Orosz Anna Ida
A hazai animáció régóta várt teoretikus alapvetése.
A magyar animációról szóló átfogó tanulmányok és szakkönyvek száma ritkaságszámba megy, holott a magyar filmművészet nemcsak egy letűnt animációs aranykort tudhat magáénak, de a fiatal magyar alkotók munkái révén egy új felvirágzás szemtanúi vagyunk. Ezt a fájó hiányt pótolja most a 2016 végén az Apertúra gondozásában megjelent nagyívű tanulmánykönyv, amelynek szerzője az animációs filmmel régóta foglalkozó kortárs magyar filmteoretikus, Varga Zoltán. A bő 300 oldalas kötetben (A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti megközelítések) Varga arra vállalkozott, hogy a 2014-ben 100. évfordulóját ünneplő magyar animációs filmet intézmény- és gyártástörténeti, valamint formatörténeti megközelítések szerint rendszerezze.
A kötet terjedelmét tekintve egy rövidebb fogalmi és a intézménytörténeti áttekintés után kanyarodik rá a könyv kétharmadát kitevő formai vizsgálódásra. A magyar animáció gyártástörténeti feltérképezésének legfőbb forrása továbbra is Dizseri Eszternek, a Pannónia Filmstúdió egykori sajtósának alapvetően anekdotákból, (szükségszerűen elfogult) alkotói visszaemlékezésekből, újsághírekből összeállított nosztalgikus ízű, 1998-ban összeállított krónikája, a Kockáról-kockára. A megfelelő forrásanyagok hiányából következően a rendszerváltozás óta eltelt több mint két évtized magyar animációs filmes gyártástörténetének radikális átalakulásáról (amelynek tárgyalása Varga Balázs szintén tavaly év végén megjelent Filmrendszerváltozások című fontos kötetéből is hiányzik) sajnos e könyv is csak szőrmentén értekezik.
Varga Zoltán a rajzanimáció, a stop-motion, a papírkivágásos, a festmény-, a CGI- és a kombinált technikájú animációk alapján osztja fel a magyar animáció eltelt 100 évében, kivált az állami filmgyártás alatt a Pannónia Stúdióban készült alkotásokat. Az animációs film sajátos idő- és munkaigényes gyártási szisztémája okán az animációs filmek egyetemes korpuszán belül is egyfelől a rövid-, ill. a sorozatfilmes produkciótípusok, valamint a (cell-alapú) rajzfilmes formátum az uralkodó. Ennek megfelelően a kötet formatörténeti vizsgálódásának a felét a magyar mennyiségi mutatók szerint is uralkodó rajzanimációk teszik ki, amelyek alapján Varga három (+egy) fő tendenciát, a klasszikust, a karikaturisztikust, az ornamentálist, valamint a kevésbé jellemző dokumentaristát különíti el a filmek formai, technikai, stiláris megformáltsága alapján. Ezek jóllehet sokszor nem kizárólagosak a vizsgált filmeken belül, mégis meggyőzően lehet egy-egy korszakot, alkotást vagy életművet elemezni a segítségükkel, legyen szó a populárisabb vonalba tartozó sorozatokról és egész estés filmekről, vagy a nagyközönség számára kevésbé ismert (és sok esetben még annyira sem hozzáférhető), mindamellett a magyar animáció legsokoldalúbb vonulatát jelentő rövidfilmekről. Varga sziporkázik ezekben a filmeket újszerű megvilágításba helyező és nem mellesleg rendkívül olvasmányosan megírt filmanalízisekben, legyen szó a proto-Gusztávként is ismert Nepp-filmről, a Szenvedélyről, Jankovics korszakos absztrakt fantáziafilmjéről, a Fehérlófiáról, a Macskafogó műfajhalmozó paródiájának működésmódjáról, vagy az 1980-ban Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Moto perpetuo és a közelmúlt sikerfilmje, a Symphony no. 42 összehasonlító elemzéséről.
A rajzfilmek felettébb meggyőző csoportosítása már kevésbé erőteljesen jelenik meg a rajzanimáción túli formákat taglaló fejezetekben. Ugyan a vizsgálható anyag mennyiségileg is drasztikusan kevesebb a bábfilmek vagy épp a kollázsfilmek esetében a rajzolt filmekhez képest, ám a megvalósításbeli különbségek ellenére e művek döntő többsége is összefüggésbe hozható (ahogy arra a szerző is több helyütt utal rá) a klasszikus, a karikaturisztikus, az ornamentális, vagy a dokumentarista módozatokkal.
Varga átfogó, gigászi léptékű kutatása mérföldkő a magyar animációs film teoretikus feldolgozásában, könyvének egy sokszorosan összefüggő hálózatba sikerült rendeznie a magyar animáció formailag, stilárisan mégoly széttartónak is tetsző óriási korpuszát. A kötet megállapításai, rendszerezési szisztémája megkerülhetetlen hivatkozási pontok lesznek a soron következő magyar animációval foglalkozó elméleti írások számára.
Apertúra Könyvek, 2016.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 37-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13117 |
