Harmat György
Bergman első forgatókönyvét ugyan Alf Sjöberg vitte filmre, de a kész műben már ott vannak a későbbi nagy rendező legfontosabb témái.
Az 1943-as esztendő nagy jelentőségű az akkor 25 éves Ingmar Bergman pályáján és magánéletében egyaránt. Miután a Svensk Filmindustri két vezetője megnézte első drámájának előadását a Stockholmi Diákszínházban, január 16-án egyéves forgatókönyvírói szerződést ajánl neki. (A fiatalembernek ez a saját darab a 22. színpadi rendezése! Alig volt húszéves, amikor az elsőbe belefogott.) A filmgyárban íróasztala lesz, havi fizetése. És rabszolgamunkája – ahogy ő maga nevezi később. Irodalmi műveket dolgoz át filmre, kéziratokat javít, párbeszédeket ír. A gályapadon töltött hivatali órákat követően szakít időt arra, hogy egy közvetlenül az érettségi után írt novelláját forgatókönyvvé formálja, melyet a Filmindustri júliusban elfogad és megfilmesítésre javasol.
A kapott ötezer korona komoly összeg az örökös pénzszűkével küzdő, ráadásul friss házas Bergman számára. Márciusban vette feleségül a vele egyidős Else Fishert, a táncosnő-koreográfust, aki színházi munkatársa. Decemberben megszületik lányuk: Lena. Az első állás, az első feleség, az első gyermek, az első forgatókönyv, amely filmre kerül: íme az 1943-as év mérlege. A szerelmes férfi nem sejtheti, hogy Elsét még négy feleség (és néhány kedves) követi majd az életút során, Lenát pedig még nyolc gyerkőc. A szárnyait épp csak próbálgató ifjú művész tán még álmaiban sem gondolja, milyen nagy jövő előtt áll.
Mikor a fenti címet adtam írásomnak, jókora csapdába sétáltam bele. Bergman színre lép? Persze, képletesen. Jól fejlett képzavarral: fellép a filmművészet (illetve egyelőre a filmgyártás) színpadára. De hiszen az igazi, a teátrumi színpadra már öt éve fellépett! Szó szerint is: amikor 1938-ban egy stockholmi műkedvelő társulattal megrendezte élete első előadását (az angol Sutton Vane darabját), színészként is szerepelt benne. A színház hozta magával a szerelmet, s mindkettő a szabadságot. Ingmar összeköltözött egy színésznővel, minek következtében apjával folytatott vitája verekedéssé fajult, így végleg elhagyta a lelkészi házat, szülei „családi tűzfészkét”.
BERGMAN IS VOLT FIATAL
A „színházi csodagyerek” táltosként vágtatott csapatával: sűrű egymásutánban rendezte a színjátékokat (némelyikben játszott is): 1939-ben még „csak” ötöt, 1940-ben már kilencet. Megkezdődött életre szóló, rendkívül értékes inspirációkat nyújtó (nem csak színházi) „együttműködése” két örök favoritjával, Strindberggel és Shakespeare-rel. Első Strindberg-rendezését nem csekélyebb drámaíró nagyság tekintette meg 1939-ben, mint a hosszúra nyúlt emigrációs korszaka során éppen Svédországban élő Bertolt Brecht, aki levélben fejezte ki elismerését. A társulatot szerette a közönség, a sajtóvisszhang szintén bátorítónak bizonyult. Jól fogadták az első Shakespeare-bemutatót is, a Macbethben maga Bergman alakította Duncan szerepét. Az eredmény: kipróbálhatta képességeit professzionális terepen. Gyermek- és ifjúsági előadások mellett újabb Strindberg-darabok következtek, és nem maradt el Shakespeare sem (A velencei kalmár, Szentivánéji álom – ez utóbbi két változatban is: gyerekeknek és felnőtteknek). Így jutott el az ifjú rendező saját drámája színre viteléig, aminek forgatókönyvírói alkalmazását köszönhette.
