Baski Sándor
A női elnökök egyelőre nem csak a Fehér Házat, de még a mozgóképet sem hódították meg.
Ami a fikció világában elképzelhető, az a valóságban is elfogadhatóvá válik – előbb vagy utóbb. Nincs rá ugyan egzakt bizonyíték, hogy Barack Obama elnökké választásában a filmek és a sorozatok is kulcsszerepet játszottak volna, de tény, hogy mielőtt a szavazók az első afro-amerikait bejutatták a Fehér Házba, a nagy- és a kisképernyőkön már megbarátkozhattak a fekete elnök gondolatával és látványával.
Utólag természetesen könnyű bölcsnek lenni, de ha figyelembe vesszük a mozgóképes és irodalmi előképeket – illetve a hiányukat –, nem is annyira meglepő, hogy Hillary Clintonból nem lett az USA történetének első női elnöke. Minden jel arra mutat, hogy a fikciós univerzumokban (is) könnyebb egy színes bőrű férfit elképzelni a világ leghatalmasabb embereként, mint egy nőt. Számszerűleg talán nincs kevesebb női elnök, közülük azonban csak elvétve akadnak olyanok, akiket példaképként lehetne felmutatni.
A filmvásznon ugyan megelőzték az afro-amerikai kollégákat (The Man, 1972), de sok köszönet nem volt benne. A beszédes című Kisses for my President (1964) címszereplője rendhagyó módon választással kerül be a Fehér Házba, Curtis Bernhardt író-rendezőt mégsem az ő története és perspektívája érdekelte, hanem a First Gentleman hányattatásai, aki nehezen barátkozik meg a passzív oldalborda-szerepkörrel. Bár az elnökasszony derekasan helytáll egy külpolitikai krízis során, amikor állapotos lesz, azonnal lemond – a végkicsengés egyértelmű: a Nő számára a család az elsődleges hivatás, minden más csak pótcselekvés. Az első, hasonló témájú – és a gyenge nézettség miatt hét epizód után elkaszált sitcom, a Hail to the Chief (1985) sem éppen a hagyományos női szerep és a legfelső hivatal összeegyeztethetőségét hirdeti: Julia Mansfield elnök idejének nagy részét nem az ország ügyeinek intézése, hanem a családi konfliktusok megoldása emészti fel.
A retrográd komédiák mellett a tudományos fantasztikum világában tűnik még a leginkább elképzelhetőnek a női elnök ideája – első képviselőjük rögtön egy sci-fiben bukkant fel (Project Moonbase, 1953) –, de ott is inkább csak akkor, amikor a hagyományos hatalmi rendszerek már felbomlottak, és helyettük kontinentális (Arthur C. Clarke, Stephen Baxter: Napvihar, 2003), világ- (A kétszáz éves ember) vagy galaktikus szövetséget (Battlestar Galactica, 2004) kell irányítaniuk. Az utópiákban pedig többnyire akkor kerül rájuk sor, ha a kabinetből egyedül ők élik túl a világégést (Alas, Babylon; Támad a Mars!), vagy ha eltűnik a Földről az összes férfi (Y, az utolsó férfi).
LEHET MÁS A FEHÉR HÁZ
A realisztikusabb, jelenben játszódó filmekben és sorozatokban is általában akkor foglalhatja el az Ovális Irodát a női alelnök, ha főnöke lemond (Az alelnök), merénylet áldozata lesz (Botrány, 2012) vagy agyvérzést kap (Az elnöknő, 2005). Utóbbi sorozat már csak azért is említésre méltó, mert az alkotókat deklaráltan emancipációs célok vezérelték: Mackenzie Allen (Geena Davis) a történet szerint is az USA első női elnöke, és ennek a felelősségnek a tudatában tölti be hivatalát. Az előítéletekkel már azelőtt szembesül, hogy felesküdne: az elnök emberei megpróbálják rávenni, hogy ne vállalja el a feladatot, azzal érvelve, hogy túl zűrös a külpolitikai helyzet Szíriában és Nigériában, és az iszlám vezetők nem vennének komolyan egy női elnököt. A republikánus házelnök nyíltan a szemébe is mondja, hogy „nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy csak az elvek kedvéért tegyünk egy társadalmi előrelépést.” A Donald Sutherland által alakított cinikus manipulátor teljesen értetlenül áll az előtt, hogy az egyetemi rektorságot politikai pályára cserélő nő miért akar elnök lenni, ha teljesen hiányzik belőle a hatalomvágy. Allen sorra hozza a karrierpolitikusoktól szokatlan döntéseket: a megbékélés jegyében felkéri az időközben elhunyt elnök kabinetfőnökét, hogy folytassa munkáját az új adminisztrációban is, férjét ugyanakkor nem veszi be a kormányba, elkerülendő a nepotizmus vádját.
