Baski Sándor
Az internetről szőtt illúziónak vége, a nyilvánosság kiterjedése helyett a régi módszerek és reflexek születnek ujjá az online lövészárkokban.
Alig néhány éve még a technológiaszkeptikusok is óvatos optimizmussal figyelték az internet térnyerését. Néhány röpke hónapig úgy tűnt, esély van rá, hogy a világhálónak köszönhetően nyitottabb, demokratikusabb és igazságosabb hellyé válhat a bolygó, ha nem is holnapután, de belátható időn belül, mert a folyamatok egy irányba mutatnak. Bár a nyugati médiamunkások jócskán túlbecsülték a közösségi oldalak szerepét az „Arab tavasz” forradalmi hullámának felkorbácsolásában, a Facebook és a Twitter valóban elősegítette a folyamatok katalizálását. Az első elemzések azt sugallták, hogy az online verbuválódó kritikus tömeg hangját semmilyen mesterkedéssel nem lehet elnémítani, a diktatúra legfeljebb csak lassítani képes az elkerülhetetlent. Az utópisztikus víziók szerint minél többen lépnek be az interaktív online térbe, hogy ott információt és véleményt cseréljenek, annál jobban lelepleződnek a hatalom hagyományos csatornákon közvetített hazugságai, a netdemokrácia így előbb vagy utóbb, de elvezet a közjóhoz és a valódi demokráciához.
Hogy nem így történt, az legkésőbb 2016-ra végképp nyilvánvalóvá lett. Korábban a szakértők többsége abban is kételkedett, hogy a diktatúrák képesek lesznek kontroll alatt tartani a világháló rájuk eső szeleteit, a cenzorok azonban urai a helyzetnek – még Kínának sem okozott különösebb nehézséget felhúzni a Nagy Tűzfalat. Utólag visszatekintve már kevéssé meglepő, hogy a nyugati típusú demokráciákban sem köszöntött be a digitális Kánaán, de arra talán csak a legpesszimistábbak számítottak, hogy a vágyott demokratikus agóra helyett egy olyan online dzsungel jött létre, ahol a régi módszerek és reflexek újjászületnek, a társadalmi rétegek között húzódó árkok pedig tovább mélyülnek.
Mint kiderült, a keresőmotorok és a közösségi hálók nem egy globális, vagy legalább össznemzeti konszenzust teremtenek, hanem filterbuborékokat hoznak létre a felhasználók aktív közreműködésével. A jelenség persze nem új, a közéleti újságokat és a hírműsorokat sem információszerzésre, látókörtágításra használta a fogyasztók többsége az internet előtti időkben, hanem elfogultságaik, hiedelmeik, félelmeik, reményeik – röviden: világképük – visszatükrözésére. A társadalom minden szegmensét lakóhelytől, iskolázottságtól, politikai irányultságtól, anyagi helyzettől függetlenül összekapcsoló közösségi hálók elviekben alkalmasnak tűntek az önként emelt barikádok lebontására – az elszigeteltség ehhez képest csak fokozódott.
Az elsőszámú hírforrássá vált Facebook minden júzernek azt adja, amit az látni és hallani szeretne. A lájkolt cikkekhez, véleményekhez hasonlóakat kiemeli, a disszonáns információkat – és velük a más perspektívát képviselő ismerősöket – kizárja a személyre szabott newsfeedből. A visszajelzések, a világképnek ellentmondó ideák, és a konstruktív viták hiányában kontrolálatlanul terjedhetnek az áltudományok, az álhírek és az összeesküvés-elméletek. A kiberutópisták víziója arról, hogy a korlátlan online nyilvánosságnak és a minden korábbinál szélesebb szólásszabadságnak köszönhetően az „igazság” szükségszerűen utat tör magának, naiv elképzelésnek bizonyult. A Facebookon már csak idézőjeles, személyre szabott „valóságok” léteznek, a poszt-igazság világában nem a tényszerűség, hanem az érzelmi rezonancia a döntő faktor – az az igaz, amit annak érzünk.
Az internet nem mankót vagy nagyítót biztosít az offline világhoz, hanem létrehoz egy újat, folyamatosan változó, nehezen kiszámítható szabályokkal. Napjaink jelentős részét ebben az online térben töltjük, a politikai és kulturális küzdelmek kommunikációs frontjai is itt húzódnak, a filmek azonban egyelőre – talán a műfaj eredendően vizuális természete és a lassú gyártási folyamat miatt sem – tudnak erre a fejleményre reagálni.
A sorozatok szerencsére naprakészebbek, a legpolitikusabb amerikai széria, a Kártyavár negyedik évadában megjelentek végre a web2.0-ás politikusok is. Underwood elnök republikánus kihívója a közelgő választásokon egy olyan fiatal kormányzó, aki anyanyelvi szinten beszéli a közösségi hálózatok nyelvét. Amikor kulcsfontosságú bejelentést kell tennie, nem a televíziós kamerák elé áll ki, hanem a mobiltelefonjával veszi fel az üzenetet saját otthonában, a családja körében. A lényeg nem a mondandó, hanem az imázst hitelesítő miliő, a hétköznapiságot sugalló háttér. Conway annyira dörzsölt, hogy a home videókat, amelyeken a gyerekeivel játszik vagy a felesével évődik, eleve azzal a szándékkal rögzíti, hogy amikor később – kampányának átláthatóságát bizonyítandó –, nyilvánosságra hozza telefonjának teljes tartalmát, a sajtó és a web népe kedvére böngészhessen az intim pillanatai között. Tisztában van vele, hogy a bulvárra kondicionált választók a politikai valóságshow-ra sokkal inkább vevők, mint a komplex világmagyarázatokra, és ezt a tudását hasznosítja is.
