Harmat György
Vannak az életben újdonságok. És a filmekben új ötletek. Itt például: szerelmi vallomásként – a valóság helyett – számítógépen átnyújtott rózsa. Technicizált kor, gépi közvetítés. Tévékészülék az üzlet kirakatában, a járókelők önmagukat láthatják. A konditerem tükreiben mozdulataikat ellenőrizhetik az öngyötrő gyakorlatozók. Mindennapi (ön)voyeurségünk. Egy fiatal nő távcsövön kémleli a szemközti ablakot. Valaki monitoron figyeli őt. Mi pedig bámuljuk filmjelenetüket. Voyeurök vagyunk mindannyian. Meg kéne szabadulnunk eme eltévelyedésünktől – így a Sliver egyik tanulsága. No de mi lesz akkor a filmművészettel? Hisz voyeur a rendező is, a néző is. Gondolatokat támaszt ugyan az ausztrál Phillip Noyce (Newsfront, Halálos nyugalom) – némi erotikát sem nélkülöző – amerikai thrillere, ám ez csak a díszítmény. Ira Levin regényét Joe Eszterhas (Elemi ösztön) alkalmazta filmre: olyan ügyesen, hogy az izgalmak közepette az apróbb-nagyobb logikátlanságokat csak moziból távoztunkban vesszük észre. E műfaj lényegéhez tartozik, hogy a végén dől el minden: van-e olyan meglepő a zárópoén, hogy megadja az értelmét az előtte eltöltött másfél órának. Filmünk ebben a tekintetben is tökéletesen teljesíti feladatát. A rendező pontosan eltalálja, mikor s hogyan kell befejeznie.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/11 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1307 |
