Kozma György
A kiegyensúlyozott párok beszorulnak a reklámpercekbe, és hogy megéljenek, bölcs döntéssel fogkrémjeiket ajánlgatják. Nyilván unalmasnak találják a művészek a harmonikus élet bemutatását.
Milyen különös: az ember elmegy a moziba, mondjuk, a Coppola-féle Dracula-filmre, és engedi, hogy megijesszék, hogy rémüldözzön. A mai film- és komputertechnika bármilyen szörnyűséget lehetővé tesz – a halottak rothadó bőre kisimul, mint Goldie Hawné és Meryl Streepé legújabb bohózatukban (Jól áll neki a halál). A szociológusok rezignáltan megállapítják, hogy egy átlag japán (amerikai, magyar) heti 40–70 órát tölt a tévé előtt, és ez alatt hány száz gyilkosságot láthat. Esetleg csóváljuk a fejünket. Scorsese Jézus-filmje ellen szerte a világon tüntetéseket szerveztek a lelkes keresztények, mert véleményük szerint a film megszentségteleníti bálványukat.
Nemrég Izraelben bemutatták (főleg kis klubmozikban, eldugva) az első olyan művészfilmet, amely a homoszexuálisok életét kívánja bemutatni. (Idén törvény engedélyezte, hogy magasabb katonai rangokat is kaphassanak az e kisebbséghez tartozók.) Egy filmrendezőről szól, aki közli, hogy e témáról kíván filmet csinálni, szponzor- és szereplőkereső útjain követjük, s találkozunk jellegzetes szubkulturális figurákkal: majdnem-prostituált haverok, dühös apa, közömbös nagymama, s az utolsó szerelem – a sebesült arab, akit a rendező rejteget a lakásán. (Ez az ottani biztonsági intézkedéseknek és a hisztérikus közhangulatnak merész kritikája.) Vallásos barátaim felháborodtak, kimentek, vagy zavarba jöttek. Csak egy maradt nyugodt, ő azt mondta: „Tiltott dolgokra mindenki vágyik néha, nem ez a probléma. Hanem az, ha valaki mindig csak engedni tud a tilos vágyainak.”
Önmagában egy „erkölcstelen” téma bemutatása nem feltétlenül erkölcsromboló e nézet szerint. Vagyis láthatunk akárhányszám gyilkosságot a tévében hetente, attól még továbbra is csak az fog gyilkolni, aki amúgy is súlyos sérült, vagy olyan körülmények közt él, amelyekben nem tudta megtanulni, hogyan uralkodjék pusztító ön- és közgyűlöletén. A szexuális jelenetek sem feltétlenül tesznek perverzzé valakit, aki amúgy kiegyensúlyozottan, szeretetben él.
Ebből az is kiderül, hogy a kiegyensúlyozottság nem adottság mindenki számára, az önelfogadás harc. Aki nem bírja a szélsőséges jeleneteket, és legszívesebben kimenne a moziból, amikor az arab el akarja csábítani a zsidó fiút, vagy amikor a kígyó belemélyeszti fogát a leláncolt áldozatba, vagy amikor Goldie Hawnt kilyukasztják középen – az nyilván az önnevelésnek abban a fázisában van, amelyben ezek a túlzások olyannyira felzaklatják, hogy ha mégis tovább nézné őket, valami megsérülne benne – legalábbis így érzi ilyenkor.
Tulajdonképpen nem csodálkozhatunk, hogy tömegek követelik az ilyen „erkölcsromboló” kultúrmocsok betiltását – más kérdés, hogy a betiltás nem hatékony módszer, vonzóvá tesz. És nagyon egyéniek a határok, ki mit bír még.
Kétségtelen, hogy a vizuális élmény borzongatóan hat érzelmeinkre és érzékeinkre, a szó szoros értelmében lúdbőrzünk, ha rémségeket mutatnak nekünk, vagy könny szökik a szemünkbe egy (amúgy „giccsesnek” tudott) jelenetnél, ha Tolnay Klári és Jávor Pál mégis egymáséi lesznek. (Egy időben ez is tilos volt.)
Nemrég egy Auschwitzot megjárt idősebb ismerőssel együtt véletlenül egy Bangkokban játszódó krimit néztünk valamelyik csatornán. Egyszer csak döbbenten felkiáltott:
– Most balra kell fordulni, és ott a börtönkonyha!
És tényleg, a kamera kanyarodott, s a konyhához ért. Valakit kínoztak épp (nem írom le), ismerősöm felhördült: „Pont, mint a németek!”. Bizonyos kegyetlenségi szinteknek, úgy látszik, ugyanolyan szobabelsők, ugyanolyan tagbaszakadt és alacsony homlokú fickók felelnek meg, akár kokainért folyik a harc, akár faji fantáziákért. És bizonyos szűklátókörű reagálások mindig egyformák, akár a szomszéd bárzongoristával fordul elő, hogy beleszeret egy pincérnőbe, akár Marcello Mastroiannival az Édes életben:
Maddalena: Képzeld csak, még feleségül is mennék hozzád...
