Soós Tamás Dénes
Popstar: Never Stop Never Stopping – amerikai, 2016. Rendezte: Akiva Schaffer és Jorma Taccone. Szereplők: Andy Samberg, Jorma Taccone, Akiva Schaffer. Forgalmazó: GHE-Bontonfilm. 87 perc.
Bár a kritikák rendre a Justin Bieber-generáció Spinal Tapjeként emlegetik, ami a nyolcvanas évek glam rockja helyett a 2010-es évek nem kevésbé nevetséges popzenéjét figurázza ki, a Popsztár sokkal inkább a Braindead című, a testrablós sci-fit a politikai szatírával elegyítő sorozattal rokon. Persze nem a téma vagy a stílus állítja őket párhuzamba, hanem az alkotók dilemmája: hogyan parodizáljuk a valóságot, amikor a valóság már önmaga karikatúrájává vált? A Braindead az amerikai választási kampány mögött nem az emberi hülyeség és cinizmus, hanem agyevő űrbogarak munkáját sejti meg, de a megzabált agyú és ezért radikalizálódó politikusoknak sincsenek felháborítóbb húzásai, mint a valódiaknak. Donald Trumpnál pedig csak Justin Bieberre nehezebb rátromfolni, aki az Anne Frank Múzeum vendégkönyvébe azt írta, „Anne nagyszerű lány volt. Remélhetőleg belieber lett volna belőle.” [Így hívja az énekes a rajongóit.] Lehet olyan poént írni, ami ennél többet árulna el a tiniidol iskolázottságáról és kulturális érzékenységéről? Egyáltalán: mit ér a szarós vicc, amivel a Popsztárban erre reagálnak, ilyen töménységű tragikomédia árnyékában?
Nyilván semmit, de ettől még jó film a Popsztár, mert az alkotók hamar rájönnek, hogy nincs értelme Justin Biebert parodizálni (ezt a feladatot elvégzi a narcisztikus autotune-sztár maga), és inkább a celebházasságokkal, a műmacsó rapzenével, vagy éppen a legutóbbi albumát iPhone-okra kérdezés nélkül rátöltő U2-val viccelődnek. A film minden rétegének élvezetéhez sajnos elengedhetetlen a kortárs popzene ismerete, de a Popsztár akkor igazán humoros, amikor nem hírességeket, hanem jelenségeket parodizál. A szoftpornóként előadott, a szexről mégis virágnyelven beszélő szerelmes popdalokat (amik nem várt politikai gellert kapnak a nettó zseniális Fuck Bin Ladenben), a reality tévé-kultúrát, vagy épp azt, ahogy a fehér előadók évtizedek óta újrahasznosítják az afro-amerikai zenéket (erre reflektál, hogy csak híres fekete előadók, Mos, 50 Cent, Usher nyilatkoznak arról, hogyan változtatta meg életüket a filmbeli fehér rapzenekar, a Style Boyz). A történet ugyan az emelkedés-bukás-emelkedés bejáratott narratíváját követi, de a kiszámítható fordulatokért kárpótolnak a tökéletes popslágerek, amiket összehozott a filmet rendező, író és a főszerepeket eljátszó Lonely Island humoristatrió. Andy Samberg, Jorma Taccone és Akiva Schaffer a Saturday Night Live-ban fejlesztették tökélyre a zenés karikatúrarajzolást, és egész estés filmjük csúcspontjait is ezek a pimasz (és pimaszul ragadós) dalok adják, amikben nemcsak azt sikerül megmutatniuk, milyen röhejes, de azt is, milyen szórakoztató tud lenni a popzene.
Extrák: előzetes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13039 |
