Pápai Zsolt
Race – amerikai, 2016. Rendezte: Stephen Hopkins. Szereplők: Stephan James, Jason Sudeikis, Jeremy Irons. Forgalmazó: Focus Features. 135 perc.
Négy aranyat nyerni egyetlen olimpián kivételes sportemberi teljesítmény, de Jesse Owens nem azért minden idők legnagyobb atlétája, mert 1936-ban Berlinben megcselekedte ezt. Más atléták őelőtte is nyertek négy, sőt – mint Paavo Nurmi 1924-ben – öt aranyat egy olimpián, Owens tette mégis meghaladhatatlan, egyedülálló, ugyanis azokat a körülményeket, amelyek között medáljait megszerezte, a történelem vélhetően – vagy legalábbis remélhetően – soha nem fogja reprodukálni. Owens esetében a versenyszituáció által szükségszerűen generált stresszt felfoghatatlanul megemelte a politikai közeg, ami behozhatatlannak tetsző hendikepet eredményezett az atléta számára. Egy hazájában megbélyegzett népcsoport – a feketék – tagjaként kellett helyt állnia a náci Németországban, és a sikerei nyomán nem csak Hitler Adolf kapott hisztérikus rohamot (még ott, a berlini stadionban), hanem az Egyesült Államokban is gyakran elutasítás volt az osztályrésze. A világszenzációt jelentő győzelmei ellenére – a fehér sportolókkal ellentétben – Jesse Owenst soha nem fogadta az elnök és még a tiszteletére szervezett civil rendezvényekre is gyakran csak a feketéknek fenntartott hátsó bejáraton mehetett be.
Owens überemberi produkciója annyira kivételes, hogy nagyon nehéz belőle tisztán klisészerű filmet forgatni, a Race – A legendák ideje alkotóinak azonban csaknem sikerült. Művük a Hollywoodban újabban népszerű sportolói biopicek sorába illeszkedik (Csapatjáték, A szív bajnokai, A 42-es, Foxcatcher, A remény bajnoka, Rush), de kevésbé az eredetibb, mint inkább a tucatfilmes ághoz sorol. Jesse felemelkedésének és korai győzelmeinek krónikája például banálisabb már nem is lehetne: nemcsak a szegénységgel, de a pályán vele edző, egyenarcú és szekrény méretű, ifjú fehér focisták szigorú tekintetével és rosszindulatú beszólásaival, továbbá saját kishitűségével is meg kell küzdenie. Utóbbi, azaz a tépelődés motívuma ráadásul többször előkerül a filmben, a televíziós produkciók és a hollywoodi mainstream világában egyaránt otthonosan mozgó direktor, Stephen Hopkins jótanuló módjára mondja fel mindazt, amit a „vonakodó hős” hollywoodi filmben masszívan élő mítoszáról megtanult.
A rendezőt dicséri ugyanakkor, hogy finomkodóan ugyan, de kényesebb témákat is érint. Óhatatlanul felvetődik például a náci és az amerikai intézményesített fajgyűlölet összehasonlítása, illetve utóbbi hipokrízise („Nincs különbség köztük!” – jegyzi meg Jesse a film végéhez közeledve), mindazonáltal a téma kifejtetlen marad, jelentőségéhez mérten kevesebbet foglalkozik vele Hopkins. Pedig ha van film, amiben ki lehetne vesézni ezt a problémát, akkor az Jesse Owens élettörténete, és – mindenekelőtt – berlini jelenléte.
A közegábrázolás remek, a digitálisan megteremtett náci díszletek tökéletesek, semmi nem látszik abból, hogy a Race a hollywoodi megapicek normál költségvetésének töredékéből, alig 25 millióból készült. Szerencsére a rendező a klasszicizáló stílt preferálja, inkább kötött gépmozgásokkal beszél, a kézikamerát hanyagolja, továbbá a kortársi szcénában divatos fortélyos – és jobbára irritáló – montázst sem kedveli, akciózáskor is csak mértékkel él vele. Még néhány invenciózusan összerakott és mívesen kivitelezett jelenetre is telik tőle, például Owens egysnittes antréja a berlini stadionba, illetve az ezen egyetlen snittben látható panorámaképek és közelik ritmusa igazán emlékezetes. Ez sem aboriginális persze, láttunk már hasonlót néhányszor, mégis a kompozíciósor méltó mozgóképi monumentuma az atlétazseni párját ritkító berlini tettének.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13108 |
