Ardai Zoltán
Negyven nap alatt kilencven fellépés – nemcsak hosszadalmas, gyilkosan sűrű is a vándorlásra összeverődött színészkompánia programja. Néhány pesti színész-hírességről van szó, meg néhány toldalékfiguráról; a trupp privát alapon indul útnak a megyékbe. Nincs más választásuk: muszáj menniük (ha már lehet), és épp a mondott tartamú és tempójú utazást kell vállalniuk. Ebben áll A turnénak, az író-rendező Bereményi Géza harmadik filmjének drámai, avagy komédiai alaphelyzete.
A megyék népe szomjasan várja a színpadi magyar szót. Mielőbb meg kell dobbantani szívüket, lássák és hallják ezerek, amint ős Árpád a kobzába csap. Az idő drága: Bécs nem aluszik. De, ha másképpen van is, mit számít az? Navigare necesse est. Ha a közönséget valójában csak maguknak e színész-hírességeknek testi jelenléte izgatja, és ha a színészek mindannyiszor ugyanazon kuplé- és operettdal-rizibizi táncos előadásával tesznek a közönség kedvére, ettől talán könnyebb a sorsuk? A honi lakosságot folyvást kínzó számlák a színészeket sem kímélik. Kalibában tanyázni és szamárkordén járni ma már vidáman és méltósággal nem lehet. Ez a múlté. Ami viszont a jelené, egy pokoli vigyorú paradoxon: világpiaci árak Magyarországon. Színész, most mutasd meg, hogy mit tudsz; körülötted már parafenoménok is turnéznak. Az első feladat: a kuplét legjobb lehetőségei szerint kell énekelni – adott esetben a kuplé is „szívet ráz zengésivel” –, mert különben lelki egyensúlyroppanás következhet be. Másodszor: ezt nem egy, de száz alkalommal kell produkálni a nyáron. A számlák elnyomó hatalmával való szembeszállás titáni teljesítményt kíván: monstre haknit. Az odahagyott színészfeleségek, kis gyermekeiket átölelve, torokszorulva várják a rettenetes versenyfutás végét. Vajon épségben visszatérnek-e a trupp tagjai a fővárosba, hol nyugton megülve egyik sem maradhatott?
De nemcsak az ócska haknik őriztek meg heroikus vonásokat a múlt színészetéből, hanem a régi missziós színészet sem volt híján a vándorcirkuszok harsány talmiságának, illetve mögöttes, bűvösen amorális intimitásának. A bűnközösségi együttlét jegyében el-elszakadni a családoktól: színész-szükséglet. A borzasztó turnéknak ez a mélyebb indoka mindig megvolt. Hogy egyébként melyek az indokok éppen, az a Bereményi-film eszméje szempontjából nem elsődleges kérdés. A Komédiások a fontosak itt, és a Turnéjuk, a régi-új színészpikareszk. Nem sémákból összeróva, de nyomatékosan archetipizált formázattal. Felvonul az összes idevágó mozzanat, már amennyiben nem képtelenség ez az „összes” –, a beugró zongorista önérzeti limitjének arrogáns kipróbálásától a kollegiális szerelmi háromszögjátékokon át a fel-feltűnő színházi férj derűs makogásáig. Egy turné lezajlása ugyanakkor megvilágíthat valami mást, ami főként magán a turnén kívül van, és amit így még nem világítottak meg. A színházi és vándorszínészeti tematikájú játékfilmezésnek, éppúgy, mint a nem ilyennek, gyakorta központi ambíciója, hogy a mű „másról szóljon”. Bereményinél ez mellékes ambíció: adjuk meg a császárnak, ami a császáré. A kor (a jelen) színei át kell szőjék a filmbeli turnét, hát persze, hogyne szőnék át. Meglesz. De lényegesebbek bizonyos „örök formák”, valamint – dúsan – a hely viszonylag tartósabb színei.
Mindebből még nem következik rögtön, sőt kutatni kell a magyarázatát, hogy A turné miért hat kései, enyhén patinás filmnek, amelyet néhány, nem döntő módosítással oda lehet képzelni a nyolcvanas évek elejének Puskin mozijába is. Tíz-tizenkét évvel ezelőtti darab, csak éppen jobb a maga nemében: jobban megírt, jobban játszott. Mintegy onnét, akkorról hiányzik. Ma: csupán szórakoztatási erőpróba, Bereményi tárgyismeretének és naturalisztikus érzékenységének tréningszerű hasznosítása – jelentősebb filmek után, vagy talán ilyenek forgatása között. Élvezhető mozi, a rendező hallgatása helyett. Alaptónusában van valami rég-ismerősen bosszantó, a film kései volta révén még fokozottan is, ám e bosszantó jelleg ezúttal szokatlanul jó minőségben jelentkezik. Bereményi szerzői munkájának szellemessége és melankolikus aromája a legjobb Molnár Ferencre – kisprózák és rövid jelenetek írójára – üt vissza.
