Kelecsényi László
A legszebb magyar színésznőnek tartották, privát sorsa azonban kegyetlenül bánt vele.
Elment a színésznő, akit a hetvenes évek közepe óta nem láthattunk filmvásznon, aki körül évtizedek óta akkora volt a csönd, mintha már nem is élne. Korábban a betegsége, még korábban egy politikai aljasság tüntette el a színről. Ha fiataloknak, főiskolai hallgatóknak, filmszakos diákoknak kiejtettem a nevét, hosszas magyarázó lábjegyzetet kellett fűzni hozzá, hogy ki volt Bara Margit, és miért beszélek róla múlt időben, amikor még élt, amikor még itt volt köztünk. Nem tudom, kegyes, vagy nagyon is kegyetlen volt hozzá a sors, hogy nyolcvannyolc évet adott neki. Mit érezhetett, még egészségesen, de a hivatása gyakorlásától visszavonulva, és mit élhetett át hosszas betegségétől tehetetlenné válva? Erre nincs válasz, csak az, hogy csitítjuk a dühünket, amiért egy ilyen ragyogó szépséget és tiszta tehetséget így tönkretett egy félpuha diktatúra hírmanipulációja. Akár regényt is lehetne írni róla, azokról a konszolidációsnak hazudott hatvanas évekről, amikor elvették Bara Margit kedvét, nemcsak a filmezéstől, még az élettől is.
Erdélyből jött, első férjét kísérte Magyarországra, de pillanatokon belül fordult a kocka, és ő lett a híres, ő lett a sztár filmvásznon és színházban. Nem is a legendás módon megkapott első filmszereppel (Ranódy: Szakadék), hanem a Hunyady Sándor novellából filmre költött cselédhistóriával. Forradalmi napokban forgatták a Bakaruhábant, s azon a hírhedt 1957-es május 1-jén kezdték a mozik játszani a lázadó, magánforradalmát megvívó fiatal nő történetét. Becsapják, megalázzák, szerelme/szeretője nem vállalja őt a nyilvánosság előtt. Ebben a filmben jegyezték meg a nevét, ekkor lett a közönség kedvence. Bara Margitnak az 1957 utáni évtized lett a nagy időszaka. Filmszerepek sora övezte pályafutását, s hogy mindig valamilyen, már-már alkati szomorúság uralkodott rajta, abban annak is szerepe lehetett, hogy ekkor veszítette el tragikus körülmények között első férjét.
Az asszonyalakok, akiket a mozivásznon megelevenített, jócskán hasonlítottak egymásra. Még a korai Bakaruhában főszerepe is erre a rugóra járt. Függetlenségre vágyó, sorsába bele nem törődő, hazug kompromisszumokat el nem fogadó, férfiuralmat nem tűrő nő – egy jó értelemben vett, korai feminista. Akinek az a tragédiája, hogy nem szépség nélküli, a férfiaknak nemigen kellő, érdes modorú lázadó, ellenkezőleg, nagyon is nőies, egyenrangú párkapcsolatra vágyó, hódító szépségű asszony.
A kulcsfilm minden bizonnyal a Zápor, melyet méltatlanul feledett a zajos sikerekre fogékonyabb filmes krónika. A fiatal, „elsőfilmes” Kovács András rendezte beugróként, a megbetegedett Keleti Márton helyett 1960-ban. Első pillantásra egy téesz-film, a sematizmustól éppen szabaduló falusi történet. Ám a hősnő szabályszegő viselkedése, lázongása és kilépése a cselekvési kényszerekből, felülírja az alig érdekes mezőgazdasági témát. Mert nem az lett a dráma tétje, hogy a jóval fiatalabb feleségén uralkodó egyéni gazda (Páger Antal ezt is remekül domborítja) belép-e a téeszbe vagy kívül marad. S még csak nem is az, hogy a Bessenyei Ferenc által játszott elnök szerelmi ostroma célt ér-e a nehéz helyzetű fiatalasszonynál. Egy vérbeli női történet kerekedik a meglehetősen elnagyolt alapszituációból. A Bara Margit által játszott magyar vidéki Bovaryné kezébe veszi sorsát. Nemcsak zsarnoki természetű urát hagyja el, hanem egy másik élettel kecsegtető, lehetséges szeretőjét is, mert a szabadulást nem a szerelemben, s épphogy nem a szexualitásban keresi, hanem az önállóságban. Egy forradalmár asszony 1960-ban. Aki elindul szerencsét próbálni a nagyvárosba.
