Varga Zoltán
Sopsits Árpád valós alapokon nyugvó thrillere a privát pszichózist a politikai rothadás rendszerével keresztezi.
Valóban megtörtént hazai sorozatgyilkosság históriáját eleveníti fel Sopsits Árpád új filmje, A martfűi rém. A magyar bűnügyi krónikák egyik leghátborzongatóbb eseteként híresült el „a martfűi rém”, a teherautósofőrként dolgozó Kovács Péter ámokfutása, aki 1957 és 1967 között mintegy féltucat nőt támadott meg a Szolnok megyei kisvárosban: áldozatai közül ketten túlélték az atrocitásokat, négyen azonban a kéjgyilkos kezei között végezték. A „martfűi rém” legendáriumához hozzátartozik a magyar igazságszolgáltatás egyik nagy melléfogásaként számon tartott tévedés is: Kovács első áldozatának feltételezett gyilkosát hamar börtönbe – előtte kis híján a vesztőhelyre – juttatta az ügyészség, Kirják János azonban ártatlanul ült a rém helyett – 11 évet.
A rendező nem először indul ki megtörtént bűnügyből (Céllövölde), s ugyancsak foglalkoztatták már a kora Kádár-korszak (illetve a diktatórikus államberendezkedés) és az emberi személyiség torzulásainak összefüggései (Torzók). Sopsits műve arra vállalkozik, hogy több nézőpont váltogatásával, avagy ütköztetésével és tükröztetésével közelítse meg a „martfűi rém” szövevényes történetét. Nem csupán a kéjgyilkosság-sorozat krónikájára fókuszál A martfűi rém, hanem az azt körbeölelő társadalmi közeg – mindenek előtt a hatóságok, a szocialista államapparátus – működését is vizsgálja. A privát pszichózist a politikai rothadás-rothadtság rendszerével keresztező szemlélet rávilágít arra, hogy ha nem is közvetlen módon felelős az elnyomó rezsim a rém feltűnéséért, annak őrjöngését mégis elősegíti – az emberi életnél fontosabbnak tartva a pártérdekeket, a bürokráciát és a tagadást („Ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok! Világos?” – szögezi le egy elöljáró). Sopsits filmje ugyan nem az 1956-os eseményeket feldolgozó filmeket gyarapítja (már csak azért sem, mert nagyrészt a 60-as évek középső harmadában játszódik), mégsem hagyja, nem is hagyhatja reflektálatlanul az elbukott forradalmat. Az „októberi balhé” (így emlegeti az egyik nyomozó) és a nagyhatalmi megtorlás árnyéka rávetül a karakterekre, befolyásolja és manipulálja döntéseiket, szűkíti mozgásterüket. A kényszervallatás késleltetve felfedett mozzanata is súlyosabbá válik ebben az összefüggésben.
Az államszocializmusban tomboló sorozatgyilkos és a hatalmi intrikák és érdekek által is nehezített nyomozásfolyamat kettőse óhatatlanul emlékeztet az ugyancsak megtörtént esetet feldolgozó X polgártárs című filmre, amely Andrij Csikatilo, a „rosztovi rém” kézre kerítését mutatja be. Az egyébiránt részben magyarországi helyszíneken forgatott X polgártársban a leírhatatlan szörnyűségeket elkövető Csikatilo családi életébe, otthoni közegébe is bepillantást nyerünk, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan Sopsits is bevezeti a nézőt a bestia privátszférájába – fölerősítve az ártalmatlan külső, a kedves ismerős (a martfűi rémet a filmben több áldozata is ismeri, megbíznak benne) és a mögötte rejlő rettenetes titok kontrasztját. Még abba a mozgóképbe is bepillanthatunk, ami „beindította” a gyilkos fantáziáját: míg az igazi rémet moziban hozta lázba egy argentin film, A martfűi rémben tévéképernyőn látjuk az obskúrus mű erőszakos részletének rekonstrukcióját (mivel az alkotók nem tudták megszerezni az eredeti filmet, a képsorok saját verzióját készítették el). A rém magánéletének feltérképezésébe illik az a remek – és dermesztő – csavar is, hogy az egyik életben maradt áldozat nem más, mint a gyilkos felesége, akire a rém a tudtán kívül csapott le, mert másnak hitte a vörös paróka miatt: az alteregók és a szexuális vágyat provokáló praktikák kedvelt pszichothriller-motívumai így kapnak sajátos helyiértéket Sopsits filmjében.