Marcello: Komolyan mondod?
Maddalena: Komolyan. De egy hónap alatt meggyűlölnél.
Marcello: Miért? Úgy beszélsz, akár egy gyerek...
Szinte felsorolhatatlanul sok erkölcsi kifogás merülhet fel e párbeszéd kapcsán. Ha feleségül akar menni hozzá, talán nem ilyen mellékesen kéne ezt odavetni. Miért nem meri megmondani, hogy szereti a férfit? Marcello miért kérdezi bizalmatlanul, hogy komolyan mondja-e? Miért nincs önbizalma, miért gondolja hogy „egy hónap alatt meggyűlölné” őt Marcello? Miért sértő az, ha valaki „gyerekként” beszél, és miért „gyerekes”, ha valaki aggódik, hogy esetleg nehéz őt kibírni? És így tovább.
Természetesen millió érv szól amellett, hogy ne használjuk a való világban szokásos érvrendszert a filmek fantáziavilágának értékelésekor. A gazdag kényúrnak muszáj hülyének lennie, hogy Jean Marais, a rabló, elkaphassa a frakkját, a szende kislányoknak pedig csintalanul kell kéretniük magukat, hogy felkeltsék Marcello vágyát. Nem mintha a valóságban ilyen nem volna, csak a valóságban adódik olyan helyzet is, hogy a „jó rabló” végül börtönbe kerül, a kislányok és „marcelló”-ik pedig előbb-utóbb komolyra fordítják a szót. Az életből ezeket a „felnőtt” jeleneteket nem vágják ki.
A szocializmusnak nevezett időszakban jártam iskolába, amikor bizony pontosan kellett tudni, hogy mi helyes és mi nem, s a kritika dolga többek közt az volt, hogy a „burzsoá értékek”-ről lerántsa a leplet. Gimnáziumban például tilos volt rám hallgatniuk az osztálytársaimnak, mert egyszer elvittem az osztályt Antonioni Nagyítására, amelyben – tény, ami tény – egy meztelen pár is látható volt. Ha az utolsó tíz évben nem is volt mindenható ez a „szocialista” prüdéria, mégis áthatotta az életet (e miatt a bárgyú tiltásrendszer miatt vált különleges értékké minden, ami nyugati, a farmer, a tranzisztoros rádió, a Cola, a mini, a rockzene, a horror és a pornó meg a jóga és az „új” vallások).
Nem biztos azonban, hogy csak azért, mert a diktatúra idején bizonyos szélsőségek tiltva voltak, most lelkesen szeretnünk kell mindent, ami „végre” szabad. Nem a kisstílű, irigy, gyűlölködő nyugatellenességet pártolom, csak azt a kérdést vetem fel, hogy a legtöbb filmben megkérdőjelezhető a szerzők nem is erkölcsi, hanem lélektani tisztánlátása. Persze nemcsak a filmekben, a színdarabokban is. Mindig zavart a Hamletben, az Elektrában és sok más klasszikusban, hogy miért nem sikerül egyetlen egyszer sem a zavart lelkű gyermeknek beszélnie a „gonosz” mostohaszülők valamelyikével? Csak azért, hogy a darab végén legyen egy csomó hulla – hogy bemutassa a szerző, hogyan nem szabad viszonyulni édes szülőnk új szerelméhez. Ahogy Fortinbras mondja – őt játszottam segédszínészként a győri Bódy–Szikora-féle (81-es) előadásban: „Mit akarsz te látni? Ha jajt, ha szörnyűt, ne keress tovább!”
Az is fontos eleme e problémakörnek, hogy a művészek plasztikusabban tudják ábrázolni a vitatott kérdéseket, ha valami szélsőséges helyzetet mutatnak be. Lehet, hogy az anyakomplexusban szenvedő Bates figurája a mindennapi valósághoz közelebb állt volna, ha anyja csak ágyhoz kötött beteg és nem halott – lehet, hogy Marcello hamarabb rájön az élet értelmére, ha Anita Ekberg nem fürdik meg a Trevi-kútban, de ha ilyen „mindennapiban” képzeljük el ezeket a filmeket, egyszerűen eltűnnek. Ha Hamlet meg tudná beszélni édesanyjával az új helyzetet – s teszem azt, a mama nem ölte volna meg a papát, de ezt most hagyjuk –, akkor minden nagyon rendben menne tovább, nem kéne lehallgattatni Rosenkrantzékkal, Ophélia nem őrülne bele a fiú hiányába... Persze tudom, ilyen kérdéseket egyáltalán nem illene feltennem. De felteszem őket. Az angol történészek például tudják, hogy III. Richárd nem is volt gonosz, nem is ölette meg a „trónörökösöket” (mert ő volt az igazi örökös), az egész csak az utódja által (és Morus Tamás hallomásból szerzett, befeketítő szándékú értesülései nyomán) kiagyalt história, az utód ugyanis valóban nem volt örököse az erőszakkal megszerzett trónnak. De Shakespeare nem volt szívbajos, szívesen beszállt a korabeli udvari propagandaharcba, és „kitalált” rémségekkel eltorzította III. Richárd alakját. (Egyes történészek szerint púpja sem volt.)
