Szalkai Réka
Idén különös hangsúlyt kaptak Rotterdamban az amerikai függetlenek és a terrorhullámra reflektáló francia filmek.
A rotterdami nemzetközi filmfesztivál a tavalyi igazgatóváltás óta alapvető strukturális változásokon ment keresztül. A rendezvény fődíjáért, a Tigris-szoborért már tavaly is csak nyolc film mérettetett meg (a korábbi években kvázi ennek a duplája), s 2017-ben is csak egy alkotás nyerte el e kitüntetést (régebben három művet is díjaztak). A tigrisfejet idén tényleg a legjobb filmnek ítélték. A dél-indiai Kerala tartományban játszódó Sexy Durga igazi helyi produkció. A rendező, Sanal Kumar Sasidharan ugyanis egy dél-indiai filmes kooperatíva tagja, akik minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a hazájukban oly népszerű Bollywooddal szemben igazi alternatívát nyújtsanak, illetve, hogy az aktuális, lokális társadalmi problémákról beszéljenek. Többek közt az észak-indiai hindik és a déli keralaiak közötti ellentétekről, a mai indiai társadalom brutális szexizmusáról, amellyel szemben a fiatal nők szinte teljesen védtelenek. A film egyetlen (!) női szereplőjének neve, Durga, a hindu anyaistennőt, a termékenység és a szexualitás megtestesítőjét idézi. Késő éjszaka próbál eljutni a vasútállomásra, méghozzá autóstoppal. Ez annak ellenére sem bizonyul jó ötletnek, hogy vőlegénye is vele van. Ilyen kései órában ugyanis már csak férfiak róják az utakat, akik igencsak udvariatlan és obszcén megjegyzésekkel illetik a lányt, még az sem zavarja őket, hogy a barátja is Durgával tart. A párról idővel az is kiderül, hogy az ország két különböző csücskéből származnak, ezért sem lehetnek nyíltan egymáséi, s kényszerülnek éjszakai utazásra, hogy a fővárosban összeházasodhassanak. A Sexy Durga egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket, vajon eléri-e erőszak nélkül a pár a célját: olyan feszültségtől izzik a film, hogy a vászon szinte kiég. David Lynch és Kathryn Bigelow is eszünkbe juthat az egymást követő sávjelzések képéről (Útvesztőben), illetve a filmben előkerülő félelmetes maszkokról (Holtpont), míg az indiai metálzenekar kísérő zenéje egy teljesen ismeretlen, új filmes világba is kalauzol minket. Sasidharan előző s egyben első nagyjátékfilmjében (An Off-Day Game) mindenféle forgatókönyvtől eltekintett, a Sexy Durgában pedig már előre meghatározott narratív struktúrát sem használt: saját bevallása szerint csak letették a kamerát egy olyan helyre, ahol már számtalan hasonló erőszakos eset megtörtént, csak éppen senki nem beszélt róluk – járták az éjszakákat a felvevőgéppel, és improvizáltak: az eredmény pedig ez a végtelenül izgalmas film lett.
*
A Tigris-díjra nevezett filmek közül csak kettő volt európai, s persze, ha valaki ismeri Rotterdam szokásos érdeklődését a mellőzöttebb nemzeti filmgyártások iránt, ezzel nem mondtunk újat. A bolgár-belga együttműködésben készült Light Thereafter egy vizuális művész, Konstantin Bojanov alkotása. A két főszerepet az ír Barry Keoghan, aki mögött fiatal kora ellenére számos nagyszerű film és szerep áll, valamint a Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájából is ismerős dán színészóriás, Kim Bodnia alakítja, ezzel is megalapozva az alkotás nívóját. A fiatal, autista fiú, Pavel minden csodálata Arnaud-é, a francia festőé, akihez kalandos úton jut el: míg sajnos az idősebb művész inkább csak kihasználja a fiú lelkesedését, s igencsak szívtelenül bánik vele. A film különlegessége, hogy a narráció időben visszafelé halad (bár tegyük hozzá, ez nem akkora újdonság, a filmtörténet során többször volt már ilyen a nap alatt), illetve, hogy Bojanov rengeteget dolgozik a megvilágítással: a gyertyák halovány lángjától az erős, neonfényes hatásokig számos különböző effektus gazdagította a film képi világát.
A másik európai érdekesség a Tigris-jelöltek között a holland Daan Bakker Quality Time című alkotása, mely a fesztivál diákzsűrijének is elnyerte a fődíját. Ez a film öt harminc év körüli férfi mindennapos küzdelmeit mutatja be, olyan abszurditással, amellyel ritkán találkozunk. Bakker megengedi magának a luxust, hogy első hőse, Koen történetét, aki addig keveri a sonkát a tejjel a gyomrában, amíg rettenetesen beteg nem lesz – egy Commodore 64-es számítógépes program stílusában és formátumában mesélje el. Vagy a negyedik sztori: Karelt, miután gyerekkorában elrabolják a földönkívüliek, egy éneklő fenék formáját veszi fel, hogy a szüleit elszórakoztassa, akiket sajnos nemsokára így is elér a szomorú halál.
