Murai András
Az adaptáció problémáit nem egyszerűsíti, sokkal inkább hatványozza, ha egy rendező, mint Ingmar Bergman – prózában, önéletírásban, naplóban is megörökített – szövevényes magánéletét próbálja filmre vinni.
Az Ingmar Bergmanról idős korában, majd halála után készült művek azt mutatják, hogy a rendező személyisége legalább olyan érdekes téma, mint a mozi- és tévéfilmek, amiket ötven éven át készített. A róla szóló regényekben, dokumentumfilmekben, naplókban és levelezésekben filmjei csak kísérő jelenségei a kivételesen mozgalmas életnek – itt a művész és élete válik művé. Legutóbb Bergman legkisebb lánya idézte meg A nyugtalanok című önéletrajzi regényében az Apa és az Anya (Liv Ullmann) alakját. Linn Ullmann tudja, mi a dolga egy Bergmannak, ha alkotó emberként saját magát akarja megérteni: a szülők történetébe ágyazva kell az önvizsgálatnak megtörténnie. Ő is, akárcsak Bergman kitűnő prózáiban, A legjobb szándékokban, az Öt vallomásban, vagy a Vasárnapi gyerekekben, a szülők kapcsolatára, döntéseik motivációira kíváncsi. Mondhatni, lánya átvette a családállítás stafétáját apjától.
A szerző élete
A szerző és a magánember viszonya érdekes fordulatot vett a Bergman-értelmezésekben. Bergman úgy vált szerzői filmessé, hogy személyes élményeit általános érvényű üzenetté tudta alakítani és jellegzetes bergmani képekbe sűríteni. Azonban a szerző mögött a magánéleti válságokkal küzdő ember csak jóval később, lényegében pályája végén, a mozifilmek készítésének befejezését követően vált - főleg önéletrajzainak köszönhetően – tetten érhetővé. Később egyre többen foglalkoztak Bergman személyes életével, volt, aki a szerelmi levelezésüket tette közzé (Kabi Laretei: Hová tűnt az a nagy szerelem?), volt aki Liv Ullmannal való legendás szerelméről készített szentimentális dokumentumfilmet (Dheeraj Akolkar: Liv és Ingmar), volt, aki bulvársajtóba illő történettel állt elő Bergman származását illetően (Veronica Ralston: A szerelemgyerek és a csere). A filmrendező életművét áttekintő szakkönyvek egy részét is meghatározta Bergman magánéletének feltárulkozása. Jól ismert eljárás a művészettörténetben, mikor a biográfiai elemek kerülnek összefüggésbe az alkotásokkal, abból kiindulva, hogy az életmű értelmezhető az életrajz alapján. Így jár el például Geoffry Macnab 2012-es Ingmar Bergman: the Life and Films of the Last Great European Director című könyvében, ahol többek között a színésznőihez fűződő viszonya alapján magyarázza a Bergman-filmeket. Élet és mű, nők és filmek összefüggését maga Bergman is megerősíti, részben önéletrajzaiban, de akkor is, mikor lányának azt vallja: „Azt hiszem, a pályafutásom nagy része arról szólt, hogy roppantul odavoltam a nőkért.” A nyugtalanok azonban nem elsősorban a világhírű filmrendezőről szól, hanem az Apáról, aki egyúttal világhírű filmrendező. Linn Ullmann könyvében sem Bergman, sem Liv Ullmann nevét nem írja le, így felerősödik a személyes viszony szüleihez, ugyanakkor pontosan tudjuk, világhírű művészek és gyermekük történetéről olvasunk. A nyugtalanoknak egyszerre témája a gyerek és kamaszkori „én” vizsgálata az apa-anya-gyermek viszonyrendszerében, az öregség, és az önmeghatározás problémája. Ebben a nagyon személyes, és az olvasót magával ragadó könyvben mégis külön izgalmat jelenthetnek a Bergman filmeket jól ismerők számára a filmrendező halála előtti gondolatai. A mozaikos szerkezet vissza-visszatérő részei ugyanis Ullmann 2007 tavaszán apjával folytatott és diktafonra rögzített beszélgetései arról a munkáról (ahogy Bergman hívja), amit az öregedés jelent. A rövid, akadozó párbeszédek alapján óhatatlanul szembe helyezzük a szerzői filmes Bergmant a hús-vér emberrel, aki élete végén átértékeli munkáinak néhány motívumát. Közismert például, hogy a halál a Bergman filmek egyik központi témája, amit nem is egyszer megszemélyesített (A hetedik pecsét, 1956, Dúl-fúl, és elnémul, 1996), hogy szereplői szembe nézhessenek az elképzelhetetlennel. 2007-ben lánya kérdésére erről azt mondja, „valójában elég kevéssé foglalkoztatott a halál.” Valószínűleg nem feledékenységről van szó, hiszen úgy folytatja, a halál, mint fantáziálás érdekelte, de soha nem vette komolyan. Filmjeit nézve azonban ellenkező benyomásunk lehet: szereplői számára a halál a félelem és az élet értelmetlenségének állandó forrása.
