Jankovics Márton
John Wick: Chapter 2 – amerikai, 2017. Rendezte: Chad Stahelski. Írta: Derek Kolstad. Kép: Dan Laustsen. Zene: Tyler Bates. Szereplők: Keanu Reeves (Wick), Riccardo Scamarcio (Santino), David Patrick Kelly (Charlie), Ian McShane (Winston), Laurence Fishburne (Bowler King). Gyártó: Summit Entertainment / Lionsgate. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 122 perc.
John Wick ott folytatja, ahol az első rész végén abbahagyta – lelkiismeretesen mészárolja tovább a meseszerű New York-i orosz alvilágot, hogy megbosszulja a kutyája halálát. Aztán másodszor is megpróbál visszavonulni, hogy halott felesége fotója fölött búslakodhasson az üres luxuslakásban, de a múltja persze megint visszarántja a jó öreg bérgyilkos-üzletágba. A Mátrix kaszkadőreiből rendezővé vedlett Chad Stahelski és David Leitch tehát nem változtattak semmit a bevált recepten: a sztori éppolyan banális, az alvilág éppolyan elrajzolt, az akciójelenetek pedig éppolyan ütősek, akárcsak a 2014-es alapműben voltak. Hiszen épp ebben a kontrasztban rejlik a siker titka. A film a faék egyszerűségű, vállaltan blőd történet és a teátrális gengszterközeg színes celofánjába csomagolva szolgálja fel a feszültre koreografált, hiperbrutális ütközeteket, amelyekben a stilizáció ellenére is fáj minden egyes csontreccsenés.
Ezúttal mindössze annyi az újdonság, hogy globális rendszerré tágítják az első rész romantikus lovagi etikettre épülő alvilágát, így a New York-i night clubok után már a római katakombákban is megcsodálhatjuk a véres balettelőadást, amelynek Wick a sztártáncosa és egyedüli túlélője is. Közben persze a film tele van utalásokkal, ám a rendező nem pajkos félmosollyal, hanem ugyanazzal az elszánt pókerarccal kacsint ki a nézőre, ahogy főhőse gyilkolja halomra ellenfeleit. Laurence Fishburne karaktere például egyszerre idézi meg a Szellemkutya postagalambokkal kommunikáló gengszterszamuráját, és Keanu Reeves-szel közös sci-fi klasszikusát, a Mátrixot. A végső múzeumi ütközet pedig A sanghaji asszony híres fináléját dagasztja monumentális akciójelenetté, végletekig fokozva a játékot a tükröződéssel, egyben utalva arra a kultúrevolúciós alaptételre, hogy valójában minden akciójelenet korábbiak tükörképe. Ez különösen őszinte ars poetica Keanu Reeves állandó dublőrétől.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 58-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13183 |