A Svensk Filmindustri 1943-ban ajánlja megfilmesítésre Bergman első forgatókönyvét, de a forgatásra csak 1944 tavaszán kerül sor, miután Alf Sjöberg kapta meg az alapanyagot. A 40 éves rendező (akinek ez lesz a hetedik filmje) jóindulattal fogadja a lelkes kezdőt, még abba is belemegy, hogy ő legyen a stábban a forgatási napló vezetője. Bergman így ír erről: „Ebben a funkciómban […] felértem egy kisebb méretű katasztrófával. Alf Sjöberg ennek ellenére hihetetlen szakmai türelemmel bánt velem. Én meg rajongtam érte.”
A film premierje 1944. október 2-án volt Svédországban. Magyarországon (egy 2011-es filmklubvetítéstől eltekintve) semmilyen formában nem került nyilvánosság elé. A szakirodalomban használatos magyar címe (Őrjöngés) az angliai bemutatóra adott cím fordítása, kevés köze van a műhöz. Az eredeti svéd cím (Hets) sok mindent jelent: hajszát, hajtóvadászatot, üldözést (ezek túl kalandfilmesek, krimisek), heccet (ez súlytalan), sebességet, egységet (ezek nem állnak a filmre). Az USA-beli cím jutott legközelebb a lényeghez, ennek fordításai közül a „kínzás” túl testi, a „kín” túl általános, így a „gyötrés” szót választottam, ez adja vissza a leghívebben azt, amiről a film szól.
Ki hinné?! Az a rendező, akit a magyar közönség középkorúként, középkorú (vagy akár idős) emberek – leginkább párkapcsolati – problémáinak mesterrajzolójaként ismert meg, fogadott el, értékelt nagyra, ő is, az a Bergman is volt valaha fiatal. Ám ennek bizonyítékai, az ifjúkori filmek későn vagy egyáltalán nem kerültek el hozzánk. Az első Bergman-alkotás, amit Magyarországon széles körűen forgalmaztak (a 18., 1957-es opust 1963-ban!), A nap vége volt, e sajátos road movie a 78 éves Isak Borg professzor tér- és időbeli utazásáról. Az eggyel korábbi művet, A hetedik pecsétet, a „Trilógia” későbbi darabjait (Tükör által homályosan, Úrvacsora, Csend) mind utóbb mutatták be, és kizárólag a Filmintézet akkori mozijában, a Filmmúzeumban. Csak az 1968-as Szégyentől juthattak nézőink szinkronba az életművel, a Rítus (1969), a Szenvedély (1969), az Érintés (1971), a Suttogások, sikolyok (1972) már „normál” sorrendben és moziforgalmazásban kerültek műsorra nálunk.
Az érett Bergman művészetének magyar befogadói alig tudtak arról, hogy rendezőnk is – mint a pályakezdők általában – „Így jöttem-típusú” filmekkel indult: fiatalok gondjai foglalkoztatták (szerelem, beilleszkedés, összeütközések a társadalommal, az apák nemzedékével). Ezeknek a kérdéseknek legkorábbi megjelenése, valóságos tárháza a Gyötrés: az első filmmé vált forgatókönyv. A vallomásos, önéletrajzi jelleg – melynek számos bizonyítékát leljük magában az alkotásban és hátterében egyaránt – itt nem a rendezőhöz, Sjöberghez kötődik, hanem a film írójához. Ne felejtsük el, hogy az 1940-es évek közepén járunk: a „rendező mint szerző” fogalma csak bő évtizeddel később formálódik majd – a nouvelle vague műhelyében. A „szerzői film” jelenségének sok eleme (a visszatérő motívumok, a markáns rendezői kézjegy stb.) persze már akkor is létezett, amikor még nem illették ezzel az elnevezéssel – ezt Renoir, Hitchcock, Bresson, Tati, Ozu és mások mellett éppen Bergman új hullámok előtti működése igazolja.
