Koltai Ágnes
A zenéje a legjobb. Sláger volt. Dudolták, dudoltuk, tinédzserek és majdnem felnőttek: Wanderers.
Amit a szám köré ékített Philip Kaufman, jól ismert az amerikai filmtörténetből: szomszédos gangok kakaskodó férfipalántái kergetik egymást a grundon. Ivarérett Pál utcai fiúk agyalják egymást, bármiért ökölre mennek, de a szívük... A szívük aranyozva van. Ahogy a békebeli West Side Storyban, úgy 1979-es újrapolírozott változatában, a The Wanderersben is felülkerekedik a „tulajdonképpen jó gyerek szeretnék lenni” érzése, feltűnnek a csinos hölgyikék is, aztán ahogy az már lenni szokott. Szerelem, eljegyzés, a haverok nyerítő-, kotonosztogató gratulációja. A legférfiasabb hátbaveregetés sem leplezi, érzik ők, a vég feléjük is közeledik, egy kedélyeskedő apósjelölt képében, aki a második csók után már csak az esküvőre engedi el leányát.
Valahogy így enyészik el a mozibunyók szenvedélye. De a hájfejű, kopasz verekedőgép túlélheti a happy endet. Avagy ő lesz a legkiválóbb amerikai apa?
Philip Kaufman az utóbbira szavazna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1310 |
