Horváth Eszter
Egy amszterdami Tarr-kiállítás mozgóképei.
Tarr Béla kiállítást rendezett az amszterdami Eye Filmmúzeumban. A világ végéig (Till the End of the World) egyszerre ars poetica és ars politica; csak itt látható, friss Tarr-mozgóképpel.
*
Ha nincs mit mondani, akkor hallgatni kell, vallotta Tarr Béla, amikor A torinói lóval elbúcsúzott a filmkészítéstől. Érthető így minden cinefil izgatottsága: Tarr újra rendezett! Igaz, Amszterdamig kell utazni, hogy láthassuk az új jelenetet, de a távolság csak növeli az alkotás körüli misztikus aurát. Mit mondhat a mester, miután mindent elmondott? Mi jöhet a „világ vége” után?
A kérdés arra csábít, hogy a hetedik installáció, a végpont felől fejtsük föl a tárlat számára kimetszett Tarr-oeuvre-t – jóllehet a kiállítótérbe lépés előtt figyelmeztetnek, a haladás egyirányú, a végén csupán kilépni lehet. Talán ezért is került az új mű a hatodik terem (nap?) utáni térbe. Egyetlen snitt, tizenegy perc. Egy hét év körüli fiú arcát látjuk közeliben, ahogy tangóharmonikáján meg-megbicsakló, édesbús dallamot játszik. A nyugati perspektívánkból keletiesnek ható zene éppúgy lehet a balkáni, török vagy közel-keleti folklór része, mint ahogy fiút is nehéz elhelyeznünk: Magyarországon roma lenne, Hollandiában talán arab származású. Gyermekarcán a koraérett fásultságba sebezhetőség vegyül. Legfurcsább a szeme. Nem néz a kamerába, de nem is kapja el tekintetét. Egyszerűen jelen van. A zene annyi időre sem pihen, hogy a gyerek megtörölje az orrát. Ahogy a kamera lassan hátrál, a fiú környzete is feltárul. Egy bevásárlóközpontban kuporog a földön, onnan zenél az előtte elhaladóknak. Nekünk. Ez a gyerek minket néz, anélkül, hogy látna bennünket. Arcának finom rezdülése az egyik pillanatban dacos ellenállást tükröz, majd a következő pillanatban végigömlik rajta a teljes megadás. Esetleg jeges közöny. A befogadó habitusától függően.
Ez a gyerekarc nem Tarr Béla új műve: ez mindannyiunk műve. A rendezés mintha visszatérne a Családi tűzfészek dokumentarista stílusához, egy lényeges eltérés azonban abszurddá tesz minden párhuzamot: a Muhamed egyetlen beállításban megfogalmazott története valóban megtörtént a címszereplővel. Az idők vége talán nem számolta fel végleg a tarri mozgóképet, csupán a fikció lehetősége vált illúzióvá.
A világ végéig kezdetén támpontok nélkül vettetünk a sosem tapasztalt, mégis ismerős senkiföldjére. Tiltakozni nincs okunk, hiszen figyelmeztettek belépés előtt: a kiállítótér előtt elhelyezett tábla a tárlat egyetlen szöveges dokumentuma. Széljegyzetre természetesen nincs szükség, a falakon a sajtóból jól ismert képek, az elmúlt két évben felfokozódott menekültválságról, a magyar határon történt incidensekről. Az egyetlen mozgókép a híradó képe: háború, vallási és politikai üldözés, embertelen körülmények. A képek érintésközelben, mégis elválaszt tőlük a válságra adott magyar válasz: a drótkerítés. A szenvedés tárgyiasítása lenne a kimerevített pillanat vagy együttérzés az emberi méltóságukban megalázottakkal? A drótkerítés után hatalmas térbe jutunk, amelyben egyetlen csupasz fa dacol a süvítő szélgép meg-megújuló rohamával. Mintha csak A torinói lóból termett volna elénk. Árnyékának hol éles, hol elmosódó kontúrjait nehéz felejteni. Tarr Béla művészete, egyetlen képben. Az élet reménytelen harca a mindent felőrlő, elporlasztó semmi ellen avagy Európa lenne a kiszáradt fa, „aki” szenvtelenül tekint a lábaihoz sodródott életekre?
Az első két installáció után a már ismert Tarr-világba érkezünk. A befogadó kitettségét fölváltja a karakterek kiszolgáltatottsága. Rendre újabb és újabb részleteket láthatunk Tarr filmjeiből, tematikus csoportosításban: egy termet gyerek-karaktereinek szentel, egyet a filmek nyitányának, egy másikban tömegjeleneteit nézhetjük újra. Az elszántan gyalogló Estike arca, Valuska előadása a kozmosz rendjéről, a Titanik bár közönségének részeg önfeledtsége, az ételosztásra váró, kígyózó tömeg. Az eredeti szövetükből kiszakított hosszú beállításokat új kontextusba helyezi a kiállítás itt és mostja. Mert tévedés, hogy időtlen történetekről lenne szó. A tarri világ meghatározó eleme éppen az az idő, amit ezekkel az emberekkel, ezekkel az arcokkal töltünk. Időt hagyunk nekik, hogy a szavakon túl elmeséljék saját mikrotörténetüket.
El a kezekkel az emberi méltóságtól! Tarr a tárlat legvégén, egy kisképernyős interjúban egyetlen szenvedélyes mondatba sűríti, miért ragad kamerát. Egy komoly gyarmatosító múlttal, ám csekély szerzői filmes hagyománnyal rendelkező országban visszhangra talált ez a szenvedélyes felszólalás. A végtelenre nyújtott időben egyszerre meglátták a jelent. A megalázott és megszomorított arcokban Európa talán magára ismert.
Eye Filmmuseum / Amsterdam: 2017. január 21. – május 7.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 35-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13165 |