A TÁRSADALOM ISKOLÁJA
A Gyötrés forgatókönyvének alapját tehát az az elbeszélés adta, melyet közvetlenül középiskolai tanulmányai befejeztével, 1937-ben írt. Az, hogy annak az általános iskolának és gimnáziumnak, ahol a film cselekményének nagy része játszódik, egyik – kétszer is névvel szereplő – diákját Bergmannak hívják, inkább csak alkotónk bennfentes tréfái közé tartozik (saját rendezésű filmjeiben is találunk ilyeneket). A főhős azonban, az érettségi előtt álló, szorongó fiatalember, Jan-Erik Widgren, nyilvánvalóan az ifjú Ingmar alteregója. (Aki alakítja, a rendkívül jó külsejű Alf Kjellin, az 1950-es évek elején még két Bergman-filmben szerepelt, majd színészként és tévérendezőként az USA-ban csinált karriert.) Ellenlábasának, a Caligula gúnynevű ördögi latintanárnak (Stig Järrel, Bergman 1960-as, Az ördög szeme című filmjében ő lesz majd a Sátán) megvolt a valóságos modellje: Ingmar többek által rettegett középiskolai angoltanára, aki gonoszul pikkelt rá.
Jan-Erik idealista, szerelemhívő, szabadságvágyó művészlélek (hegedül, írni akar). Szülei nem értik meg, az iskola nyűg neki. Hiába az emberséges osztályfőnök, igazgató, ha latintanára kipécézi magának, gyötrelemmé változtatva Jan-Erik és társai számára minden egyes kénytelenségből együtt töltött órát. A fiú eleinte igyekszik megfelelni Caligula elvárásainak, ám a folytonos megaláztatás előhívja lázadó énjét. Figurája, felnőtté válásának első konfliktusai csírájában mutatják azt a művész – polgár ellentétet, amely a bergmani életmű egyik vezérszólama lesz (Fűrészpor és ragyogás, Arc). Ezen vonulat kulminációs pontján az 1969-es Rítust találjuk, ahol egy artista trió áll szemben a „pornográf” előadásukat kivizsgáló bíróval. Ennek a hatalmát fitogtató, betegségével küszködő akarnok bírónak ősképe a Gyötrés Caligulája.
SZERELEM ÉS APAI ERŐSZAK
A szerelem sem lehet kiút Jan-Erik számára: sárba húzza eszményeit, sőt szorosan összekapcsolódik mindazzal, ami ellen a fiú lázad. A szép Berthát egy aluljáró lépcsőjén veszi észre Jan-Erik, és hazakíséri a tökrészeg lányt. Lefeküdni nem akar vele, hisz nem szerelmes belé, kapcsolatuk mégis beteljesül, sőt egyre szorosabbra fonódik. Bertha valósággal retteg egy férfitól, durva, zsarnoki szeretőjétől, akinek kilétét nem hajlandó felfedni a fiú előtt. Jan-Erik mindazonáltal kapaszkodót jelent számára. Az ifjú szerelmesek idilli pillanatokat is átélnek, ám viszonyukra – a képi ábrázolás következtében szó szerint is – árnyékot vet a lány megalázó függése a titokzatos szeretőtől, páni félelme és ebből fakadó alkoholizmusa.
Az író Bergman és a rendező Sjöberg úgy a film kétharmada táján hozzák a néző tudomására, amit az már korábban is sejtett: Bertha rettenetes tirannusa nem más, mint Caligula. A tanárt látjuk szemből, a lányt előbb csak hátulról, aztán profilból, így fokozatosan derül ki, hogy akihez Caligula félelmes szavait intézi, az Bertha. A film még izgalmasabb művészi megoldása azonban az, hogy az előző jelenetben, Jan-Erik lázálmában már egy légtérbe, a fiú betegágyához terelte az áldozatot és gyötrőjét, képzeletben mintegy megelőlegezve a nagy dramaturgiai leleplezést.
