Horeczky Krisztina
A Verzió nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm fesztivál ismét bizonyította: a való életnél nincs képzeletgazdagabb forgatókönyvíró.
A dokumentumfilmes: „elefánt a szobában” – állítja Rokhsareh Ghaem Maghami. A negyvenéves iráni rendezőnő egy idei The Guardian-interjúban beszélt mesterségéről a Sonita című, 2015-ös alkotása kapcsán, és kinyilatkoztatta hitvallását, miszerint a dokufilmkészítő dönt, kreál, cselekszik, ahelyett, hogy tétlenül szemlélődne, megfigyelne, pusztán rögzítene-dokumentálna. Mint mondja, az elfogulatlan tárgyilagosság éthosz, míg az emberi történetek mindig szubjektívek és személyesek. A dilemma, hogy a dokufilmkészítő beavatkozzon-e, beavatkozhat-e az események, főleg a protagonista élete alakulásába, az erkölcsi műfaj alfája és ómegája. A 13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon a fönti kérdésre a legradikálisabb választ a közönségdíjas Sonita adta. A direktor a hazájából/szüleitől Teheránba menekült, az unokanővérénél papírok nélkül élő afgán rapper, Sonita Alizadeh féléves szabadságáért 2000 dollárt fizet. Az anya szerint gyereke, akit először tíz-, majd tizenhat esztendősen adtak volna el feleségnek, 9000-et kóstál. A pénzből a báty nősülne, elvéve azt, akit akar. A három évig készült, vitára ingerlő opust nézve számomra mindvégig egyértelmű volt, hogy a zenés videóját (Brides for Sales) a YouTube-on közzé tevő, bátor és élelmes főhős nem csak azt tudja, mi az, amikor a fehérnép „birka – árcédulával”, hanem azt is, hogy a filmcsináló elrendezi a sorsát. (Egyszer neki is szegezi a kérdést: „Megveszel?” ). Ő állta a stúdiófelvételt (1000 dollár), és a majdani klipet is, amelyet látva az utahi Wasatch Academy ösztöndíjat ajánlott a korántsem kiugróan tehetséges, ma tizenkilenc éves Sonitának, aki az USA-ba költözött, végleg maga mögött hagyva azt a tálib közösséget-kultúrát, ahol a nők számára az éneklés (is) tiltott tevékenység. Az Utah állambeli Sundance Filmfesztiválon a zsűri nagydíjával kitüntetett, roppant felszínesen tündérmesének látszó opus kapcsán egy kérdés a sok közül: a „tizenöt perc” hírnevet már bezsebelt, a siker-pénz-csillogás szentháromságára vágyó, légvárépítésre hajlamos lány miről fog eztán protesztdalokat írni?
A time-lapse dokut mesterfokon űző Helena Třeątíková huszonhat évig követte hat házaspár életét (Manľelské etudy /Házastárs történetek), az ebből kiágazó Marcela (2006) három évtizedig, a 2010-es Katka, melyet több mint százezren láttak a csehországi mozikban, tizenöt évig készült. Utóbbi párdarabja a Mallory (2015), egy volt junkie tizenhárom évig tartó küzdelme a heroinfüggőséggel, a hajléktalansággal, a munkanélküliséggel, a depresszióval, a gyereknevelési és párkapcsolati problémákkal. A zsáner egyik legnagyobb kiválósága gyökeresen mást vall hivatásáról, mint Maghami, akinek a definíciója értelmében a cseh maratoni időutazó „légy a falon”. Merthogy módszere a passzív, távolságtartó, pártatlan elbeszélői technika. Třeątíková a Katka apropóján a Still in Motion.com-nak adott, 2011-es nagyinterjúban elmondta: ellentétben az új nemzedék számos képviselőjével, ő nem társadalmi aktivistaként vagy segítőként tekint magára, ahogyan nem küldetése a világ megváltoztatása-jobbítása sem. Részint ezért, hogy az ötvenhez közeli, prágai Miroslava „Mallory” Neradová láthatatlan őrangyala nem ő, hanem Jiří Bartoąka (1947-). Az egyik legismertebb, és talán a legelegánsabb cseh színész, a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál elnöke kétszer is segít Malloryn: első alkalommal, amikor késő éjszaka a Károly-hídon elegyednek beszélgetésbe, és megígérteti a várandós nővel, hogy lejön a szerről, majd ad neki kétezer koronát. Rá tíz évre, válaszként a szociális munkásnak készülő asszony levelére, a tanulmányait segíti. A sebezhető, vagány, törékeny, bivalyerős, független, viktim alkatú, felelőtlen és megbízható Mallory – e sallangok nélküli, összetett, ösztönösen intelligens egyéniség – élete kötéltánc; részint ez adja a film sava-borsát: sosem tudhatjuk, hányadán állunk vele, már az is feszültséget hordoz, amikor telefonüzenetet hagy a rendezőnek, és csak a hangját halljuk.
