, New Order stb.), rendezett koncert- és dokumentumfilmet (Stop Making Sense, Haiti: Dreams of Democracy), bedolgozott népszerű sorozatokba és műsorokba (egy Columbo-epizód, Saturday Night Live-betétek, politikai reklámfilmek, tévéfilm egy Vonnegut-novella alapján stb.). A Demme név mégsem mondott sokat senkinek 1991-ig kritikusokon és vájtfülű filmbarátokon kívül, de még számukra sem feltétlenül egy tehetséges rendezőt takart (a Filmvilág is először Scorsese-epigonként említi a Melvin és Howard rendezőjét, igaz, a Valami vadság már több elismerésre számíthatott lapunktól).
Valami más kezdődik el
A bárányok hallgatnak bemutatásakor szakma és közönség egyaránt nagy örömmel ölelte keblére a rendezőt, akivel mégis nehezen tudtak mit kezdeni. A Poe-adaptációkkal elhíresült Cormannél abszolvált kezdés még megmagyarázott pár dolgot, ahogy Az utolsó ölelés Hitchcock-omázsa is illett a képbe, ám igazán egyik sem magyarázta, hogyan volt képes a hóbortos humorú, sokszereplős szatírák és epizodikus szerkezetű dramedyk biztoskezű mestere elkészíteni minden idők egyik leghatásosabb filmjét, a pszichohorror modern klasszikusát, hatalmas anyagi siker mellett az öt legrangosabb Oscar-díjat is learatva (a Száll a kakukk fészkére óta először és máig utoljára).
Pedig Demme nem tagadta meg korábbi önmagát és a spanyolviaszt sem találta fel a Thomas Harris-adaptáció megrendezésekor. Tökéletes ritmusérzékkel, egyedülállóan magas szakmai színvonalon, stílusának legtöbb elemét (különösen a fiatalabb filmesek által annyira irigyelt és előszeretettel másolt „nézővel szemezős” premier plánokat) megtartva készítette el a filmet, melynek legfőbb érdeme, hogy nem próbálja megjavítani azt, ami el sem romlott, azaz nem tesz erőszakot Harris mesteri regényén. Ihletett színészválasztás és -vezetés, bevállalós, mégsem hatásvadász rendezés, tökéletes operatőri munka, vágás és zene szolgálta az erős, felkavaró részletekben gazdag történetet, amitől senki sem várt sokat (akkor talán nem is Demme kapja a munkát), mégis elért szinte mindent, amit egy mozi elérhet.
Ahogy az lenni szokott, a friss Oscar-díjas rendező a teljesítménye jutalmaként lehetőséget kapott egy költségesebb és hozzá közelebb álló mozi elkészítésére, ami Demme esetében a visszatérést jelentette a személyesebb, társadalmi kérdéseket vizsgáló művekhez – azok finom humora nélkül, jóval nagyobb becsvággyal. Az AIDS problémájával foglalkozó első jelentős hollywoodi film, a Philadelphia nehéz témája ellenére kis híján megismételte elődje sikerét, záporoztak rá a jelölések és dollármilliók.
Ezen a ponton dönthetett volna úgy Jonathan Demme, hogy két slágerfilmje közül az első nyomán elindul a spielbergizálódás útján, vagy a második komolyságához ragaszkodik, és az új Oliver Stone próbál lenni. Valami mást akart. Leginkább egyiket sem a felsoroltak közül. A kortárs popzene rajongójaként visszatért a zenés videókhoz (Neil Young, Bruce Springsteen, Robyn Hitchcock), rendezett a tévének (SUBWAYStories: Tales from the Underground), producere lett régi és új barátok projektjeinek (Amos és Andrew bilincsben, Kék ördög, Nyomul a banda), vagyis azt csinálta, amit a sztárrá válás előtt hosszú ideig. Nyilván minden nagyköltségvetésű produkció forgatókönyvét felajánlották neki öt éven át, különös tekintettel a nyomasztó thrillerekre és felkavaró betegségekkel foglalkozó drámákra, ő mégis egy olyan filmmel tért vissza, ami 80 milliós költségvetése ellenére inkább volt empatikus gesztus és politikai nyilatkozat, mint valódi blockbuster-aspiráns.
Sejthették az alkotók is, hogy a Toni Morrison Pulitzer-díjas regényét feldolgozó Rabszolgalelkek rizikós vállalkozás, de mintha csak Demme lett volna igazán tisztában ezzel (ő már az első négy hét 22 milliós bevételét is komoly fegyverténynek érezte), Oprah Winfrey főszereplő-producer szabályosan depresszióba esett a kudarctól. Más rendező ilyen bukás után fontosnak érzi, hogy megerősítse korábbi pozícióját Hollywoodban, egyszersmind bebizonyítsa, hogy még mindig beszéli a nagyközönség nyelvét – Demme-t mintha ez foglalkoztatta volna a legkevésbé: megint többéves szünetet tartott, hogy aztán egy valószínűtlen filmmel térjen vissza.
Jonathan harmadik élete
A Hitchcock világát a mester szintjén és sok humorral imitáló Amerikai fogócska remake-je ideális projekt lehet bárkinek, aki egy jól kipróbált alapanyaggal próbál ismét bevágódni az Álomgyárban. Éppen csak nem szabad a párizsi helyszín miatt a francia új hullám felé intézett szerelmi vallomást faragni belőle, vagy ha már mégis, ügyelni kell a visszafogottságra, az arányokra (ez nem mellesleg Demme egyik nagy érdeme volt évtizedeken át). A Charlie kettős élete sajnos nem quirky, hanem kínos lett, ezen felül erőltetett és ihlettelen, nem csoda, hogy még a főszereplője és egyik forgatókönyvírója is megtagadta (Mark Wahlberg a legrosszabb filmjének nevezte, az eredeti filmet is jegyző Peter Stone pedig álnéven tűnik fel a stáblistán).