Caligula meglátja a fiatalokat együtt az utcán, így rájön, hogy ismerik egymást. Jan-Erik azonban csak akkor döbben rá, hogy ki terrorizálta Berthát, amikor a lányt holtan találja otthonában, a felakasztott ruhák mögött pedig felfedezi a riadt révületben kucorgó tanárt, aki ezt ismételgeti: „Nem én tettem.” A fiú értesíti a rendőrséget, Caligulát őrizetbe is veszik, ám a boncolás eredményét követően (szívgyengesége és italozása vitte el a lányt) szabadon engedik. Hiába helytálló Jan-Erik vádja, hogy lelki kínzásaival a latintanár okozta Bertha halálát, őt távolítják el az iskolából, érettségizni sem engedik. Caligula viszont sértetlen marad: szokásos, szadizmusát leplező jovialitásával köszönti a végzett diákokat.
Az őrült továbbra is rászabadul a világra, s e keserű tényen nem enyhít a Jan-Erik kilátásait biztató színben feltüntető, a Gyötrés végére kommerciális kényszerből kanyarintott részleges happy end. Már csak ama, a fiú, a film és a Bergman-oeuvre szempontjából egyaránt fontos mozzanat okán sem, hogy a despota tanár és a despota szerető egyazon személy. Caligula két színtéren (a polgári előmenetelén és a szerelemén) is ellehetetleníti Jan-Erik életét. Egyetlen terep marad a fiatalember számára (még ha erre a befejezés nem is tesz utalást): a művészi.
A fiú értetlen apja ugyan a ház uraként képviseli, közvetíti az uralkodó előíró-elnyomó normákat, ám jelentéktelen háttéralak. Szerepe jórészt átruházódik a démoni Caligulára, ő testesíti meg pregnáns (némelykor már-már karikaturisztikus) formában a társadalmi-apai erőszakot. Azt a témát, mely döntő jelentőségű alkotónk pályáján, s melynek gyökerei onnan erednek, hogy Erik Bergman, a lutheránus (evangélikus) lelkész mereven, szigorú vallásossággal nevelte a kis Ingmart. (Az apa keresztnevét ott találjuk a Gyötrés főhősének nevében.) Ridegsége, keménysége éppúgy évtizedeken át kísérti, gyötri fiát, mint a szülők házasságának (Bergman szavaival) „kimerítő, permanens válsága”. A gyermek- és ifjúkor kalamitásai, az apa elleni lázadás, gyűlölet már e „nulladik” filmtől kezdve súlyos nyomot hagynak a Bergman-opusokon.
NÁCIZMUS, CALIGULA, CALIGARI
Caligula figuráját tekintve nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lelkész apa szélsőjobboldali nézeteit. Ezekben Ingmar bátyja, Dag is osztozott, sőt maga a későbbi rendező is Hitler-szimpatizánsnak tekintette magát, miután tizenévesként részt vett a Führer egy tömeggyűlésén Németországban. Bár Bergman – vallomása szerint – csak a II. világháború után számolt le végképp „belső nácizmusával”, amikor először látott felvételeket a haláltáborokról, e film azt igazolja, hogy a folyamat már korábban (a forgatókönyv 1943-as írásakor) megindult. Caligula első a Bergman által veszélyesnek ábrázolt, beteg lelkű zsarnokalakok sorában, a Gyötrés a nyitánya annak a sorozatnak (tágabb értelemben a legtöbb Bergman-mű ide tartozik, szűkebben véve például a Szégyen, a Rítus és a Kígyótojás), melyben az alkotó „vezekel” ifjúkora „gondolatbűneiért”. (Meg talán kicsit azért is, hogy míg a világot a legpusztítóbb háború kötötte le, őt, egy szerencsés ország polgárát, művészi pályakezdése.)
A szadista latintanár előképei közül azt a kettőt, amely a legnyilvánvalóbbnak tűnik, alighanem ki kell zárnunk. Egyet mindenképpen. Albert Camus Caligula című drámája 1944 májusában jelent meg a Gallimard Kiadónál, ekkor a Gyötrés forgatásának utolsó etapja zajlott. Viszont hogy Bergmant mennyire foglalkozatta a római császár személye (és mindaz, amit jelent), jelzi a tény: két év múlva megrendezte a darabot, 1946. november 29-én volt a bemutató a Göteborgi Városi Színházban.