Az Egyesült Államokból érkezett Rotterdamba, egyetlen amerikai Tigris-nevezettként a Columbus, mely ugyan egy jószándékú alkotás volt, (rendező: a kogonada művésznéven futó ifjú amerikai-koreai művész), tele építészettel és egy érdekes szerelmi háromszöggel, mégsem hagyott mély nyomot a nézőben. A cikkünk címében levő amerikai tigrisek tehát inkább a nyitó- és zárófilmre, valamint a mesterkurzusok tengerentúlról érkező vendégeire, filmjeire utalnak. A nyitófilm, Janicza Bravo Lemon című alkotása, az amerikai független filmes hagyomány egyik legügyesebb mai követője. Főhőse egy negyvenes évek elején levő férfi, akit még a vak barátnője is megcsal, színészi karrierje pedig megfeneklett. Az első nagyjátékfilmes rendezőnő férje (Brett Gelman) játssza a főszerepet, aki a forgatókönyv írásában is aktívan részt vett. A solondzi hagyomány, az amerikai kisváros még kisebb polgárainak már-már szatírába hajló mindennapjainak ábrázolása nem véletlenül lett a fesztivál nyitófilmje. A záró gálára pedig Mike Mills 20. századi nők című alkotását választották, melyet nemrég a budapesti Titanic fesztiválon is megtekinthettünk. A film fantasztikus színészi alakításokkal örvendeztette meg a nézőt (Annette Benning, Greta Gerwig, Elle Fanning), ugyanakkor talán kicsit sok benne a célt nem érő felesleges párbeszéd. A mesterkurzusok meghívottai, Barry Jenkins és Andrea Arnold voltak. Jenkins egy hónappal rotterdami fellépése után megnyerte Los Angelesben a legjobb filmnek járó Oscar-díjat a fekete bőrszín és a homoszexualitás olykor kibékíthetetlen ellentéteit taglaló drámájával, a Holdfénnyel; Arnold pedig, noha angol származású, mégis csak Amerikában tudott leforgatni egy olyan kaliberű zenés road movie-t, mint az American Honey.
Az újításokra mindig is fogékony filmfesztivál elkötelezettsége az amerikai film iránt bizonyíték lehet arra, hogy a tengerentúl mozgóképes termése, legyen az hollywoodi vagy éppen független film, még mindig a sokszínűség és a kreativitás garanciája – Rotterdamban biztosan. Európában ilyen diverzitást leginkább a francia filmiparban tapasztalhatunk, s a hollandok erre is jól ráéreztek: a fesztivál Criss-Cross szekciójában tizenhárom alkotást mutattak be Franciaországból. A válogatás jelmondata „Gangland, Copland, Terrorland” (A bandák, zsaruk és a terror földje) volt, utalásként az utóbbi harminc év francia történelmének erőszakos (terror)cselekményeire, többek között a nizzai és a párizsi eseményekre is. Itt olyan hiánypótló alkotásokkal találkozhattunk, mint a francia krimimester, Éric Valette legutóbbi filmjei, ezek közül a Le serpent aux mille coupures című thriller rotterdami premierje megelőzte a hazai bemutatót is. A címben emlegetett sebzett kígyó a történet főhőse: egy profi bérgyilkos, aki bujdokolni készül, mivel a legutolsó akciója során – amikor is nem mellesleg egy nemzetközi maffiavezér fiának az életét sikerült kioltania – maga is megsérült. A család sorsa, ahol egyáltalán nem szívesen látott vendégként megszáll, jól jelképezi az isten háta mögötti francia vidék xenofóbiáját: a házigazda ugyanis fekete bőrű, amitől a jóindulatú szomszédok teljesen elveszítik a fejüket, hol azt festik a házának falára „Halál a négerekre!”, hol megmérgezik a birkáit, az idegengyűlölő közösség rendőrsége sem töri magát azon, hogy javítson a helyzeten. Valette egy érdekes, izgalmas gengsztertörténet ábrázolása mellett híven mutatja be nézőinek azt a hátteret, melyben a diszkriminált „mások” radikalizálódása is logikus következménynek tűnhet. A szekció másik kiemelkedő alkotása Mathieu Kassovitz L’ordre et morale (2011) című filmje (Lázadás, tükörfordításban: Rend és erkölcs), melyben Kassovitz tanúbizonyságát adta, A gyűlölet, A gyilkos(ok) vagy éppen a Bíbor folyók után is, hogy nemcsak kiemelkedő színész, de tehetséges rendező is. Eddigi legutolsó rendezése a francia történelem egy igen sötét pontjára, 1988. április 22-re tér vissza, amikor is az Új-Kaledóniai gyarmatterületeken a francia katonaság egyszerűen átveri, majd kegyetlenül kivégzi a tárgyalásra is hajlandó függetlenségi lázadókat. Kassovitz saját maga játszotta a főszerepet is a filmben, egy mediátor katonatisztet, akinek a lelkében lezajló belső erkölcsi küzdelmek híven tükrözik a külvilágban zajló harcokat: fantasztikusan dinamikus történet, A gyűlölet ritmusát megidéző elbeszélői keretben.
Akár ebbe a szekcióba tartozhatott volna, a hazánkban nemrég bemutatott Eközben Párizsban is, Bertrand Bonello megindító drámája egy ifjú terrorista-csoporttal a főszerepben, melyről a Filmvilág áprilisi számában írt, illetve Olivier Assayas előadása egy életmű-összefoglaló mesterkurzus során a Carlos című tévésorozatáról, mely a hetvenes évek hírhedt venezuelai terroristájának életét s „munkásságát” idézte fel. A részletes francia analízissel szemben idén Kelet-Európából korántsem vetítettek annyi alkotást, mint az előző években (egy nagyszabású Jan Němec-retrospektívtől eltekintve). Hogy ezt vehetjük-e jó hírnek, mondván, nálunk nincs annyi erőszak, mely magára vonná a fesztivál szervezőinek a figyelmét, egyáltalán nem biztos. Mindenesetre 2017-ben volt hosszú évek óta az első olyan rotterdami fesztivál, ahol egyáltalán nem szerepelt magyar játékfilm, még határon túli alkotótól sem. Idén egyedül Varga Noémi a kommunista Magyarország borzalmait visszaidéző A legvidámabb barakk című rövidfilmje képviselte hazánkat, egy versenyen kívüli programban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/05 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13215 |