Az alkotók, feltehetően Az elnök emberei által inspirálva, mintha az ideális női vezető figuráját akarták volna megteremteni, aki figyelmes, empatikus, de ha szükséges, képes kellő szigorral fellépni. Személye nem csak a feministáknak, de a politikától megcsömörlötteknek is imponálhat, mivel független kívülállóként kerül be a washingtoni világba, és nem akar részt venni a piszkos hatalmi játszmákban. Amikor birtokába kerül egy kompromittáló felvétel legnagyobb ellenfeléről, morális okokból nem hajlandó felhasználni, ami dicséretes, de az ilyen és a hasonló döntések teljesen elemelik az általunk ismert politikai valóságtól a figurát. Az elnöknő ennél fogva vágybeteljesítő fantáziaként vagy naiv utópiaként funkcionálhatott csak – és talán ezért sem élt meg többet egy évadnál.
Akadt még néhány azonosulásra méltó, erős női elnökfigura az elmúlt húsz évben: Glenn Close beugró elnöke Az elnök különgépében (1997), a tévétörténelem első afro-amerikai elnöknője egy kémsorozatban (Az elnök árnyékában, 2014), és az állítólag Hillary Clintonról mintázott Allison Taylor a 24-ben. Egyik sem főszerep, ugyanakkor mindhárom karakter férfiasnak tartott erényeket csillogtat krízishelyzetekben, cáfolva ezzel a közkeletű előítéleteket. Néhány teoretikus szerint a 24 népszerű afro-amerikai elnöke, a Dennis Haysbert által alakított David Palmer jelentős szerepet játszott abban, hogy a választók elhitték Obamáról, képes lenne ő is helytállni hasonló szituációkban. Nem kizárt, hogy ugyanez a hatás érvényesült Clinton esetében is – a Taylor elnökasszonyt alakító Cherry Jones célja, saját bevallása szerint is az volt, hogy meggyőzze az amerikai közvéleményt: egy nőből is lehet jó elnök – csak a jelek szerint ez nem sikerült eléggé.
ASSZIMILÁCIÓ
Nem kizárt ugyanakkor az sem, hogy a 2010-es évekre gyökeresen megváltozott politikai klímában nincs már igény az idealista politikusábrázolásra. Kapitóliumi bennfentesek szerint a washingtoni viszonyokat legjobban Armando Iannucci sitcomja, Az alelnök ragadja meg, amely ugyan papíron szatírának számít, a gyakorlatban viszont semmivel sem tűnik nagyobb képtelenségnek, mint a most véget ért választási médiacirkusz emlékezetes epizódjai.
Az utolsó két évadban a címszereplő Selina Meyer már nem az alelnöki iroda purgatóriumában vesztegel, hanem a hőn áhított Ovális Irodában trónol. Fikciós elődeihez hasonlóan ő sem választás útján, hanem az elnök lemondása következtében lett az USA első embere. Elsődleges célja így aztán nem az, hogy nemzetjobbító intézkedésekkel maradandót alkosson, hanem, hogy megnyerje a választást – majd a döntetlent hozó végeredményt győzelemmé fordítsa az 5. évadban. Kétségbeesett igyekezete arra is rávilágít, hogy a fikciós sorstársak – a vis major révén elnökké választott nők – papírvékony legitimációval bírnak, nem választotta meg őket senki, és ezt riválisaik, rosszakaróik folyamatosan az orruk alá is dörgölik. A célszalag átszakítása után ezért nincs idő ünneplésre vagy pihenésre, minden energiájukat a permanens kampányra kell fordítaniuk.
Selina hiúsága, felszínessége és kicsinyessége elnökként is megmarad, csak a bel- és külpolitikai játszmák tétjei emelkedtek, az eszközök ugyanazok maradtak. Női elnökként több figyelmet kell a külsejére fordítania, de az ebből fakadó kényelmetlenségeket – és a komikus szituációkat – leszámítva nincs különösebb jelentősége annak, hogy az USA vezetője nadrág helyett szoknyát hord. Meyer a szabadszájúságot és a gátlástalanságot illetően is tartja a tempót a sokszor szexista férfikollégákkal, sőt, ha az első évadban alelnöki működése anomáliának is tűnhetett, itt már sem ő, sem inkompetens stábja nem tűnik ki a rendszerből – ez egyben azt is illusztrálja, miként vált a sorozat indulása, 2012 óta egyre abszurdabbá az amerikai közélet.
Némi absztrakcióval Selinában is fel lehet fedezni valamit Hillary Clintonból – mindketten annak a férfinek a kabinetjében vállaltak másodhegedűsi szerepet, akivel szemben az előválasztáson elbuktak, és egyikük sem elégedett meg a felkínált pozícióval. Egy másik sorozat, a 2009-ben indult Good Wife (A férjem védelmében) esetében még könnyebb párhuzamot vonni Mrs. Clinton életével. A főszereplő, Alicia Florrick (Julianna Margulies) ugyan nem politikus, hanem ügyvéd, de helyzete rímel az egykori First Ladyére: kiáll korrupciós és szexbotrányba keveredett államügyész férje mellett, később pedig ő is megpályázza ugyanazt a hivatalt. A harmadik évadánál tartó Madam Secretary (2014) sem titkolja inspirációit, a szőke hajú, nadrágkosztümös külügyminiszterről a nézők többsége valószínűleg ugyanarra a személyre asszociál.
