Barotányi Zoltán
Már megszoktuk, hogy nem telhet el hónap új Jean-Claude Van Damme-film nélkül, meg sem lepődünk az újabb s újabb opuszokon. Legfeljebb arra kell figyelnünk, hogy az elbizakodott rendezők holmi egyénieskedéssel, saját ötletszörnyeikkel nem dúlják-e fel a Hős makulátlan mitológiáját. Nos, örömmel jelenthetem: az ikonosztáz érintetlen. Szent Jean-Claude szeplőtelen tisztaságban tündöklik. Az általa megformált figura persze – múlandó burok – rosszfiú. Ezúttal rabomobilból lép meg, szökése alkalmat ad az alkotóknak arra, hogy bemutassák egy puskagolyó röppályáját, egészen a mulatságos becsapódásig, melyet az áldozat meglepve, kínos fintorgással fogad. A szökött fegyenc ezután bujdokol a vadonban, mint Sobri Jóska, míg ki nem tör belőle a – már korábbi filmjeiből ismert – családi ösztön. Hipp-hopp máris egy kétgyermekes, csinos, fiatal özvegy (Rosanna Arquette) mellett terem, előzőleg persze meglesi őt fürdés közben – hiába, voyeurből lesz a legjobb kandúr. Mivel keveset beszél, tudható, hogy verekedni fog – s lám, Van Damme szokott módon el is intéz mindenkit: a főgonoszt egyenesen a levegőben úszva (kínai figura!) lövi szitává – így dolgavégeztével nyugodt lelkiismerettel térhet meg második otthonába, a börtönbe.
A filmben megtörténik minden, mi egy tisztességes J-C. V. D.-filmben meg kell, hogy essen: a világrend végül helyreáll. Szemünk telve könnyel, agyunk tanulsággal, szívünk reménységgel – ha ezt megúsztuk, a többi már csak jutalomjáték lehet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1316 |