Tűnjön bármennyire is hitelesnek és korszerűnek ez a figura, a Kártyavár valójában megtéveszti a nézőket. A sorozat azt sugallja, hogy az online közvéleményt épp olyan könnyű manipulálni, mint a tradicionális médiát. Előbbinek Conway, utóbbinak Underwood a specialistája, mindketten sakknagymesterekhez hasonlóan, több lépéssel előre tervezik meg a mozdulataikat, de amíg a kapuőrökkel, évtizedek óta változatlan szakmai szabályokkal operáló hagyományos sajtó felhasználása bevett gyakorlat, illene legalább jelezni, hogy a reakciók kiszámítása a politikai kommunikáció szempontjából még mindig vadnyugatnak számító kibertérben jóval nehezebb.
Azt, hogy a technológiai fejlődés nem csak hatalomtechnológia változásokat, hanem akár paradigmaváltást is hozhat, Charlie Brooker zseniális szatírája, a Fekete tükör ismerte fel először. A Waldo című epizódban egy humorista által animált, obszcén humorú rajzfilmmedve annyira népszerűvé válik, hogy a showműsor producere elindítja a választásokon. Waldo programja eleinte csak a trollkodás, a status quót képviselő arrogáns ellenfelét válogatott sértésekkel támadja, de ennyi is elég ahhoz, hogy a közvélemény-kutatásokban meginduljon felfelé. A szavazókat nem zavarja, hogy a türkizkék medve semmi előremutatót nem képvisel – vagy, hogy nem is létezik –, mert cserébe sokkolja és szórakoztatja őket, morális fölénye a cinikus karrierpolitikusokkal szemben így is megkérdőjelezhetetlen; ő legalább garantáltan őszinte. A híveket az sem tántorítja el, amikor a medvét mozgató humorista a népszerűség felelősségétől megrettenve kibújik a karakterből, és azt kéri, hogy a választás komolyságának megőrzése érdekében ne szavazzon rá senki.
Brooker utólag bevallotta, méretes ziccert hagyott ki, amikor nem nyerette meg Waldóval a választást. 2012-ben még túl abszurdnak tűnt a gondolat, hogy egy populista karikatúrát képesek lennének megválasztani az emberek. A valóság azóta túlnőtt a fikción, kiderült, hogy az unortodox módszerekkel operáló, politikailag inkorrekt antipolitikusok képesek meghekkelni a rendszert. Ahogy Waldónak, úgy Trumpnak sem volt szüksége rá, hogy pozitívan nyilatkozzanak róla az elemzők – elégnek bizonyult az is, hogy az új média térnyerésétől rettegő, a szakmaiságot az infotainment oltárán feláldozó hírcsatornák minden egyes botrányáról részletesen beszámoltak – az előválasztások idején több Trump-gyűlést is élőben, kommentárok nélkül közvetített a CNN –, miközben a rajongók a közösségi médiában, a kapuőrök asszisztenciája nélkül léphettek vele kapcsolatba.
Az okostelefonjára rágyógyult, a tweetjeivel, lájkjaival és megosztásaival szavazó júzer felelőssége ritkán kerül szóba – a Fekete tükör legfrissebb évada ezt a hiányosságot is pótolja. Armando Iannucci szatírájának, Az alelnöknek visszatérő poénja, hogy a címszereplő a Twitteren érzékelt közhangulat függvényében váltogatja politikai álláspontját, de a Black Mirror vonatkozó epizódja (Hated in the Nation) még tovább megy, amikor az online csordaszellem befolyását taglalja. A műfaját tekintve szabályos nagyvárosi krimiben egy olyan gyilkos garázdálkodik, aki aktuális áldozatának kiválasztását a Twitter közösségére bízza – a szavazáshoz elég egy #deathto („halálrá”) hashtaget illeszteni a gyűlölt személy nevéhez. Az első haláleset után a voksolók még védekezhetnek azzal, hogy nem tudták, virtuális kívánságukat valaki valóra váltja, a másodiknál azonban már nincs mentségük. Az epizód végére a gyilkos kerül morális fölénybe, amikor rámutat, hogy az igazi bűnösök a leírt szavaikért felelősséget nem vállaló arctalan felbujtók, akik el is nyerik méltó büntetésüket.
A közösség értékítélete az évad nyitóepizódjában, a Nosedive-ban is szavazással fejeződik ki. Brooker egy olyan jelent képzelt el, amelyben az emberek a napi interakcióik során egy mobilalkalmazás segítségével 1-től 5-ig terjedő skálán pontozzák egymást. A tét komoly, akinek túl alacsony a pontszáma, az páriának minősül, nem léphet be olyan intézményekbe, amelyeket a magasabb társadalmi státuszúak használnak.
Brooker tulajdonképpen nem tett mást, csak elképzelte, hogyan nézne ki, ha a közösségi médiák működési elvét átültetnénk a valóságba. A felszínen minden szép és jó lenne, mindenki a legelőnyösebb arcát igyekezne mutatni, hogy elnyerje az áhított lájkokat, a kölcsönös kedvesség álcája azonban egy képmutató és hazug világot rejtene, és végül pont odajutnánk, ahol most vagyunk – mindenki befészkelné magát a saját kényelmes buborékjába, biztonságos távolban a Mástól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2017/01 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13021 |