Mielőtt ösztönösen elutasítanánk ezt a kérdésfelvetést, gondoljunk bele: nem bosszantó, amikor egy krimiben vagy akármilyen filmben a néző számára világos, hogy más megoldás is lehetett volna, hogy a szobalánynak nem kellett volna éppen akkor kijönnie a balkonra, amikor a gyilkos még ott van – hogyha valamit nem indokol meg minden oldalról a cselekmény logikája, s az a valami fontos a végső megoldáshoz, joggal érezzük becsapva magunkat. Pedig a „klasszikus” konfliktusok többsége teljesen önkényes: senki nem magyarázza meg, miért hidegült el jóságos férjétől Hamlet anyja? Nem beszélve arról a kegyetlen és szemtelen shakespeare-i ötletről, ahogy Lorenzo atya véletlen késése miatt a két fiatalnak meg kell halnia! Felháborító!
De nemcsak a szerzőknek van szükségük a kifacsart logikájú és erkölcsű jelenetek sorára, hanem nekünk, nézőknek is, mert – így az elmélet – „felismerjük” bennük önmagunkat, a magunk „elrontott” életét, a magunk „tragédiáit”, veszteségeit, csalódásait.
Biztos, hogy nekem szükségem van a „veszteségeim” újraélésére? Egyáltalán miért van szükségem „veszteségekre”?
A bölcsek sok ezer éve mondják, hogy „ítélj meg mindenkit jó oldaláról”, „magadat se tartsd gonosznak” (Atyák Bölcsességei, Talmud), s a mai bulvárkönyvpiac „sikerkönyvei” lelkesen visszhangozzák eme ősi bölcsességeket. Azt tanácsolják, hogy „ne ítéljünk”, apróságokon „ne idegeskedjünk”, csak a jelenre koncentráljunk, fogadjuk el, amin nem tudunk változtatni és mosolyogjunk (Peale). Már csak azért se haragudjunk, mert sehol sincs előírva, hogy éppen annak kell történnie, amit mi akarunk. Tiszteljük önmagunkat jobban, s akkor nem fogjuk azt érezni, hogy mások nem tisztelnek, vagy cserbenhagynak (Paul Hauck). Változtassunk a kommunikációs formáinkon társainkkal, szüleinkkel, gyerekeinkkel – a szokásos „Te-üzenetet” (hogy te mit csinálj, hova menj, mi bajod) váltsuk fel „Én-üzenettel (hogy én rosszul érzem magam, ha te azt teszed, amit teszel), s ezzel elkerüljük a másik megbélyegzését. Sőt, így tárgyalni is könnyebb, nemcsak nyertes vagy vesztes lehet az egyik vagy a másik fél, hanem mindketten nyerhetnek, elismerve egymás jogos igényeit (Gordon).
Ez az érzelmi önmanipuláció (amely, ismétlem, az ókortól – lásd a Bibliában a Példabeszédek könyvét – a középkoron át folyamatosan létező erkölcsnemesítő irodalom folytatása) a mai átalakulás, a „kapitalizmus” mosolygós, boldogságközpontú, egyénközpontú értékeit fejezi ki, s ha ma is lenne kötelező irány a művészetpolitikában (ha lenne ilyen), akkor valószínűleg ezeket az értékeket kéne számon kérni a művészektől. Mastroianni és Maddalena így is beszélgethetne:
– Szeretnék veled megbeszélni valamit. Szeretlek. Mi lenne, ha hosszabb ideig együtt élnénk? Mondjuk, házasságban?
– Bennem szorongást kelt, hogy esetleg te ezt nem is gondolod komolyan. Hiszen én nem tisztelem magam annyira, hogy elhihessem, hogy te... szeretsz.
– Értem... Én sem merem tisztelni önmagam... Ezért attól félek, hogy egy idő után már nem tudnánk egymás igényeit kielégíteni és... meggyűlölnél.
– Ezt csak a bennünk élő gyerek mondatja veled... De nem baj, nagyon helyes, ha meghallgatjuk „őt” is.
