Czirják Pál
Bódy, Jeles és a társművészetek.
Bódy Gábor és Jeles András filmjeiben – mint az igazán nagy művek esetében általában – minden „újraolvasás” alkalmával újabb és újabb jelentésrétegek tárulnak fel a befogadó előtt. Mintha ezek a munkák a világról és a művészi teremtésfolyamatról szerezhető tudás kimeríthetetlen forrásai lennének. Már csak azért is, mert e két alkotó számára a filmkészítés mindig a dolgok és a dolgokra irányuló tekintet felmutatása egyszerre. Ilyen értelemben is beszél Bódy a „második tekintetről”, mint a látást magát is megjelenítő látásról és láttatásról.
Amikor pedig a mozgókép saját anyagszerűségének feltárása felé halad, egyúttal meg is haladja önmagát, és úgyszólván váratlanul felszikráztatja a társművészeti kapcsolatok különféle irányait. Vagy ahogy Jeles fogalmaz a Teremtés, lidércnyomásban (2006): „ha a formán átüt önnön matériája, ha a médium legsajátabb kvalitásait tárja fel, akkor szinte kilép önnön lehetőségei köréből, és egy idegen tartomány, egy másik művészeti ág nyelvéhez közelít.”
Pieldner Judit kötete (Szöveg, kép, mozgókép kapcsolatai Bódy Gábor és Jeles András filmművészetében) arra vállalkozik, hogy feltérképezze ezt a rendkívül gazdag és szerteágazó kérdéskört, felkutassa és értelmezze Bódy és Jeles filmjeinek társművészeti vonatkozásait. A vizsgált tárgy alapvető jellegéről a szerző így ír munkája bevezetésében: „Az intermediális kapcsolatok a neoavantgárd művészetben kiemelt hangsúlyt kapnak. A film médiuma szükségessé teszi a mediális kapcsolatok lehetőségeiről és természetéről való gondolkodást, hiszen a »filmszerűség« lényegi értelemben éppen a filmnek arra a képességére vonatkozik, hogy a többi médium jeleit, sajátosságait felhasználja, magába építse.”
Pieldner ennek megfelelően – a képelméleti és filmtörténeti kontextus rövid, de lényegre törő felvázolását követően – sorra veszi a társművészeteket, hogy érzékletes és pontos mikroelemzések láncolatán keresztül vizsgálja Bódy és Jeles vonatkozó alkotásait az egyes médiumok fénytörésében. Itt nem az egyes művészeti ágak mechanikus lajstromba vételéről van szó, hanem a különféle beszédmódok, jelrendszerek, az eltérő mediális sajátosságok termékeny egymásra vetítéséről.
Irodalom és film viszonyában az adaptáció visszatérő teoretikus és történeti problémái mellett test és kép kapcsolata szintén előtérbe kerül, mindez pedig alkalmas keretnek bizonyul a Nárcisz és Psyché (Bódy, 1980) valamint az Angyali üdvözlet (Jeles, 1984) elemzéséhez. A mozgóképi és a színpadi gondolkodás kölcsönhatásait és elkülönböződéseit Bódy Hamlet-rendezése és Jeles nyolcvanas évekbeli színházi kísérletei, a Drámai események és A mosoly birodalma reprezentálják. A festészet és a film dialógusát feltáró gondolatmenet Bódy és Jeles filmjeinek egyes motívumait felidézve a képkeret, a belső keretek, az elkeretezés, a dinamikus és a statikus kompozíciók vagy épp a képi parafrázisok alakzatait elemzi. A fotográfia és a film közös metszeteit vizsgáló fejezet pedig végső soron a filmkép valóságtartalmára, a fotografikus nyomjelleg és a művészeti igazságfogalom viszonyára kérdez rá.
Az ily módon leszűrt tapasztalatok ugyanakkor nem egyszerűen a két rendező filmjeinek mélyebb megértéséhez segítenek hozzá – noha ez is fontos eredménye a könyvnek –, de egyúttal az intermedialitás napjainkban nem kevésbé aktuális alapkérdéseihez is érvényes, példaértékű sorvezetővel szolgálnak.
Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság. Kolozsvár, 2015
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/11 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12941 |
