Schubert Gusztáv
Az „októberi vihar” szenvedélyes és igaz nagy filmje/regénye nem készülhetett el. A forradalmat leverő Kádár rendszerében ‘56 tabu volt, 1989 után pedig már nem tudtunk róla hitelesen beszélni.
Felejteni sokféleképpen lehet. Spontán módra, mindenféle hátsó szándék nélkül, a biológiai-lelki önvédelem kegyelméből. Gyakran panaszkodunk memóriánk gyengeségére, de hogy megértsük, milyen szerencsések vagyunk, mit köszönhetünk e fogyatékosságnak, Borges egyik telitalálatos novellájában megidézi Funes-t, az emlékezőt, aki viszont egyáltalán nem tud felejteni, évtizedek múltán is élénken emlékszik élete minden percére, minden benyomására a legparányibb részletig. Jelene nincs, mert kitölti, elnyomja az emlékezés, fekszik az ágyán és „visszaél”. A hibátlan memória paradox módon nem áldás, hanem átok.
Funes tökéletes memóriája ritka defektus, százezerből (millióból?) egy embert, ha sújt, a közösségeket, egész nemzeteket igazából épp emiatt nem veszélyeztetheti. A kollektív emlékezetben csak a legnagyobb drámák, legfájóbb szenvedések hagynak mélyebb nyomot, de azok is inkább csak akkor, ha valamilyen ok miatt nem lehet feldolgozni, kibeszélni a múltbeli traumát. Akkor viszont épp oly végzetesen beleragadhat egy társadalom, egy kultúra, vagy vallás a múltba, mint Borges elátkozott hőse. Az a nemzet, amelyre újra és újra hódítók kényszerítik rá az akaratukat, nagymértékben ki van téve annak a veszélynek, hogy a szenvedésre, a végzetre építse fel az identitását. Nem kell messzire mennünk, az ótestamentumi zsidóságig, vagy a síitákig. „Balsors, akit régen tép” – az elmúlt ötszáz év sorozatos vereségei, történelmi katasztrófái miatt mi magyarok igencsak rá vagyunk hangolva a fatalizmusra. 1956 is a gyásznapok sorába került. Az októberi forradalom azonban, ha leverték is, nem kudarc volt, hanem varázspillanat, egy normális társadalomban nem szégyenkezni kellene miatta, hanem bátorságot meríteni belőle. Dávid szembe szállt Góliáttal, egy kis nemzet a megszállók túlhatalmával, a Föld egyhatodával. Ez a tisztaság és bátorság, ez a civilkurázsi onnantól kezdve minden zsarnoksággal szemben erőt és példát kellett volna, hogy adjon.
Hogy mégsem így történt, az az igazi magyar fátum. Mikor láttuk, láthattuk így 56-ot? A Kádár-korszakban semmiképp. És meglepő módon a rendszerváltás után sem. Egy-két röpke évig talán, 89-90 fordulóján, de aztán 56 emléke 1992 októberében már megint a politika martaléka lett.
1957 után a hatalom kifordította sarkából 56-ot, a forradalom „ellenforradalom” lett, és harminchárom éven át nem lehetett nevén nevezni. Sem a forradalmat ünnepelni, sem a leverését meggyászolni nem lehetett. Nem először történt ilyen a magyar történelemben, 1848-49 szabadságharcával ugyanez esett meg. A különbségek persze nem mellékesek, ‘56 leverése és utóélete páratlan a magyar történelemben. „A világtörténelemben százával sorjáznak a levert forradalmak, de az, hogy egy győztes forradalmat egy képzeletbeli forradalom (Kádáré) siklasson ki, példa nélkül áll. Amíg ez nincs megírva, márpedig nincs megírva, addig nem beszélhetünk ‘56-os filmről, drámáról, regényről, csak borzalmas és heroikus szenvedéstörténetekről, amelyek amúgy megeshettek volna bármely forradalomban, bármely megtorlásban.” – írtam negyedszázaddal ezelőtt. 1989 előtt ezt a politikai drámát értelemszerűen nem lehetett színpadra vagy filmre vinni. Azóta Kornis Mihály megírta a királygyilkos Kádár/Macbeth kísértetdrámáját, és dokumentumfilm is megidézte a Nagy Imre szellemével viaskodó agg Kádárt. Mészáros Márta pedig a Temetetlen halottban nyitotta fel a titkosított Nagy Imre-dossziét.
