Varró Attila
Scorsese bálványt farag a bálványtagadásnak.
A Martin Scorsese fél évszázados pályafutását végigkísérő Krisztus-alak kezdettől a testi szenvedésen keresztül történő üdvözülés emblematikus alakját jelentette az erőszakhoz és hithez egyaránt szoros gyökerekkel kötődő olasz-amerikai filmművész számára. Legyen szó a Boxcar Bertha végén vagonoldalra szögezett szakszervezeti messiásról, a Dühöngő bika fináléjának szorító-köteleken megfeszített La Mottájáról (vagy akár a Holtak útja erkélyrácsra szúrt áldozatának epizódjáról) a Scorsese-krisztusok ikonja az örömteli halandó lét és a gyötrelmen keresztül elért halhatatlanság dilemmáját ábrázolja – miként ezt a legvilágosabb kinyilatkoztatást jelentő Krisztus utolsó megkísértése konkrétan jelzi a nyitófelirathoz választott Nikosz Kazantzakisz-idézettel. A számos tekintetben 1988-as adaptációjához hasonló Némaság (amely ugyancsak egy keresztény hitével vívódó külföldi író, ezúttal a japán Shûsaku Endô megváltás-története) még az újgörög evangélium-átiratnál is szemléletesebben nyúl a szerzői alapmotívumhoz: noha az 1966-ban megjelent regény éppen úgy Isten hallgatásáról kapta címét, mint a pár évvel korábbi Bergman-klasszikus, ez a csend Japán egy különösen véres korszakának iszonyú hangorkánját üvölti túl, ahol az üldözött istenhívőknek válogatott kínzásokat kell kiállniuk a túlvilági öröklétért.
Míg a japán regény egyfajta személyes remake-je a passió-történetnek, a Scorsese-adaptáció inkább a Krisztus utolsó megkísértése szerzői evangéliumát újrázza a szamuráj-közegben, (noha iskolás pedantériával, szinte szó szerint mondja fel az Endô-művet). A Kazantzakisz-feldolgozás volt ugyanis az első, ahol az életmű krisztus-motívuma immár magáról a Filmről is tanúskodik: az utolsó megkísértés hosszas álomjelenete az emberi életútról már nem szexet, hatalmat, istenlétet kínál Jézusnak cserébe küldetéséért, egyszerűen egy gyönyörű látványillúziót, happy enddel – a főhősnek erről kell lemondani a kereszten, majd visszatérve a valóságba a szenvedés tudatában eljutni a mártírhalálig: halála ugyanis csak akkor válik áldozattá, ha nem önfeledt mozizás közben éri. Endô történetében pontosan ugyanezt a döntést kell meghoznia Rodriguesnek a kép illúziója és a fájdalmas valóság között, a központi motívumot jelentő fumie-rítusnak köszönhetően. A Krisztus-kép megtaposása révén lezajló aposztázia egy filmváltozatban ugyanis óhatatlanul többletjelentéssel bővül, főleg egy olyan rendező életművében, aki régóta egyszerre része és rajongója az álomgyári filmművészetnek. Ahogyan Endô Némasága Isten csendjét nem kiábrándító hiányként, hanem végső soron a megvilágosodás eszközeként látja, úgy a Képet sem az Eszme jelképének, eszközének, hirdetőjének állítja be, hanem épp az ellenségének, amelyet meg kell tagadni ahhoz, hogy eljuthassunk az érzelmi/gondolati esszenciához – a teljes azonosuláshoz azzal, ami a valóság mélyén van, ellentétes irányban a felszínére száradt látványmázzal.
Valami egészen kivételes fordulat lenne az ifjúkor szerzői messiáslétét a szakmai tisztességben történő megőszülés világi örömeiért régóta feladó Scorsesetől, ha 75 évesen elkészítene egy illúzió-tagadó puritán művet (lásd Sternberg vagy Nicholas Ray példáját) – a Némaságnak azonban csupán témája pálfordulás, üzenete messze nem. Míves és vizuális apropókban gazdag fényképezés (barokk délvidéki chiaroscurótól a japán nyomatok formavilágáig), szájbarágós hollywoodi dramaturgia (amely a regény sajátos nézőpontváltását hol esetlen, hol redundáns belső monológokkal próbálja érzékeltetni) és kínosan túljátszott színészi alakítások – csupa 21. századi Scorsese-ismérv – szegül eltökélten szembe az Endô-mű adaptációjából eredendően fakadó üzenettel (amelyet az 1971-es Masahiro Shinoda-filmváltozat nem csak megőriz, de pluszjelenetekkel erősít, lásd az áruló Kichijirónak adott melléktörténetet) – imázsrombolás helyett újabb pompás katedrálist emelve az Álomgyárnak. Mi sem vall szebben erről, mint az adaptáció legfőbb saját hozadékát jelentő bombasztikus búcsúpillanat a főhős kezébe zárt apró feszületről a digitál-lángok között (Scorsese előszeretettel rondít saját filmjébe egy hatásvadász zárlat kedvéért a Dühöngő bika Biblia-idézetétől a látását visszanyerő vakról a Tégla Capitolium-patkányáig). Míg Shinoda nyitott záróképén a rákényszerített japán feleséggel szeretkező expap eltorzult arcát látjuk (egyszerre megkérdőjelezve és kihangsúlyozva az áldozathozatal gyötrelmét), az Ozu és Bresson spirituális mestereire előszeretettel hivatkozó Scorsese egyszerűen zsigerből képtelen bálványimádás nélkül tekinteni a hitre – még annak mélyebb, külsőségeket elutasító formáját is csupán egy bálvány metaforájával képes érzékeltetni.
NÉMASÁG (Silence) – amerikai, 2016. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Shûsaku Endô regényéből Jay Cocks. Kép: Rodrigo Pietro. Zene: Kathryn és Kim Allan Kluge. Szereplők: Andrew Garfield (Rodrigues), Adam Driver (Garupe), Yosuke Kubozuka (Kichijiro), Liam Neeson (Ferreira). Gyártó: Cappa Defina / Waypoint Entertainment / CatchPlay. Forgalmazó: Freeman Film. Feliratos. 161 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13120 |