A szóban forgó MAFILM-es stílhangoltság története a hatvanas években kezdődött. A kezdet emelkedett volt: Jancsó Miklósnál kezdtek a szereplők afféle értendő módon viselkedni. Álldogálások, üldögélések, kerengő járkálások, a néző számára talányos félmondatok, melyek viszont semmi zavart nem váltanak ki a vásznon mozgók közt. Egyszer csak valaki nekiugrik valakinek, meg is üti, de a jelenlevők ezt megint csak magától értetődőnek veszik. Akit megütöttek, nem fél attól, hogy esetleg kap még egyet, valahogy tudja: most egy ideig nyugta lesz. Aztán hárman rohannak rá valamelyikre, zihálás, dulakodás. Majd, mondjuk, ölelkezés és így tovább, közben azért egyre több a halott is. – A stílusfolyamat második fázisát a hetvenes évekre itthon már szétterjedő csehszlovák hatás jelentette. A fent vázolt szereplői magatartás trivializált, színgroteszk változatban, bővítve sok fecsegéssel, ordítozással, uralkodóvá vált az akkori jelen idős cselekményű filmekben is. Ekkorra már letűntek a nézői álmélkodás évei; szinte mindenki felfogta, hogy értetlenkedésnek helye nincs. Mert ez van velünk. Hogy értjük egymást, értjük a képtelenségeinket, amint őrlődünk egymás között. Ami pedig az egész mögött meghúzódik, arról a közvetlen beszéd fölösleges, hiszen mindenki tudja azt. Minthogy az idő állni látszott, a beidegződött tragikomikus látásmód érvényét mintha semmi sem fenyegette volna. Ám az idő mégiscsak működött, és utóbb rikítóan kiütköztette az „életes magyar film” gyengeségét, mely egyet jelent bizonyos túlzó, a valótól elütő tökélyével. Bántóvá vált, ahogyan a filmszereplők tarka együttese megannyiszor összeillett. A vonzóbb alakok és a viszolyogtatóbbak, a kor hősei, jó fejek mindahányan, mind benne úsztak valami magyar mainstreamben, (szociológiai helyzetüktől is függetlenül), amelyet különben minduntalan „rohadt életnek”, „kurva életnek” neveztek. Nem akadt olyan furcsaságuk, hülyeségük, szánalmas vonásuk, kétségbeesésük, ami így vagy úgy ne lett volna rámenős, „értő”, divatlégkörű, önélvezet-gyanús. Amit egykor el lehetett fogadni, mint a „rohadt élet” ironikusan feltáró felmutatását, az lassan már maga is kissé rohadt és fojtó lett. Aminek eleinte terapeutikus hatása volt, az a maga végetnemérő variációs ismétlései során kultikus jelleget öltött, melyet a posztmodern átforgatás frissé varázsolt ugyan, de fel nem oldott.
A turné a tegnapi soundot idézi vissza, bár evidensebb hitelű helyzetekre alapozva, kifinomultabban, levegősebben – amilyenként jobb lett volna. Üdítő pillanat például, amint a Díva (Törőcsik) egyénien ezoterikus, ám értendő közléseire a Szervező (Bezerédy) megütődik. Üdítő a bonviván „Bognár Imre” (Benedek Miklós) autóbeli és egyéb nagyjeleneteinek sora, bevégezve azzal, amelyben megkérdi – inkább csak önmagától -: „vagy ez komoly, vagy mi van?” A „húzónév” (játszó: Eperjes) szinte folytonos hőzöngése, vasvillaszemű harsogása, szövegelése, meg ahogyan fejét egyszer a Díva ölébe lehajtja, már nehezebben viselhető. A ’75–’80-as bulihangulat úgy árad belőle, mint visszatérő rémálom. És egyáltalán az egész móka, ahogy most elénk tárul... Mi ez? Szomorú vígjáték bizonyos kétnemű lények – a színészek – „külön világáról”? Hát nem kétnemű régen mindenki a magyar szomorúvígjáték birodalmában? Kétnemű – vagy „herélt”, ahogyan Weöres Sándor mondja a Szemfényvesztők és becsapottakban. „Aki hősiesen és balgán kitárja mellét: a férfi, a többi csak fölszítja lázát, elszedi ezüstjét és a markába nevet. De nem így van. Láttam berúgott pincért, árokban zokogó kocsmai prímást, rászedett színésznőt, hívő papot... hát én voltam az utolsó ringyó, aki lop, de meg nem lopják, mert kontyától cipellőjéig buborék?” Milyen messzi ária ez már. A szakértően önkifosztó honi népből eltűnt „a valódi rejtély: a férfi”, és az a művész-„herélt” is, aki megrendült kérdéseket tenne fel.
Húzónév hőzöng, mert ez ad neki lendületet, így tudja összetartani egyáltalán magát meg a Csoportot. Összetartani, bár valójában a hőzöngés mögül minden elfogyott. Nagy szakmai tét nincs mögötte, az ilyesminek hűlt helye, mint a szovjeteknek. Vagy talán kínlódó jóság van mögötte? Meglehet, ő nem szedné le halva talált ismerőséről rögtön az órát, karkötőt, mint ahogyan végül vele teszi ezt meg egy belevaló művházigazgató (dr. Horváth Putyi alakítása). De miért lennénk akár csak ebben is biztosak? Társai mindenesetre csúfosan kiteszik Húzónevet holtában egy padra, lakásához közel (értendő), pedig korábban róluk is vélhettünk szebbet. A film már korábban kezdett elborulni (az autózsákmányoló bazmeg-gyerekek jelenetével), és aztán íme: az egész hakni, lázas semmiről-álmodó vezetőjével együtt undokan komor véget ér. Mindez dualisztikus karaktert ad a filmnek, mert A turné előzőleg már felépült másként, érzelmesebb jelleggel, melybe egy szívroham-haláleset még zenélve beleillett volna, ezek a kőhideg undokságok viszont nem. De jobb így, jobb e filmnek csúszkálva, ütődve. Jobb tökéletlenül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/11 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1296 |