Naplók és önéletrajzok
Ingmar Bergman több alkalommal, eltérő műfajokban és különböző nézőpontokból írta meg önmaga életét. A Laterna magicában az élet-események szervezik az életút konstrukcióját, amelynek során szóba kerülnek természetesen a rendezések is. A Képekben fordított az eljárás, itt a filmek a csomópontok, és a művek önértelmezése során idézi fel keletkezésük körülményeit, ami elválaszthatatlan Bergman zaklatott magánéletétől. Ez a két könyv jelentősen hozzásegítette a nézőket és kritikusokat az életmű újragondolásában, abban, hogy Bergmant ne elvont filozófus-rendezőként közelítsék meg, mint tették elemzői a hatvanas évektől több évtizeden át, hanem a magánéleti válságait filmekben feldolgozó, az alkotást önterápiának tekintő művésznek. Ha nem is ennyire közvetlenül, de a szüleit középpontba állító drámáit, kisregényeit is tekinthetjük a nyilvánosság előtt kibomló önéletrajz építőköveinek. Különösen, ahol gyerekkori önmagát is megjeleníti, mint az apával eltöltött egy nap történetét precíz részletességgel leíró Vasárnapi gyerekek, és az anya házasságon kívüli szerelmét elbeszélő Öt vallomás. Mindkettőben meghatározó a kisfiú Ingmar nézőpontja, ezen keresztül látjuk a hirtelen haragú és sértődékeny apát, és a verekedésig fajuló civakodásukkal a családi biztonságot darabokra törő szülőket.
A Bergman-család több tagja megszállott naplóíró volt, habár nem azonos módon rögzítették életük eseményeit. Az anya, Karin még a családi nyilvánosság előtt is eltitkolt érzéseit írta le évtizedeken keresztül. Ezt többek között a Vasárnapi gyerekeknek abból a jelenetéből tudhatjuk, mikor felesége halála után a naplókat az apa, Erik Bergman olvassa, próbálja a rövidítéseket dekódolni, és megérteni, ki volt ez az ember, akivel az életét leélte. Személyes- és munkanaplót írt szinte egész életében a rendező Bergman is, sőt a Bergmanok naplóiból könyv is született. A Három napló Ingrid, Ingmar, és közös gyermekük, Maria feljegyzései Ingrid betegségéről és haláláról. Szikár könyv, itt a naplók a hétköznapok és a beteg halálhoz vezető útjának puritán dokumentálásai.
Bergmannak az írás létszükséglet. Érzéseinek szavakká formálása, az önmeghatározás iránti vágy öregségében sem hagyott alább. A nyugtalanokból megtudhatjuk, hogy hálószobája falára és az éjjeliszekrényre is írt, szavakat, rövid mondatokat jegyzett fel félelmeiről, vagy, ahogy Bergman nevezte, démonairól.
Apa – Anya - Gyerek
„Lesz bennünk valami közös, amit nehezen lehet megfogalmazni…” írta Bergman 1968 júniusában az akkor kétéves Linn Ullmannak keresztelője alkalmából. A reményét fejezte ki az apa személyiségük hasonlóságára vonatkozóan, és lánya regényét olvasva kiderül, helyes volt a majd’ ötven évvel ezelőtti megérzése – legalábbis, ami az önvizsgálatot és az önéletrajzi írást illeti. Bergman elmúlt 70 éves, mikor először írt szüleiről, találkozásukról és nehézségek árán kiharcolt házasságukról (A legjobb szándékok), Linn Ullmann majdnem ötven éves, mikor megjelenik A nyugtalanok, az alapanyag azonban, a diktafonra vett beszélgetések apjával, nyolc évvel korábbiak. Stílusok és módszerük persze nagyon eltérő, Bergman minden írása olyan, mint egy leendő film forgatókönyve, Ullmann végig reflektál az emlékezés folyamatára, anyagát az emlékek, dokumentumok és a képzelet segítségével szövi. A cél azonban apa és lánya esetében azonos: felnőtt, érett fejjel a szülők alakjának újraalkotása, és a szeretethiány okának megértése.
Nem készült olyan Bergman-film, amelynek fő témája az apa, anya és gyermek háromszög. Vannak viszont más variációi a szülő-gyerek kapcsolatra. Csak néhány példa: A csendben (1962) két nővér gyűlölettől terhes viszonya között találjuk Johannt, egyikük tizenéves, az anyai szeretet után vágyakozó magányos fiát. Az Őszi szonátában (1977) anya és felnőtt lánya mélyen eltemetett sérelmei törnek felszínre. A Szerelmi leckében (1953), Bergman korai vígjátékában a válófélben lévő házaspár mellett ott sertepertélnek gyerekek, de valódi beszélgetésre csak az apa és lánya között kerül sor, abból is a gyerekeit elhanyagoló apát ismerjük meg. Minden esetben a szülő és gyerek kapcsolatot a kommunikációképtelenség és a sérelmekkel való szembesítés jellemzi.
Milyen gyerekkori élményt rekonstruál Linn Ullmann? Meghatározó a hiány – nincs például olyan fényképe, amin hárman, apa, anya és ő együtt lennének. Bergman keveset törődött a kilenc gyerekével, Ullmann könyve azonban nem a késői számonkérés céljából íródott, sokkal inkább a megértés és az empátia jellemzi. Az öregségről folytatott 2007-es beszélgetésük idején Ullmann közel annyi idős, mint Bergman 1957-ben volt A nap vége rendezésekor. A 78 éves Isac Borg egy napos útját és mentális utazását elmesélő film utolsó jelenete a magányos öregember képzeletében játszódik, és ebben az idilli jelenetben az öreg Isac elérzékenyült arccal int fiatal szüleinek. Így kértem szüleim figyelmét, szeretetét, – írja Bergman a Képekben. A nap vége befejező beállításában a szülők szeretete csak a képzeletben megjelenített elérhetetlen vágy. Önéletrajza szerint Linn sok időt töltött a halálhoz közeledő Ingmarral, az utolsó időszakban közel állt az apjához. Burkoltan A nyugtalanok arról is szól, hogy megszakadt a szeretethiánynak és a távolságtartásnak az öröklődése, ami a Bergman-filmek szerint szülőről gyerekre száll.
Linn Ullmann: A nyugtalanok, Scolar, 2016.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13150 |