„ – Volt olyan vágya, ami valóra vált? – Nem. – Soha? – Soha.” A citált párbeszéd a Használati útmutató a szabaduláshoz felütésében hangzik el, amelyben a vágyaikat sorolják (önállósodás, munka, házasság, gyermekvállalás, anyagi függetlenség) a szibériai Tyinszkoji Speciális Otthon lakói. A krasznojarszki régióban lévő neuropszichiátriai központ sajátossága, hogy az itt élők kikerülhetnek az intézmény gyámsága alól. Az orosz Alekszander Kuznyecov 2016-os, francia dokuja négy évig követi az 1981-es születésű Júlia/Julja Danyiluskina és a nálánál ifjabb Kátya útját a bürokrácia útvesztőjében – a pszichiátriai szakvélemények elkészülésétől az emberi tényezőkre fittyet hányó bírósági ítéletek kihirdetéséig. Ismert, az oroszoknál szakrális mítosza van a szenvedésnek, nincs nép, amely konkurálni tud(na) velük a „tűrésben”. Ennek az életérzésnek a sűrítménye az elégikus vérité-mű, mely szembesít azzal a helyzettel, amikor még arra sincs mód, hogy valaki maga rontsa el az életét, mert azt is mások cseszik el helyette. Fölkavaró az „enyhén retardált”-nak minősített, valójában rendkívüli fegyelmezettségről, kitartásról, tudatosságról tanúskodó Danyiluskina búcsúja az éjszakai vasútállomáson az otthon lakóitól, őt támogató vezetőitől, és elindulása a félelmetes, rég’ álmodott szabadság felé – harmincnégy esztendősen. A gyámság alatt maradt, zongoragyakorlatba menekülő, az elütéseket újra-újra, elszántan korrigáló Kátya látványa torokszorító záróepizód.
„Homophobia no, socialismo si!” – így a kubai LMBTQI-mozgalom szlogenje. Miközben az országban szüntelen és lázasan épül a szocializmus Raúl Castro irányításával, az elnök lánya, Mariela Castro civiljogi aktivista buzgalma eredményeként évente egyszer öt nemváltó műtétet hajt végre egy holland, és egy belga plasztikai sebész a fővárosban. A Legjobb Emberi Jogi Film díját elnyert német-holland-kubai Havanna Tranzit a terápiával, hormonkezeléssel, operációval (is) államilag támogatott transznemű közösség három tagját mutatja be, köztük a férfiidentitásáért 1970 óta küzdő Juanít, aki a péniszt Panchónak nevezi. Az általam látott kilenc fesztiválfilm legátütőbb karaktere a magát az ország legjobb harckocsivezetőjének mondó, kecskepásztorként dolgozó, még a saját mikroközösségéből is kirekesztett Odette, aki a műtőben fekve fúj visszavonulót, elállva a bár olyannyira akart beavatkozástól – mely ellen a hívő családja kézzel-lábbal tiltakozik. Daniel Abma filmjének legnagyszerűbb, sőt, a mustra egyik legemlékezetesebb jelenete, mikor Odette az otthonául szolgáló viskóban elővesz egy bakelitlemezt, a borítóján egy tütüs balerinával, és fölteszi a Giselle balettzenéjét. Majd közli, hogy választott nevét, az Odette-et A hattyúk tava ihlette, második neve pedig a Giselle. Olyan abszurd és jelképes erejű, nem „földi” mesterkedéssel kiprovokált pillanat ez, amely sokadszorra bizonyítja, hogy a való életnél nincs képzeletgazdagabb forgatókönyvíró.
