Bartal Dóra
A jubileumi jihlavai fesztivál a kibeszéletlen traumák és az új dokumentumfilmes technikák és módszerek köré szerveződött.
Huszadik évfordulóját ünnepli cseh (pontosabban morvaoroszági) Jihlava nemzetközi dokumentumfilm fesztiválja, de az ünneplés túlzó és nem is igazán pontos kifejezés. Ez már abból is látszik, hogy bármiféle felhajtás nélkül tartották a fesztivál megnyitóját és záróceremóniáját. Álmosító és giccsesen nosztalgiázó beszédek helyett a nagyteremben kifeszített vásznon élő közvetítésben nézhették végig a meghívott vendégek, ahogy a két szórakozott műsorvezető és a fesztiváligazgató, Marek Hovorka végigfutkározzák Jihlava városát, a főtértől kezdve a DKO fesztiválközpontig, a szocializmusból itt maradt kultúrházig, hogy az épület előtt bontsanak pezsgőt pimasz gesztusként. Ezzel az egyébként formális rituálét is ironikus médiaművészeti akcióvá alakították, még ha talán ez nem is mindenkinek nyerte el a tetszését.
Az útjuk során meginterjúvolt régió képviselőjétől kezdve a polgármesteren át – aki miután megkérdezték, hogy néz-e dokumentumfilmet mióta itt a fesztivál, egy őszinte nemmel felelt – a zsűritagokig megtárgyalták mi változott a cseh kultúrában és Jihlavában, amióta 20 éve a Dukla moziban, egyetlen helyszínen elindult a rendezvény. A nagyszámú diákközönség továbbra is a tornateremben alszik, de a mozit például azóta felújították, könyvtárat és kutatóközpontot alakítottak ki benne és ma már nyolc helyszínre is alig férnek be a vetítésekre és szakmai programokra érkező látogatók. Marek Hovorka, reflektálva a múlt eredményeire a jövővel kapcsolatban azt a kérdést is felvetette, hogy túléli-e a dokumentumfilm és a következő húsz évet, vajon milyen formát ölt a nonfikciós film 2036-ra.
*
Bill Morrison amerikai avantgárd művész mesterkurzust tartott a fesztiválon és kísérleti filmjeit retrospektív vetítések keretében lehetett látni. Ő viszont a filmművészet alapjaihoz tér vissza, a nyersanyaghoz. Morrison megszállott módon kiselejtezett, de filmtörténeti jelentőségű celluloidokra csap le a világ, de főleg az Egyesült Államok filmarchívumaiban és használja őket kiindulópontként. Sok – fikciós vagy dokumentum – nyersanyag a filmtörténet őskorából származik, amikor még a forgalmazásból kivont tekercseknek senki nem tulajdonított értéket és így nem is tárolták őket megfelelően. Az organikus módon roncsolódott, megégett képanyagot Morrison tovább rongálja vagy vágással és a zenével értelmezi őket újra absztrakt formákká, audiovizuális festményekké, akárcsak a legismertebb filmjében, a Hívogat a fényben (Light is Calling). A nyersanyag hibáin áttűnő, elmosódó szellemalakok az elmúlás és a pusztulás hátborzongató lenyomatait viselik magukon, a Decasia vagy A hipnotizőr (The Mesmerist) pedig a horror műfajának hatásmechanizmusaival is eljátszik. A fesztivál fontos kurátori munkájáról tanúskodik tehát ez a retrospektív válogatás, mivel Morrison filmjeit egyébként aligha láthatnánk Kelet-Európában megfelelő kontextusban, ahogy Éric Rohmer dokumentumfilmjeit vagy Dziga Vertov és az orosz avantgárd művei is ritkán kerülnek a laptop képernyője helyett az elsötétült mozitermekbe.
*
Az etnikai kirekesztésből fakadó történelmi traumák kollektív feldolgozását három film is számonkérte Jihlavában. A görög Maria Kourkouta a múlt lezáratlan konfliktusaiból vezeti le a napjainkban zajló népvándorlási krízist. Az Opus Bonum fődíjat elnyerő Kísértetek járják be Európát (Fantasmata planiountai pano apo tin Evropi) azokról szól, akikről a nagy politikai vitákat tartják, a többségben félelmet keltenek, de mégis szépen lassan el akarja felejteni őket a világsajtó és nyugati társadalom. Idomeniben, Görögországban az átmenetinek szánt menekülttáborban két világ között rekedtek a menekültkérők, amikor lezárták a határokat és a balkáni útvonalat. Kourkouta statikus kamerája rögzíti a tétlen várakozás, a gyakori sorban állás repetitív szituációit ebben a kerítésekkel határolt mesterséges és abszurd térben, az otthontalanságban. Azt is, amint a menekülttábor lakói bénultságukból kitörve tiltakoznak és megállítják a vonatokat, kiharcolva a továbbindulás lehetőségét. A Niki Giannari író szavaival végződő film nyílt politikai állásfoglalás és egyben lírai elmélkedés ezekről a hazátlan emberekről, akik örökké úton vannak, de szinte semmi esélyük, hogy új otthonra leljenek.