Asszonyok – igazi férfiak nélkül. Ez a korai Bara Margit filmek rejtett üzenete. Akármelyik szerepét kaparjuk meg, akármelyik film üzenetét próbáljuk dekódolni, nem is rejtetten ez a válasz bújik elő a dramaturgiai miértre. A méltán feledett Don Juan legutolsó kalandja című bohóságban simán lepattintja magáról a törekvő hódítót. A méltatlanul elhanyagolt Láz (a magyar bauxit filmregénye) egyik női főszerepében többet vár a szerelmesétől, mint amire az erkölcsi értelemben képes, így a kapcsolatuk kudarchoz vezet. A Ház a sziklák alatt remekművé nemesült tragédiájában is felette áll a férjének, nem csupán azért, mert az gyilkossá válik. A Kertes házak utcája kisvárosi históriájában is sok szabad érzelmi vegyértékkel rendelkező, épp ezért unatkozó feleség. Bárhonnan jön egy történetbe, bármilyen szerepbe álmodják bele a forgatókönyvírók, Bara Margit királynőként lép be a sztoriba, s minden porcikájával szinte követeli, hogy hódoljanak neki a férfiak, s hódoljon neki az egész világ.
Rövid ideig meg is kapta ezt a dicsfényt. Budapesti karrierje elején évente átlag 3-4 filmben játszhatott. Kötetet kellene már írnia róla valakinek, miért ismétlődik ugyanaz: aki sikeres és népszerű a filmvásznon, annak nemigen lesz nagy és hosszú színpadi karrierje. Szabályerősítő kivételek persze mindig vannak (mint Ruttkai Éva vagy Törőcsik Mari), de ez a törvényszerűség sajnos sok sikeres filmszínésznőnk karrierjét tette felemássá. Bara Margit is így járt.
Nem is fognánk bele színházainak sorolásába, drámai szerepeinek katalogizálásába. Sokkal izgalmasabb téma, még most is, hogy a nyolcvannyolcadik évében távozott színésznő miért nem tudott igazán élni azzal a természeti adottságával, amit a sorstól vagy a teremtőtől kapott. Tájékozott olvasók és filmrajongók tudnak erre egy kézenfekvő, ám csak hétköznapi, mert politikai jellegű választ. Az a mocskos ügy, amelybe 1964 táján belekeverték. Juszt se írom le a benne szereplő politikusok és korabeli fezőrök, életművészek nevét. Bara Margitra rákentek valamit, nem a hamis legendában szereplő csokoládéöntetet, hanem szennyes és hamis rágalmat, ami ellen nem tudott védekezni. Ma egy efféle históriától celebbé válhat akármilyen névtelen senki, és nyegle öntudattal bámulhat a beszélgető show kamerájába. Akkor és ott, a hatvanas években, s még utána is, végzetes rágalom volt. De mégsem ez a színésznő karrierjének vakfoltja.
Ennyi évtized múltán végre föl kell tenni a kérdést: aki ilyen szép volt, aki ennyire méltóságteljesen szexepiles volt, aki tetejébe még tehetség dolgában is felvette a versenyt bárkivel, miért nem tudott jobban sáfárkodni ezekkel az adottságaival? Hogy a keringő legendák szerint alkatilag nagyon szemérmes volt, az nem megfelelő válasz. Talán tudtán kívül még mindig E. Th. A. Hoffmann nyújtja erre a feleletet. Aki filmvásznon látható, az eladta a tükörképét – ha nem is az ördögnek, a közönségnek mindenképp. S az ördöggel talán még meg lehet alkudni, de az „ezerfejű cézárral” semmiképp sem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/12 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12969 |
