Varró Attila
The Girl on the Train – amerikai, 2016. Rendezte: Tate Taylor. Írta: Paul Hawkins regényéből Erin Cressida Wilson. Kép: Charlotte Bruus Christensen. Zene: Szereplők: Emily Blunt (Rachel), Justin Theroux (Tom), Haley Bennett (Megan), Rebecca Ferguson (Anna), Luke Evans (Scott). Gyártó: Amblin Entertainment / DreamWorks / Reliance Entertainment. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 112 perc.
Amióta a Holtidiglan-regény (és a Fincher-adaptáció) sikere nyilvánvalóvá tette a megbízhatatlan elbeszélőkre építő, sötét házastársi bűntörténetek (női) piacképességét, egyértelműen eldőlt, hogy a 2010-és évek bűnzsánereiben immár nem a merész heistok vagy beteg sorozatgyilkosok vonzzák a legnagyobb érdeklődést, hanem a párkapcsolati börtönökben senyvedő barátnők/nejek film noirokat idéző terrormeséi. Paula Hawkins tavalyi bestsellere főként abban különbözik a népes gárdától (köztük az Amnéziával, az Éjszakai ragadozók alapját jelentő Tony és Susan-nal vagy az idén megjelent Cáfolattal), hogy ezt a női bezártságot több tengely mentén hatványozza: elhagyott, lecsúszott, állástalan plusz alkoholista hősnője mellé két hazug, egyenlőtlen házasságban élő asszony torzképét állítja, ráadásul mindhárom izolált, önáltató nőalakhoz saját pszichés problémát társít az anyaság tekintetében (meddőségtől halott csecsemőn át a gyerekfétisig).
Ilyen kivételesen sötét történetnél a hollywoodi adaptáció készítőinek érdemes lett volna eltűnődniük, vajon a siker mennyiben köszönhető éppen a thriller-modell könyörtelen dekonstrukciójának: a napi ingázása során vonatablakból kiszúrt álomfeleség rejtélyes eltűnése ügyében kutakodó hősnő szokatlanul taszító karaktere mellett egyetlen szerethető figura sem tűnik fel (ezúttal még a kötelezően rendes női nyomozót is lapáttal ütnénk), maga a nyomozás egyfelől kudarcok sorozata (a fordulatot hozó véletlenig), másfelől a három szubjektív nézőponttól elvész intellektuális izgalma, a végkifejlet pedig brutális megoldásával és kellemetlen nyitottságával nem hozza el a szokásos feloldást. Tate Taylor filmverziója a látszólagos történethűség ellenére épp ezeket a pontokat módosítja a kockázatkerülés és politikai korrektség jegyében: narcisztikus anyaságtól, férjterrortól, csecsemőhaláltól ódzkodó, álomgyár-szabatos férfitekintete egyfajta kiherélt thrillert csinál az alapregény szubverzív női noirjából, éjfekete portréit szürke, terméketlen unalommal festve át.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/11 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12968 |