KETTŐS MÉRCE
Hillary Clinton nyilván nem bánja, ha összevetik a kifejezetten dörzsölt és okos politikussal (aki a változatosság kedvéért férfi elődje halála miatt kapja meg a posztot), a Kártyavár áthallásai ellenben kevésbé hízelgőek. Beau Willimon sorozatának már az első két évadában is fontos szerep jutott Claire Underwoodnak – míg férje a Demokrata Párt whipje (frakcióvezetője) volt, ő egy környezetvédelmi alapítvány ügyeit intézte. Amikor Franknek a második évad elejére sikerült az alelnöki posztig manipulálnia magát, felesége is szintet lépett. Miközben odaadóan alakította a washingtoni politikusfeleségektől elvárt támogatószerepet, keresett és talált is magának egy olyan projektet (a szexuális erőszakkal kapcsolatos törvényreformot), amellyel megkezdhette önálló politikai imázsának kiépítését. A harmadik évadra Frank célba ér: elfoglalhatja a lemondott elnök helyét, feleségének viszont a hagyományos First Lady-szerepkör – társadalmilag fontos kampányok képviselete, protokolláris megjelenések – már kevés. Megpályázza az USA ENSZ-nagyköveti posztját, és bár a szenátusi szavazást elbukja, Frank, elnöki jogkörével élve, mégis kinevezi. Megbízatása nem tart sokáig, egy balsikerű diplomáciai küldetés után – az elnök „kérésére” – kénytelen lemondani.
Ez az a pillanat, amikor Claire ráébred, nem akar többé másodhegedűs lenni. Nem érzi fairnek, hogy bár nélküle soha nem lett volna elnök Frankből, a babérokat mégis egyedül aratja le. Eldönti: neki is az kell, ami a férjének. Kongresszusi képviselőként akar indulni, de Frank, akit lefoglalnak az előválasztások, és elvárná, hogy felesége ott legyen mellette minden kampányeseményen, szabotálja a tervet. Claire válaszcsapása egyértelművé teszi Frank számára, hogy felesége valóban felnőtt hozzá – már ami a manipulációs képességet és a könyörtelenséget illeti –, ezért tűzszünetet kér, és a szövetségük megújítását ajánlja. Egy olyan közös politikai sakkjátszmába kezdenek, amelynek a végén, ha minden a tervek szerint alakul, Claire elfoglalhatja az alelnöki posztot.
Noha a magánéletben nem tudják, és talán már nem is akarják a korábbi harmonikus viszonyt visszaállítani, házasságuk politikai szövetségként továbbra is tökéletesen betölti funkcióját – nem a szeretet, hanem az ambíció köti össze őket. A legnagyobb különbség az első évadhoz képest, hogy amíg a sorozat kezdetén Frank a felesége hathatós támogatásával, de egyedül próbálta meg leigázni Washingtont, mostanra egy helyett két egyenrangú, mindenre elszánt szociopata ármánykodik a hatalom megszerzéséért és megtartásáért.
Látva a nyilvánvaló párhuzamokat – a tradicionális First Lady-szerep elutasítása, külügyi érdeklődés, politikai szövetségként használt házasság – érthető, ha Hillary Clintonban a választók nem a 24 népszerű elnöknőjére, hanem az elitista és törtető Claire Underwoodra ismertek rá. De ahogy Obamát sem azért jutatták be a szavazók a Fehér Házba, hogy a politikai korrektség oltárán áldozzanak – legnagyobb vonzereje a fehér szavazók jelentős részét is megmozgató politikai víziója és elitellenes retorikája volt –, úgy Clinton hívei sem állíthatják, hogy jelöltjükből kizárólag a neme miatt nem lehetett elnök. Trump győzelme ugyanakkor világosan mutatja, hogy ami egy női politikus esetében utálatos jellemhiba – a hatalomvágy és a féktelen ambíció –, az egy férfitől bocsánatos bűnnek számít.
A Kártyavár világképe ebből a szempontból is maximálisan demokratikus. Claire Underwoodot ugyan hiba lenne példaként állítani a politika iránt érdeklődő nők elé, mégis nyugodtan tekinthető feminista (anti)hősnek. Az évad végére, amikor a széria során először, férjéhez hasonlóan, áttöri a negyedik falat, és kiszól a közönséghez, bebizonyítja magának és a nézőknek is, hogy egy nő is lehet ugyanolyan gátlástalan és hataloméhes, mint egy férfi. Mi ez, ha nem igazi emancipáció?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/12 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12984 |
