Szatmári Zsófia
Kiállítás kevés szóban a sokoldalú Cocteau-ról.
Ötven éve, 1963. október 11-én hunyt el Jean Cocteau, francia író, festő, filmrendező, igazi „homme du spectacle”. Emlékére teljes vetítéssorozatot tart és kisebb kiállítást állított össze a francia filmes kultúra egyik legnyüzsgőbb központja, a párizsi Cinémathèque.
A rendező a nagy terem helyett az adományozók galériájában kapott helyet, mivel a kiállítás alapját az intézmény tulajdonában lévő Cocteau-hagyaték képezi, a rendező régi barátainak, kollégáinak anyagaival kiegészítve. A galériába belépve rögtön feltűnik Cocteau első nagy sikerű filmjének, A szép és a szörnyetegnek a plakátja. Az impozáns kép egyik oldalán az eredeti festmény függ, a másikon folyamatosan pereg a film egy-egy részlete. Körben nagy, színes plakátok, számtalan fekete-fehér fotó, néhány, falra vetített vagy képernyőn nézhető filmrészlet, kéziratok, jelmezek – és hozzájuk némi kommentár.
A tárlat egyszerre követ időrendi sorrendet és nyit Cocteau különféle filmes területeire. Öt állomásban összegzi az alkotó tevékenységét: a kiinduló és a záró pont egy-egy filmje köré épül (A Szép és a Szörnyeteg (1946) és az Orpheusz végrendelete (1960)); a második elméletibb megközelítésben, általánosabban szól a filmes életműről; majd az avantgárd filmért tett erőfeszítéseiről beszél; a negyedikben kritikusként, a Cannes-i filmfesztivál zsűrielnökeként tűnik föl.
A legtöbb anyag A Szép és a Szörnyeteghez, legnépszerűbb, díjazott filmjéhez kapcsolódik. Az említett plakáton és filmrészleten kívül láthatók fényképek: standfotók, egy sorozat a főszereplő Jean Marais szörnyeteggé maszkírozásáról; forgatási napló, képes reklámkönyv, a finanszírozáshoz kapcsolódó hivatalos papírok, a „szép” ruhája. Továbbsétálva az újabb plakátok, képek mellett (Delannoy Örök visszatérés, Bresson A Bois de Boulogne hölgyei etc.) Cocteau forgatókönyv- és szövegírói munkáival az időben is haladunk előre. Ez már a második etap, a címe: „Film és költészet”. A kettő kapcsolatát a kiállítás csupán abban látja, hogy az író-rendező több, híres, irodalmi mítoszt is feldolgoz – tegyük hozzá, a korban nem egyedül! –, mesét és saját drámákat adaptál: tehát inkább a film és irodalom összefonódását vázolja fel. Azaz nem azt, hogy Cocteau – némiképp Apollinaire követőjeként – mindenütt költő szeretett volna lenni – ne feledjük a sok Orpheuszt! –, és azt sem, hogy a költészetet miképp ültette volna át más médiumokra. Erről többet mond egy kései archív, melyben a szerző az Orpheusz végrendelete kapcsán kifejti, hogy nem álmot visz a vászonra, hanem az álom működését utánozza. Ezt a technikát idézve már is közelebb állunk például a szürrealista szövegalkotó eljárásokhoz, mint pusztán az adaptációit citálva a költészethez.
A harmadik szakasz izgalmasabb: arról tájékoztat – igaz, csak röviden –, hogy Cocteau hogyan igyekezett előmozdítani az avantgárd filmet. Egy részlet a saját avantgárd filmjéből, A költő véréből (1932), egy csoportkép 1949-ből, az ún. Elátkozott film fesztiváljáról (Festival du film maudit), melyet az Objectif 49 nevű csoporttal szervez meg, maga köré gyűjtve a fiatal tehetségeket. És valóban, a későbbi francia új hullám számos alakja jelen van: a kritikusként híressé váló Alexandre Astruc és André Bazin vagy Pierre Kast és Éric Rohmer rendezők. Cocteau a fesztivál megnyitójára szánt előadásának is itt olvasható a kézirata, végül is nem mondta el. Viszont a szöveget bogarászva előbukkan egy, a kiállításon eddig kimondatlan elve, miszerint a nézőpont eredetisége fontosabb, mint a témáé. Lásd mítoszfeldolgozások.
A negyedik rész elején rövid vetítés a Cocteau által kritikusként védelmezett filmek plakátjaiból, köztük számos neorealista és némafilmes alkotással. Ahogy a fotók, ez a képsor is rekonstruálja a rendező korát, az őt körbevevő filmes közeget. Megtudjuk, kikkel érintkezett, dolgozott együtt. Ezt szolgálják a Cannes-i munkájáról elhintett információmorzsák is: közös képek hírességekkel, egy újságcikk és a Cocteau által sikerrel felkarolt Négyszáz csapás plakátja – azzal a megjegyzéssel, hogy a Vásott kölykök Dargelos-ja él tovább a Jean-Pierre Léaud játszotta figurában.
Az ötödik állomás Cocteau utolsó jelentős filmjét, az Orpheusz végrendeletét tárgyalja, mely A költő vérét és az Orpheuszt követve az Orpheusz-trilógiának és Cocteau életművének is az utolsó darabja. Ahogy a rendezőt idézik, a „Végrendelet maga is az”, tehát nem csak filmbeli, hanem a szerző valóságos testamentuma. Így zárja a Cinémathèque – igen rövidre – Jean Cocteau bemutatását, a filmrajongó Cocteau-ét, aki „a filmmel együtt nőtt fel” és aki Henri Langlois-hoz fűződő barátsága révén az intézmény lelkes látogatója, támogatója volt. Épp ezért merülhet fel a kérdés, hogy a kis terem dacára, vajon több magyarázat nem illette-e volna meg?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/12 09-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13148 |