A baby-boom következtében négyszer annyi nyolcvanesztendős ember él majd Hollandiában 2024-re, mint napjainkban; részint ezért, hogy az Amszterdami Egyetem kutatócsoportja egy érzelmi intelligenciával bíró gondozó robot fejlesztésén munkálkodik. A 60 centiméteres, pisze orrú, fekete félhosszú hajú, zöld szemű Alice-t elviszik az 1920-as években született Renkes, Schellekens-Blanke, és van Wittmarschen asszony lakásába. Sander Burger alkotása nyomon követi, hogyan igyekeznek „megtanítani” a küllemében kislányos, de egy érett nő hangján beszélő „szociobot”-ot a gyengédségre, figyelmességre, s ezzel párhuzamosan miként változik a hölgyek viszonya a kreatúrához. A nevem Alice bizonyítékát adja, hogy a folyamatosan finomhangolt gép képes a törődésre, miként a mélységes magány csillapítására is. Noha megvannak a „mentális korlátai”, lehet vele focimeccset nézni, énekelni, fényképalbumot nézegetni, figyelmeztet a gyógytorna-gyakorlatok rendszeres végrehajtására, emlékeztet a válasz-képeslap megírására/elküldésére, közölve a helyes irányítószámot. Szép, ahogyan kialakul a kapcsolat a kísérlet résztvevői között, de ez a kötődés egy élettelen-lelketlen masinához fűzi az asszonyokat, akiknek a közeli hozzátartozói meghaltak, vagy tőlük távol, külhonban élnek. Az instant-melegséget nyújtó Alice helyettesít, pótol. Ezért ugyanannyira elkeserítő, mint üdvös, hogy a trojka tagjaiban szeretet ébred iránta, és hiányozni fog nekik. Mindennek apropóján sokadszorra mélázhatunk el a civilizált nyugati világban mára patologikus formát öltő elszemélytelenedésen, és azon, hogy egyre kiszolgáltatottabbá, mi több, függővé váltunk a gépektől.
Roman Bondarcsuk ukrán-litván-német koprodukciójában Sztara Zburjevka falu sárga zsigulis „seriffjei”, Viktor és Vologya polgárőri tevékenységén keresztül leshetünk be a közösség hétköznapjaiba. Az Ukrán seriffekben felettébb különösen venné ki magát a fönti holland dokuban elhangzó alapkérdés: „Hogyan értékelné a társasági életét?” Túl a rögvalón, itt olyan arcokat látunk, amelyek Pilinszky Apokrifját idézik eszembe: „halott redő, ezer rovátka rajza, (…) És könny helyett az arcokon a ráncok, /csorog alá, csorog az üres árok”. Az idei Oscar-versengésben Ukrajnát képviselő remeklés érzelmi hullámvasút: a röhögtető jeleneteket váratlan követi egy-egy megrendítő pillanat, s fordítva. A falu mihasznája, az élősködő, kutyahús-evő, kriminális Vova társadalmi integrációja kudarcot vall; bármennyire féli, börtönbe kerül, mint minden férfirokona. Nálánál jóval korosabb, megégett, sebhelyes arcú, ütött-vert asszonya a levelét olvassa a kalyibában, a fekhelyén ülve. Olyasmi emberi születik meg ekkor a nyomorúság epicentrumában, amilyen érzést egyetlen robot sem tud előidézni sohasem. És ebben van valami vigasztaló, mint oly’ sokszor az arculütő igazságban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13028 |