Mert hát mi is történt 56 bukása után. Nem az ilyen helyzetben megszokott politikai menetrend szerint alakultak a dolgok, nem Rákosi verte le a forradalmat, hanem egy áruló forradalmár. 1956 utóéletének egyik kulcskérdése, kicsoda Kádár János? Az ellenforradalmat leverő forradalmár? (Ő így képzelte.) A forradalmat leverő ellenforradalmár? (Nagy Imre és társai alighanem így gondolták.) Vagy egyik sem? De akkor mit képviselt? Milyen eszmét? Milyen közösséget?
„A Fehér Könyvet olvasva kiviláglik, hogy az eszme, aminek nevében Nagy Imrét elítélték, nem létezett. Kádár valóban középen állt Rákosi és Nagy Imre között, csak éppen e két rendszer között nem volt egy harmadik, nem volt ott semmi más, csak a hatalom. Ha Kádár Rákosi után következik, betöltve azt a helyet, amire világszemlélete predesztinálta, alighanem jó király lett volna, Nagy Imre után, a polgári forradalom után, szükségképpen zsarnokká kellett lennie. Kádár Nagy Imrének a reformkommunizmusban nem utódja, hanem elődje volt. Azzal, hogy kivégeztette, végérvényesen meghúzta saját reformerségének határát. A többpártrendszer, a piacgazdaság, a munkástanács szavakat törölnie kellett reformszótárából, hacsak nem akarta beismerni, hogy Nagy Imrét ártatlanul végeztette ki. Nagy Imre kivégzésével Kádár nem helyretolta, hanem éppenséggel kizökkentette a helyi időt. Rázárta az országra a múltat. ‘58 után ‘53-ba, a reformkorszak kezdetéhez vetette vissza; ólomlábakon cammogtunk a forradalomba, amit egyszer már megvívott Magyarország.
Idők és elvek káosza – ez az, ami miatt a Nagy Imre-per mellett ‘56 és ‘58 rendszerhű feldolgozása sem lehetett publikus. Csak beszélni, szónokolni lehetett az „ellenforradalomról”, drámai formába önteni nem. Mert egy igazi drámában azonnal lelepleződött volna a kizökkent idő. A kádári fantazmagóriát a „kétfrontos harcról”, meg az „ellenforradalomról” csakis további csúsztatásokkal lehetett hitelesíteni.”
A kétfrontos harc eszméje, a nagy hazugság, miszerint a Kádár-kormány egyszerre szállt szembe a sztálinistákkal, illetve a „revizionistákkal” (a Nagy Imre-vonallal), akiknek a forradalmi hevülete „veszélybe sodorta a munkásállamot” Dobozy Imre színdarabjából forgatott Virradat forgatása idején még nem volt kimunkálva –, Keleti Márton tehát abból az ellenségképből gazdálkodott, amit készen talált, a rákosista propagandafilmek örökségéből, amely a „régi rend” képviselőiben látta az első számú közellenséget (földesurak, módos gazdák, horthysta tisztek és sokan mások, gyakorlatilag mindenki, aki nem proletár volt vagy szegényparaszt). A Virradat nézője úgy érezhette, mintha a régi rend jött volna vissza október 23.-án. Csakhogy 56-ot úgy bemutatni, mint a régi rend lázadását, amit aztán az újjászerveződő munkáshatalom sikeresen visszavert, ez a verzió aligha lehetett Kádár ínyére, mert egyértelműen Rákosival azonosította volna őt. Kádár tényleg semmiben sem hasonlított az elkergetett diktátorra, sem nézeteiben, sem mentalitásában. Az ortodox kommunistákra azonban óriási szüksége volt, 1957-58 során egyértelműen ez a politikai erő volt túlsúlyban, Kádár a szovjet csapatok mellett az ő segítségükkel verte le a forradalmat. Csakhogy Kádárnak hamarosan súlyos árat kellett fizetnie ezért a támogatásért: végeznie kellett Nagy Imrével.