Az X polgártársban két rendőrtiszt megy el a végsőkig a perverz gyilkos megfékezésében, A martfűi rémben is elsősorban két figura vállát nyomja a teher: az Anger Zsolt megformálásában látható tapasztalt nyomozót és újsütetű társát, a Bárnai Péter által alakított ifjú ügyészt. Mindezek alapján A martfűi rémet akár az X polgártárs ikerdarabjaként is pozícionálhatjuk; a hazai filmtörténetben lazábbak a kapcsolódási pontok, de többet is találhatunk. Dobray György Az áldozatában is kéjgyilkos – igaz, fiktív rém – élte ki aberrációit, ő azonban mellékalak maradt, a film a viktimológia elméletét felhasználó nyomozó belső vívódásaira és magánéleti krízisére helyezte át a hangsúlyt. Fazekas Lajos évekig visszatartott, végül 1984-ben bemutatott tévéfilmje, a Defekt hírhedett végkifejletében a pincemélyi kútból kihalászott holttestek, a szétfoszlott koponyák és málló mellek horrorisztikus képsorai vezettek be addig alighanem ismeretlen hatáselemeket a magyar tömegfilmbe. A martfűi rém naturalisztikus részletei továbbviszik ezt a vonulatot, de nemcsak az „eredmények”, hanem a konkrét gyilkossági aktusok bemutatásában is, és ez akkor is méltányolandó merészség az alkotóktól, ha a kortárs amerikai bűnügyi sorozatokon és filmeken edzett nézőt az ilyen képsorok már kevésbé rázzák meg – Sopsits filmjében ezek a jelenetek bármily felkavaróak is (különösen amikor a gyermekkorú áldozat agóniáját vagyunk kénytelenek végignézni), nem válnak öncélúvá. A Mielőtt befejezi röptét a denevér is a távoli előképek között említhető: Tímár Péter pszichothrillerében (amely a legihletettebben nyúlt ehhez a műfajhoz a Sopsits-filmet megelőzően) sokatmondó mozzanat, hogy a fenyegető figura – rendőr. Tímárnál ebből ugyan legfeljebb bújtatott vagy áttételes rendszerkritika következik, Sopsitsnál viszont nemcsak direktté válik, de az egyik főtémaként tételeződik az államapparátus embertelenségének és életellenességének láttatása.
A szórványos magyar előzményekhez képest A martfűi rém nem él művészfilmes módszerekkel és manírokkal, s a műfajfilmes dramaturgiát sem építi le, ellenkezőleg: a feszültségépítésben és atmoszférateremtésben sikeresen követi a sorozatgyilkos figuratípusára építő pszichothrillerek hagyományait, s veszi át a kötelező és a fakultatív zsánerkellékeket. Kiváltképp látványosan érhetők tetten ezek a jegyek a baljós és végzetes éjszakai jelenetek fényképezésében, az expresszív nézőpontok alkalmazásában, a fenyegetettség vizuális sejtetésében vagy néhány sokkeffektusban – míg dramaturgiailag a rém többszörös lelepleződése (privátközegében és a hatóságok előtt egyaránt) lehet emlékezetes: a széttört kocsiablakból származó üvegszemcsék nyomravezető szerepe a valóságból vétetett, a különböző nyomok és jelek felismerésének átfedésbe hozása, torlódása azonban a tényanyag írói-drámai átlényegítését dicséri.
Amivel A martfűi rém meghaladja a megidézett és felhasznált konvenciókat, az a gyilkos és a nyomozók cselekményszála mellett érvényesülő harmadik cselekményív, vagy sokkal inkább nézőpont: az ártatlanul elítélt emberé. Bár a szálaknak ez a megtöbbszörözése – óhatatlanul – eredményez némi egyenetlenséget az elbeszélő-szerkezetben, azaz nem sikerül végig egyensúlyban tartani a három nézőpontot, más vonások azonban kárpótolnak ezért a hibáért. Az elítéltet középpontba helyező réteg ugyanis a rém és a rendőrök konfrontációjához az emberi szenvedés és megalázottság valóságos tablóját adja háttérként (a börtönerőszaktól kezdve az öngyilkossági kísérleten át a perújrafelvételi kérelmek kudarcáig), valamint a rab és a nővére közötti kötődés megjelenítése lehetőséget ad a testvéri hűség és szeretet kihangsúlyozására is.
Sokáig rejtély marad, hogy a férfi miért vállalja a bűnhődést egy el nem követett tettért. A magyarázat akár dosztojevszkiji párhuzamokat is felvethet; fontosabb viszont, hogy Sopsitsnak ez a karakter lehetőséget ad arra, hogy az ártatlanul megvádolt figura műfaji toposzát is játékba hozza. Mivel pedig a tévesen elítélt férfi és a valódi gyilkos kapcsolódását több mozzanat is aláhúzza – így az első áldozat személye, vagy a jelenet, amely valóban szinte tükrözteti is a két férfit –, A martfűi rém a pszichothriller szívesen variált motívumát, az alakmás-, azaz a doppelgänger-problematikát is megpendíti: ebben az értelmezésben a gyilkos az ártatlanul elítélt figura sötét oldala, aki végigviszi mindazt, amit az utóbbi csak elgondolni mert. A három szál igazán torokszorító módon mégis az epilógusban ér össze; a párhuzamos montázsban láttatott főszereplők sorsa nyomatékosítja, hogy nemcsak a kéjgyilkos szedte gátlástalanul az áldozatait – de a rendszer is. A martfűi rém ettől a tapasztalattól, nem pusztán a nálunk lejátszódott rémtörténet megidézésétől válik valódi magyar thrillerré.
A MARTFŰI RÉM – magyar, 2016. Rendezte és írta: Sopsits Árpád. Kép: Szabó Gábor. Zene: Moldvai Márk. Vágó: Kovács Zoltán. Hang: Tőzsér Attila. Producer: Ferenczy Gábor. Szereplők: Hajduk Károly, Balsai Mónika, Anger Zsolt, Bárnai Péter, Szamosi Zsófia, Jászberényi Gábor, Csépai Eszter. Gyártó: FocusFox Stúdió. Forgalmazó: Big Bang Média. 100 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/12 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12985 |