A másik inspiráció a figura megalkotásához az őrült orvostudós lehetett (volna), aki hipnózis alatt tartott egy alvajárót, hogy általa gyilkolhasson. Robert Wiene némafilmjének főhőséről van szó. Az 1920-as Dr. Caligari a német expresszionizmus egyik legnagyobb hatású, programadó példája. Nem tudjuk, hogy Bergman korábban látta-e a filmklasszikust, az első feleség, Else Fisher naplója szerint 1944. május 14-én bizonyosan, otthonukban, egy bérelt vetítőgép jóvoltából.
Hogy a Gyötrést befogadóinak egy része mennyire önéletrajzinak tekintette (és nem Sjöberghez, hanem Bergmanhoz kötődően), arra jó példa Ingmar egykori iskolaigazgatójának az Aftonbladetben közölt levele, melynek vádjai az ugyanott megjelent Bergman-interjúra reagálnak: „Meglep Bergman úr állítása, miszerint iskolai időszaka maga volt a pokol. […] Ingmar barátunk problematikus gyermek volt, lusta, bár meglehetősen tehetséges. Természetes, hogy aki ilyen, nem könnyen alkalmazkodik az oktatás napi rutinjához. Az iskolát nem bohém álmodozókra szabták, hanem normálisan nevelődött, dolgos tanulókra.” A művész válaszában elmondja, hogy a „pokol” szót nem ő használta, hanem riportere. Így folytatja: „Igen, lusta fiú voltam, rettegtem is emiatt, meg azért is, mert a színház érdekelt az iskola helyett. […] Utáltam az iskolát mint alapelvet, mint rendszert és mint intézményt. Így a filmben nem is a saját iskolámat akartam kritizálni, hanem mindegyiket. […] Ahova én jártam, az sem rosszabb, sem jobb nem volt más, hasonló célú intézményeknél.” Bergman – ahogy írja – nem hiszi, hogy a diákokat bohémekre és dolgosokra lehetne osztani. És különben is: szegény bohémek hova menjenek?
A Gyötrés Jan-Erikjét kicsapja az iskola. Bergman szavaiból ugyanaz érződik, mint a filmből: az iskola elleni lázadás az egész szisztémával, a felnőttek társadalmával szegül szembe. Találkozunk az alkotásban odafigyelő, jóakaratú tanárokkal (az osztályfőnök, az igazgató). Ők azonban nem képesek sem ellensúlyozni, sem megfékezni Caligulát (és gazságait), akinek személyében a rendszer erőszakossága, minden gyűlölt vonása összpontosul.
FILMISKOLA ISKOLA NÉLKÜL
Bergman sajátos viszonya az iskolához nem változik meg az érettségi letételével. 1937-ben beiratkozik a Stockholmi Egyetemre, ahol művészeti és irodalmi tanulmányokat folytat. Előadásokat hallgat például Strindbergről, akinek drámáit 1939-től már rendezi is. Hiszen erre az időszakra esik korábban már vázolt (műkedvelő) színházi indulása és „vágtatása”. Ez a hangsúlyos az életében, s miután az egyetemet nem fejezi be, nem is szerez diplomát.
Rendezőnk filmiskolát sem végzett, szervezett keretek között nem tanulta a mozgóképkészítést. Nem csoda: ekkor még alig néhány filmes szakembereket képző intézmény létezett a világon (a Szovjetunióban, az USA-ban, Japánban, Indiában, Olasz- és Franciaországban). A filmfőiskolák döntő többsége a II. világháború után kezdte tevékenységét, sorrendben: a cseh(szlovák), a lengyel, a magyar, majd a többi. A svéd csak 1964-ben.