A Nagy Imre-per természetesen nem volt nyilvános, de a kivégzés tényét nem hallgatták el, hiszen a súlyos megtorlás a félelem fenntartásának eszköze volt.
Nem a „királygyilkosság” volt a nagy tabu, az nyílt titok volt, hanem az a narratíva, ami ebből a gyalázatos tettből szükségszerű, sőt pozitív cselekedetet kerekített. A múlt eltitkolása, részleteinek elhallgatása, retusálása sohasem tud annyit ártani, mint a valóság helyébe hazudott mese.
A 60-as évek magyar filmművészete ugyan hajlott a konszenzusra, de a politikai gyilkosság tisztára mosására sohasem vállalkozott. Igaz, az új rezsim ezt akkor már nem várta el, megelégedett azzal, hogy a film és az irodalom a középutas hatalmat mérsékeltnek és emberségesnek ábrázolta. A kétfrontos harc a korszak nagy tablóiban (Párbeszéd, Húsz óra, Tízezer nap) sokfrontos szembenállássá változott, ahol mindenkinek megvolt a maga igaza és bűne, ahol mindenki kapott és adott sebeket. A 60-as évek magyar filmje Fábri Zoltántól Kósa Ferencig, Szabó Istvántól Sára Sándorig mindig személyiségekben, sorsokban mesélte el a történelmet, nem politikai frázisokban. Ez a sokféle szempontot mérlegelő hozzáállás valóban a sztálinizmus ideológiai fanatizmusának meghaladása. Úgy tűnt a szocializmus kapott még egy esélyt, hogy megmutathassa, a proletárdiktatúra kisiklás volt, lehetséges egy humánusabb és élhetőbb változat, az „emberarcú szocializmus”. 1968, a cseh tavasz vérbefojtása erre az emberarcra mért irtózatos ütést. Kádár – ha nem is önként és dalolva – de részt vett a cseh reformerek eltávolításában, vagyis egy újabb politikai gyilkosságban. És ezzel saját rendszerét is hiteltelenítette. A hetvenes évek Magyarországa nem azért lett szürke és reménytelen, mert „begyűrűzött az olajválság”, hanem mert a rendszerben nem lehetett hinni többé, a szép mese hirtelen keserű hazugsággá változott. A hetvenes évek végétől egyre több film idézte föl az ötvenes éveket, benne 56-ot. De ezekben a filmekben a horrorisztikusan erőszakos és fojtogatóan szűkös sztálinizmus már nem önmagában és önmagáért volt érdekes, hanem mint a másképp, de nem kevésbé nyomasztó puha diktatúra, az értelmét és hitelét vesztett kádári szocializmus metaforája.
1989, a rendszerváltás paradox módon egyszerre teremtette meg a nyílt és szabad beszéd lehetőségét 56-tal kapcsolatban, de ugyanakkor elvette ‘56 súlyát. Ezt ugyan az akkori politikusok és ideológusok nem érzékelték, mert így vagy úgy szinte mindegyik politikai párt 56 örökösének tekintette magát, a rendszerváltást pedig az októberi forradalom folytatásának élte meg, de ez a helyzetelemzés – ha érzelmi alapja erős volt is – nem felelt meg a valóságnak. 1956 célja az elrontott, gyilkos ámokfutássá fajuló szocializmus megreformálása volt, 1989-as rendszerváltás már nem korrigálni akarta a szocializmust, hanem lecserélni, visszahozva a polgári társadalmat és a piacgazdaságot. Az 1989 utáni magyar film – nagyon helyesen és tisztességesen – elmesélte, amit a Kádár-rendszerben sohasem lehetett volna elmondani az októberi forradalomról, de annak a rettenetesen szép 12 napnak az emlékét már nem tudta hitelesen felidézni, mert új időszámítás vette kezdetét. És ezen emberi szándék változtatni nem tud: semmi sem olyan divatjamúlt, mint a tegnapi hit, és a tegnapi történelem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/10 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12898 |