Lehet, hogy ez sem hiteles és mindennapi párbeszéd, az viszont biztos, hogy tanulságos, a nézők nem éreznék úgy, hogy már megint valami „őrült” művész extravagáns álmait látták – hanem értesülnének arról, hogy a legnehezebb problémákat is meg lehet tárgyalni higgadtan, kiegyensúlyozottan. Más kérdés, hogy ez szájbarágós, nem művészi formálás (nem sejtet, nincs mivel játsszék a nézői képzelet).
Való igaz, hogy nem lehetne darabokat és forgatókönyveket írni, ha a buddhista, szufi, zsidó és keresztény morálfilozófia magaslatán kicsiszolt elveknek kéne megfelelniük a szereplőknek: Jágó nem féltékenykedhetne, J. R. nem lehetne mohó és hatalomvágyó, Szép anyuka, valamint Magenheim doktor és családja nem kaphatná fel minden apróság miatt a vizet, a politikusok nem mutogathatnának ujjal képzeletünkben lepocskondiázott ellenfeleikre, és mi pedig csak olyan – amerikaiasan „P. C.” (politikailag korrekt) – filmeket akarnánk megnézni, amelyekben az emberek tisztelik egymást, nem pedig megalázzák. Tényleg tanulságos, hogy higgadt és kiegyensúlyozott emberről vagy párról nem készült még film – legalább egyetlenegy! Nyilván unalmasnak találták a művészek a higgadt és kiegyensúlyozott élet bemutatását. Ahogy az ember nem lopja el a biciklit, ahogy nem fújja fel a szoknyáját a szél, ahogy nem csattognak madarak a tusolójában, ahogy nem önt férjura fülébe „csalmatot”, ahogy sorra megoldja a konfliktusokat, rávezeti a Montague és Capulet családfőket, hogy gyermekeik boldogsága nekik is mindennél fontosabb... (Néha egy-egy főiskolás filmbe megpróbáltam szövegíróként becsempészni „pozitív” konfliktusmegoldást vagy szöveget: nem bírtak ezek a részek bennmaradni a filmben: vagy „szocialista” benyalásnak tűntek, vagy fékezték a cselekményt, vagy ironikussá, vagy „hazuggá” váltak – beláttam, hogy azért dolgozunk kliséelemekkel, mert akkor mi is, a néző is tudjuk, mi jöhet még... Leveszi a glaszékesztyűt – s az arcába vágja! Nem mondhatja, hogy „pardon kérlekalásan, neked van igazad, nem kellett volna a feleségeddel.”)
Ha film nem is, egy-két teleregény szívesen birkózik a lehetetlennel: szereplői átlagemberek, és problémáikba nem halnak bele. Magenheim doktor úr és Szép apuka mindig meghallgat minden érvet, megértőek és bölcsek, higgadtan veszik tudomásul, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ők akarták volna. Néha persze még erőltetettnek, álságosnak vagy kenetteljesnek tűnnek jóságoskodó szövegeik, de nézzük el ezt („mindenkit ítélj meg a jó oldaláról”), hiszen ez még csak egy biztató kezdet, nem tarthatnak ott az interperszonális konfliktuskezelésben, mint nyugati „szomszédaik”, a Rém rendes család vagy a Cosby-show. Vagy akár egy rokon szerző: Molnár Ferenc. Nála is mindig megoldódnak a konfliktusok, a főszereplők igenis megoldják konfliktusaikat. És a nézők ezt imádják. Mert az igazi életben is valahogy azért csak elrendeződnek a dolgok – s minden megy tovább a maga útján. Ha nem ismerjük is mindannyian a Gordon-féle „értő figyelmet” vagy a Coué-féle „Bízom magamban!”-önhipnózisát.
Mi, a „művészet” gyakorlói és követői, rajongói már nem tűrhetjük ezt az érvelést, a „konfliktusmentes” szerintünk „giccses”, a nézőnek-olvasónak éppen arra a sokkra van szüksége, amelyet az „igazi művészettel” szembesülve érez, ahol valóban megoldhatatlan feszültségektől szenvednek a hősök.
A kiegyensúlyozott párok beszorulnak a reklámpercekbe, és – hogy megéljenek, bölcs döntéssel – fogkrémjeiket ajánlgatják. Meg Colát, amely árt a fognak. Mi pedig mosolygunk rajtuk. S mivel tudjuk, hogy az „igazi művészet” hősei azért kínozzák egymást kisebbrendűségi érzéstől hajtott féltékenységek miatt, felnőttként egy két-három éves gyerek követelőzéseinek hisztérikus dührohamaival, mert „ilyen világban élünk”, ezért aztán nyilván nekünk is öngyűlölettől hajtva kell követelőznünk és féltékenyen gyűlölködnünk. Mosolyogni pedig a világért el nem mosolyodna senki egy percre sem – még hogy kedves legyek magamhoz „minden ok nélkül”? Ilyet csak a „hülye amerikai reklámokban” látni.
Ilyen világban élünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/11 28-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1290 |