A Gyötrés volt Bergman filmegyeteme, Alf Sjöberg a mestertanára. Jótól, jónál – ha nem is tudatosan – tanulta a filmkészítés gyakorlatát a jövőbeli rendező. Rokon lelkek voltak. Sjöberg (1903 – 1980) is a színházból indult, és – filmes pályájával párhuzamosan – meg is maradt ott élete végéig. Egyetlen intézményhez volt hűséges: 50 év alatt 138 előadást rendezett a stockholmi Dramatenben (Királyi Drámai Színház). Ugyanott jegyezte el magát a művészettel: az 1920-as évek elején a Dramaten színésziskolájának volt a diákja, egy időben Greta Garbóval. Közös volt Bergmanban és Sjöbergben rajongásuk Strindberg és Shakespeare „szentkettőssége” iránt is. Előbbinek Sjöberg 3 drámáját vitte filmre, utóbbi darabjait 29 alkalommal rendezte a Dramatenben. Alf Sjöberg a svéd színháztörténet kiemelkedő alakja volt, és a filmművészetben sem akárki: Strindberg-egyfelvonásos nyomán készült alkotása, a Júlia kisasszony (1951) Cannes-ban fődíjat nyert. S ami még számottevőbb: e mű a filmi modernitás előfutára, forradalmian új időkezelését hat évvel később Bergmannál látjuk viszont A nap vége képkockáin.
Sjöberg személye miatt nem meglepő hát, hogy a Gyötrés – egyfajta keresettsége, avíttsága ellenére – ma is élvezhetőbb, hatásosabb, szilárdabb szakmai alapokon álló, formailag egységesebb, súlyosabb, egyszóval jelentősebb alkotás, mint Bergman első filmrendezése (hiszen hamarosan az is elkövetkezik!), a Válság (1946). Az is igaz: a Gyötrés forgatókönyvén nem érződik, hogy kezdő írta. Biztos kézzel vezeti a cselekményt, festi a jellemeket. A korai Bergman fő témái mind megtalálhatóak benne: a főhős, akit nem ért meg a felnőttek társadalma (generációs ellentétek), támadás az apai önkény ellen, sorsüldözte szerelmesek kontra külvilág. A műfaj is alkotónk első korszakának jellegzetessége: melodráma (némi thrillerrel ötvözve), ebből nő ki fokozatosan az a lélekábrázolás, mely majd Bergman védjegye lesz. A bergmani univerzum egyik lényeges kérdésköre is megfogalmazódik itt: az erőszak, az uralkodni vágyás, a megalázás mint az emberi kapcsolatok megrontója.
Bergman egészen sajátos helyzetben találta magát a Gyötrés forgatásakor: az alapanyag írójaként megfigyelő volt, ugyanakkor a megvalósító stáb tagja, ha csak kicsiny funkcióban is. Hogy milyen tapasztalatokat szerzett, mit lesett el Sjöbergtől, arra az 1940-es évek Bergman-filmjei adják meg a választ. A hangosfilm korszakában valószínűleg kevés olyan alkotásra lelünk, mely gyakrabban, intenzívebben él a fény-árnyék alkalmazásának (a német expresszionizmustól örökölt) drámai hatáskeltésével, mint a Gyötrés. Ezt az eszközt Bergman is előszeretettel használja majd korai filmjeiben.
Itt találkozunk először azzal a megoldással is, amely nemcsak a pályakezdő filmek, hanem az egész Bergman-oeuvre karakteres módszere lesz majd. Látjuk, amint feltörik a betont az utcán, a fülsértő zaj a későbbiekben az érettségitől (és Caligulától) rettegő diákok osztálytermébe is behallatszik. A zörejek hangulatteremtő, időtagoló, lelkiállapotot vázoló szerepe, a hanggal jellemzés mechanizmusa a Bergman-alkotások gyakori eleme. Ugyanilyen rendeltetést szán a rendező az időjárási jelenségek ábrázolásának. Kivételes hőség kínozza szereplőinket, ez tér vissza majd’ húsz év múlva, a Csend vonatútján, városában. Máskor eső mossa az iskola ablakait. Gyönyörű kép, amikor a sikeresen leérettségizett tanulók boldogan futnak be az óriási zuhéban várakozó szülők esernyői alá. A második Bergman-film, az Eső esik a szerelmesekre (1946) nyitó plánját előlegzi ez a mozzanat. Természetesen egy percre se felejtsük el, hogy a Gyötrést Sjöberg rendezte, ám íróként, munkatársként és nem utolsósorban tanítványként Bergman ott állt mellette.