Jóval sikerültebb – még ha nem is annyira felszabadult – a két évvel később bemutatott A mandzsúriai jelölt, ami szintén remake, John Frankenheimer klasszikus politikai thrillerének (egyben Richard Condon regényének) feldolgozása a régi barát Denzel Washington főszereplésével. És ezzel a jól fogadott, de az eredetit egyértelműen alulmúló, anyagilag éppen csak sikeres művel érdemben véget is ért Jonathan Demme hollywoodi karrierje. Továbbra is aktív maradt, politikai dokumentumfilmeket és zenés videókat rendezett, tévésorozatok epizódjai és produceri munkák fűződnek a nevéhez, de játékfilmes karrierje már csak három „kis” filmre korlátozódott.
Igaz, ezek újfent személyes, ambiciózus alkotások, melyek egyszerre idézik a Corman-féle bérmunkák után saját hangjára találó ifjú alkotót és az időskoruk ellenére új kihívásokat kereső művészek elszántságát. Demme Jenny Lumet forgatókönyve alapján forgatta a leginkább Dogma-filmre emlékeztető Rachel esküvőjét, ami a legszélesebb körű kritikai elismerést hozta neki A bárányok hallgatnak óta, teljesen megérdemelten. Hasonlóan megbecsült, bár anyagi értelemben jóval sikertelenebb mű volt a The Master Builder, ami tulajdonképpen érthető: egy 120 éves Ibsen-dráma moziváltozata karakterszínészekkel a főszerepben ritkán robbant kasszát. Még a hattyúdal, a Meryl Streep főszereplésével készült Dübörög a szív nevezhető a leginkább közönségbarátnak a rendező őszikéi közül, és bizony ez is messze van azoktól a produkcióktól, amikre éppen csak igent kellett volna mondania, hogy nagyon könnyen keressen nagyon sok pénzt (különös tekintettel a súlyos gázsival kecsegtető Hannibalra, amit Demme olyan okok miatt utasított vissza, amiket egy átlagos hollywoodi rendező meg sem ért).
*
„73 évesen elhunyt A bárányok hallgatnak Oscar-díjas rendezője” – írják a lapok, portálok, és miközben teljesen igazuk van, hiszen minden részlet pontos, nagyobbat nem is tévedhetnének. Nagyszerűsége ellenére a Thomas Harris-adaptáció nem mond el sokkal többet Jonathan Demme művészetéről, mint mondjuk a pályakezdő, részeredményei mellett is jóval gyengébb Börtönterror. Jonathan Demme elsősorban nem thrillerrendező volt, sikerfilmek megbízható szállítója még annyira sem, hanem olyan alkotó, aki képes akár egy thrillert is kiválóan elkészíteni, ráadásul úgy, hogy közben nem tagadja meg valódi önmagát. Demme valódi önmaga 1977-ben, a Citizens Band (alias Handle With Care) laza szerkezetű komédiájával mutatkozott be a nagyközönségnek, ő készítette aztán többek között a Melvin és Howardot, a Stop Making Sense-t, az Úszás Kambodzsábát, a Valami vadságot, ő volt a producere az elrabolt protézise után nyomozó rendőrről szóló Miami Blues-nak, ő állt a politikai elkötelezettségről árulkodó dokumentumfilmek és eredeti képi világú zenés produkciók mögött.
A bárányok hallgatnak elsősorban Thomas Harris és a színészek filmje, a Philadelphia a színészeké és egy szörnyű betegség áldozataié, a Rabszolgalelkek leginkább Oprah Winfrey-é. Demme persze képes volt átmenteni sok mindent ezekbe a nagy produkciókba: állandó tettestársait (Gary Goetzman producert és filmzene-szakembert, Kenneth Utt producer-színészt, Tak Fujimoto operatőrt, Charles Napier, Harry Northup, Dean Stockwell és Tracey Walter színészeket, az állandó cameo-szereplő Roger Cormant, az epizodistaként feltűnő rendező- és zenészhaverokat stb.), az egyedi zenehasználatot, a fura, adott esetben bizarr figurák iránti vonzódást, a humanizmust és érzékenységet, az erős női karaktereket, a sajátos, iróniát és fekete humort sem nélkülöző humorérzéket, a kortárs Amerika jelenségei és lakosai iránti empatikus érdeklődést, a steadycamen, kézikamerán és drámai közeliken alapuló képi világot. Elsősorban ezek tették Demme-t Demme-vé, nem az a néhány – szinte minden esetben színvonalasan és lelkiismeretesen megoldott – blockbuster, amit elvállalt. Talán nem ő volt a legeredetibb és legkövetkezetesebb alkotó a nyugati félteként, de még így is kivívta olyan ifjabb pályatársak elismerését, mint Paul Thomas Anderson, Alexander Payne vagy Wes Anderson. Nem rombolta le a régi szabályokat, nem írt újakat, mégis szinte mindig volt a nyilvánvaló tehetségen túl is a műveiben valami. Valami különleges. Valami más.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 36-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13225 |