Maria Kourkouta filmje a Szíriában egykoron befogadott görög menekültekre és a második világháborúra is emlékeztet. A „Tengerek közt”-szekció két filmjének is a kibeszéletlen történelem volt a témája. A nem is olyan régmúlt eseményei, melyeket a hallgatás és belenyugvás követett. A Lyuk a fejemben (Diera v hlave) című filmben a szlovák rendező, Robert Kirchhoff a roma holokauszt túlélőit kéri meg a szörnyű bűntett helyén, a tömegsíroknál idézzék fel traumatikus gyerekkori emlékeiket. Az emlékek testközeliek, a történelem a bőrükbe, húsukba mart: a rájuk karcolt horogkereszt és a sérülések nyomát máig magukon hordják. Az áldozatok szerint amíg a szlovák és a többi állam nem ítéli el a felelősöket, amíg a népirtásért nem követi meg az áldozatokat a most is lappangó gyűlöletet nem lehet megfékezni.
Az etnikai gyűlölet egy másik rémtörténetét, a koszovói albánok 1999-ben történt rejtélyes kivégzéssorozatát vizsgálja egy szerb dokumentumfilm. A szerb rendőrség és a kormány kezdettől szándékosan eltitkolta és nem ismerte el a szerb-román határnál a Dunába süllyesztett hűtőkocsi két évvel későbbi felbukkanását, melyben 55 koszovói albán holttestét találták meg. Ognjen Glavonić, a 2-es számú mélység (Dubina Dva) rendezője, Robert Kirchhoff módszeréhez hasonló megközelítést választ, a végrehajtók és túlélők vallomásait a néptelen vidékek képeivel párosítja: montázsuk fojtogató hatású. A múlt feldolgozása nélkül a jelen társadalmi kérdéseire sosem fogunk megnyugtató választ kapni.
*
A filmkészítés az elmúlt évtizedben sokkal demokratikusabbá vált, az emberek ma már minden lépésüket dokumentálják, majd közzéteszik az interneten. A dokumentumkészítők erkölcsi felelősségére két kiemelkedő film is rákérdezett. A Jihlavában háromszorosan díjazott grúz Salomé Joshi filmje, A naplemente kápráztató fénye (Daisis Miziduloba) egy grúz kisváros rituáléiba enged betekintést a helyi tévécsatorna riporternőjének szemén keresztül. A precíz kompozíciókkal és ragyogó színskálával dolgozó film a vidéki hagyományok és a média szertartásos és megszerkesztett jellegét hangsúlyozza, majd ezek kölcsönhatását figyeli meg. A rendezőnő a filmvégi ironikus, önkritikus kommentárban saját kizsákmányoló módszereire is felhívja a figyelmet.
A Mosolyogj a telefonba (La sonrisa telefónica) című naplófilmet a spanyol Aitziber Olaskoaga engedély nélkül, titokban vette fel a munkahelyén, az egyik multinacionális cég, a Nike amszterdami székhelyű ügyfélszolgálatán. Illúzió nélkül tárja elénk a lélekölő ügyfélszolgálati munkát, az ott dolgozókat a globalizálódó világ rabszolgáinak tartja. A munkanélküli (többségében spanyol) fiataloknak nincs választásuk, belekényszerülnek a képességeiket alulmúló állásokba. Az ügyfélszolgálatosok kényszermunkájához persze jópofát kell vágni és azonosulni kell a hamis cégfilozófiával, ezt Olaskoaga szembeállítja a munkakörnyezet elidegenítő, üres tereivel. Szubjektív tapasztalatait megfigyelői szemszögből rögzíti és nem a hagyományos narrációval illusztrálja, hanem digitális életének nyomaival és az elvágyódását és munkaundorát kifejező internetes csevegéssel. A hangnem ironikus, de mégsem távolságtartó, mivel Olaskoaga a legegyszerűbb eszközökkel, mondhatni amatőr módon rögzített személyes benyomásai által egy nagyobb jelenséget tudott pontosan megragadni és a hasonló élethelyzetben levő fiatalok számára azonnal felismerhetővé tenni.
Kanadából érkező Katyusha (Katyusa: Rocket Launchers, Folk Songs, and Ethnographic Refrains) Kandis Friesen munkája, aki a Szovjetunióból elüldözött és nyugatra emigráló szülők leszármazottja. Egy ismerős, de elveszett melódiába belekapaszkodva kutatja saját gyökereit és a népszerű, propagandacélokra is használt dal által előhívott kulturális emlékezetet, ami több generáció életét meghatározta. Az esszéfilm az emlékezés tudatfolyamát az animáció és a képzőművészetet segítségével, a fényképek és tárgyak kollázsából építi fel. A film jó mutatja a jihlavai fesztivál nyitottságát a társművészeteket egybefoglaló, többrétegű fogalmazásmódra.
Elhallgattatni, elfelejteni akarták a cseh új hullám alkotóját is, Drahomíra Vihanovát, aki idén az életműdíjat kapta. A fiatal filmeseknek, akik ma szabadon, cenzúra nélkül választhatják meg a témáikat azt tanácsolta, hogy fedezzék fel mennyire komplex esztétikai lehetőségek van az új technikákban. Vihanovához hasonlóan több idén díjazott alkotó is kompromisszummentes és független női szerző, akik az operatőri munkától kezdve a vágásig és a forgalmazásig egy kézben tartották a kreatív kontrollt és függetlenül tudtak alkotni. Csehországban és Kelet-Európában azzal együtt, hogy fejlődnek a dokumentumfilmezés intézményei, egyre több a fiatal és független filmrendezőnő törekszik arra, hogy újszerű, egyszerre univerzális és személyes innovatív filmnyelvet használva átalakítsa az eddig férfi dominálta dokumentumfilmes-kánont.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/12 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12977 |