Meg kell említenem a „nulladik opus” még egy vonását, mely szervesen összekapcsolja az életművel: a majdani Bergman-színészcsapat egyes tagjai már itt is megjelennek a vásznon. A szereposztás persze a rendező feladata, de aligha lehet véletlen, hogy a főhőst alakító Alf Kjellin és két epizodista (Gunnar Björnstrand, Birger Malmsten) is játszott már korábban Bergman színpadi rendezéseiben. A Gyötrés első megszólaló figuráját, egy szemüveges, fiatal tanárt az a Björnstrand formálja meg, akinek több évtizedes „filmkapcsolata” Bergmannal (néhány példa csak: A hetedik pecsét, Úrvacsora, Rítus) éppen itt indul. Malmsten pedig, aki egy diák apró szerepében látható, a korai Bergman-filmek reprezentatív ifjú hőse, bizonyos értelemben az író-rendező alteregója lesz (Eső esik a szerelmesekre, Hajó Indiába, Börtön).
Bertha alakítójával, Mai Zetterlinggel még egy Bergman-műben találkozunk majd (Zene a sötétben, 1948). A színésznőt Nagy-Britanniában és az USA-ban is sztárként foglalkoztatják, mielőtt – az 1960-as években – provokatív, modernista svéd filmek rendezésével keltene feltűnést. Stig Olin Jan-Erik legjobb barátját játssza a Gyötrésben, s később ennek, az érzelmességét cinizmus mögé rejtő karakternek gonoszabb verzióit mutatja meg néhány Bergman-alkotásban (Válság, Börtön).
A FOLYTATÁS FELÉ
Az egyetemhez vizsga is dukál, Bergmannak pediglen ez is megadatik. Miután mégiscsak filmforgatásról van szó, nem pedig valódi iskoláról, az egzámen formája csakis a felvételek irányítása lehet. És íme elérkezett a pillanat, Sjöbergnek más elfoglaltsága akadt, így az utolsó képsorok megvalósítását rábízta naplóvezetőjére. A Gyötrés leggyengébb része a vége, ám ez nem Bergman rendezői tapasztalatlanságának tudható be, nem is annak, hogy idegességében ordítozott a stábbal, hanem a ténynek, hogy már korábban, íróként meg kellett változtatnia a film túl sötétnek nyilvánított befejezését. Amikor Jan-Erik, maga mögött hagyva a múlt gyötrelmeit, arcán enyhe mosollyal lépked az ébredő város felé: a sematizmus poshadt, édeskés levegője csapja meg a nézőt.
Akárhogy is: ezekkel a snittekkel debütál Bergman filmrendezőként, ráadásul a sikerült alkotást a szakma és a közönség egyaránt jól fogadja. Még nem ennek következményeként, hiszen a Gyötrés munkálatai közepette, de Bergmant felkérik a Helsingborgi Városi Színház vezetésére, ő a többedik jelölt. 1944-et írunk: így lesz a 26 éves művész Svédország addigi legfiatalabb színigazgatója. Sőt mi több, immár a Gyötrés sikere nyomán, ajánlatot kap korábbi munkahelyétől, a Svensk Filmindustritól: ha egy dán darabból, egy fércműből jó forgatókönyvet tud írni, megrendezheti. Így születik meg az első saját film: a már említett Válság. Bergman továbblép. Mint eddig is: meg-megvillan a zseni fénye.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/02 31-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13060 |
