Andorka György
A Star Trek-sorozat legjobb epizódjaiban swifti utazáshoz hasonlít: az emberi természetnek és történelemnek tart tükröt.
Amikor az átlagos tech-bulvárhírek között szerepel, hogy James Cameron lemerült a Mariana-árok mélyére, vagy hogy a Mount Everest alaptábora mellett már 3G-tornyok szórják a biteket, nem tagadható többé, hogy a világ menthetetlenül összeszűkült – de eközben mintha elvesztettük volna a célt a horizonton: bár előttünk áll a „legvégső határ”, az emberes űrkutatás jó ideje tetszhalott állapotban várja, hogy felébresszék csipkerózsika-álmából. Hogy a nemzetállamok rövid távú, közvetlen haszon ígérete nélkül a kisujjukat se mozdítják, a legkevésbé sem meglepő; de ha az olyan megszállott filantróp, mint Elon Musk grandiózus tervet hirdet, mely szerint az emberiség jövőjét biztosítandó elveti a magot vörös szomszédunkon is, kritikusai (némi joggal) nyomban arra hívják fel a figyelmet, az exodus terve nem pusztán képmutatás, de kudarcra ítélt vállalkozás, amíg anyabolygónkat sem tudjuk rendbe tenni – üdvösebb lenne első körben az akkukra és a napelemekre koncentrálni. Képesek lennénk-e igazságosabb, fenntarthatóbb társadalmat építeni, ha elölről kezdhetjük, vagy az új hazában is csak azt találjuk, amit magunkkal viszünk – a kérdést már Kim Stanley Robinson előtt is sokan feltették.
A Star Trek születésekor a világ már túl volt a hidegháború legsötétebb korszakán és a kubai rakétaválságon, Gagarin után azonban az űrverseny lázában égett – Gene Roddenberry pedig olyan sci-fi sorozattal csengetett, ahol az éjszakai égbolt nem agresszorok bolygóit rejtő fekete függöny volt, hanem az új frontier, akár a vizuális inspirációul szolgáló Tiltott bolygó vagy a Robinson Crusoe a Marson esetében, és a műfaj legszebb hagyományait ápolva utópikus jövőt festett a nem csak technológiailag, de morálisan is felnőttkorba lépett emberiségről. A neves zsánerírók (mint Richard Matheson, Harlan Ellison, vagy Az őslakót jegyző Jerome Bixby) közreműködését is igénybe vevő sorozat legjobb formájában egyfajta swifti utazáshoz hasonlított: a kompakt sci-fi novellák füzérei alternatív múlt- és jövőképeikkel az emberi természet és történelem különböző oldalainak tartottak tükröt, etikai, filozófiai, politikai kérdéseket csomagoltak – esetenként – felszínes, de szórakoztatóan kalandos formába. Legyenek akár világháborús (lásd a Balance of Terror két kapitányának tengeralattjárós filmekre hajazó – az ‘57-es Alattunk az ellenség által ihletett – sakkjátszmáját) vagy hidegháborús allegóriák (a Föderáció–Klingon ellentét közhelyszerű interpretációja), elmélkedések a kapitalizmus árnyoldalairól és az „egy élet cserébe sokakért” morális dilemmájáról (City on the Edge of Forever), állítsák pellengérre a nácizmust (Patterns of Force), vagy csavarjanak egy morbidat a „kölcsönösen garantált megsemmisítés” paradigmáján (az A Taste of Armageddon két bolygója folyamatos, komputerekkel szimulált háborúban áll egymással, az „áldozatoknak” azonban önként kivégzésre kell jelentkezniük), az epizódokban a főhősök cselekvését mindvégig az a humanista világkép határozta meg, amelynek lényege minden intelligens életforma egyenlő tisztelete, az erőszakmentesség, a szkepitkus gondolkodás és dogmanélküliség, de egyúttal emberi oldalunk és érzelmeink kultiválása is.
Míg Az új nemzedék sorozat játékfilmes leágazásaival együtt a nyolvanas évek végétől szépen továbbvitte (mi több, elmélyítette) a tudományos-fantasztikus örökséget és a pozitivista-humanista szellemiséget, az eredeti gárda moziszériában reinkarnálódott kalandjainak fogadtatása nagyjából egyenes arányosságot mutatott a konceptuális – vagy Rick Altman kifejezésével „főnévi” – sci-fitől való eltávolodással (a konszenzus szerinti mélypontot éppen a klasszikus mintához közelebb álló első és ötödik rész jelenti). A műfaj iránt langyos lelkedést mutató J. J. Abrams és alkotótársai így valahol a Khan haragja környékén vették fel a fonalat, miközben a szemük előtt bevallottan a „mit koppinthatunk a Star Wars-ból” mottója lebegett – a reboot-filmből így a campbelli monomítosz-struktúrát követő, grandiózus „hős útja” sztorit kerekítettek, nagyformátumú(nak szánt) főgonosszal és a kor kívánalmainak megfelelő akció- és látványorgiával. A végeredmény a maga nemében csúcsminőség, amely megérdemelten zsebelte be a széles közönség elismerését, csak épp a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték. A helyzet a következő felvonásokban sem sokat változott: a kultúraközi interakció és az idegen civilizációk autonóm fejlődésébe való direkt beavatkozást megtiltó „elsődleges irányelv” problémája (amely a klasszikus sorozat egyik vezérfonala volt) csupán főcím előtti kikacsintásra redukálódik a Sötétségben elején, inkább a zsarufilmekből ismerős „felfüggesztjük, majd visszahívjuk”-séma működtetéséhez szükséges, mintsem valódi téttel bíró narratív elemként; a Mindenen túl felütésében a már három éve mélyűri expedícióján járó legénységgel indít, de csak hogy menetrend szerint visszakanyarodjon az elődeinél is szimplább vonalvezetésű akciónarratívához, ismét egy a Föderációra személyes/ideológiai okokból megorroló, militáns ellenféllel. A három film közül e tekintetben még a terror elleni háború visszásságait allegorizálni igyekvő Sötétségben vállalja a legtöbbet, Khan figurája kapcsán azonban még annyira sem karcolgatja az eugenika és a vezetést magának vindikáló szuperkaszt problémáját, mint a karaktert bemutató tévésorozat-epizód – hogy az első film bolygója „meg nem mentéséért” bosszút álló tébolyult romulánjáról, vagy az idei darab spártai etikát képviselő, hasonlóan laposan megírt exkatonájáról ne is beszéljünk.
Ami azonban az eredeti képletből átemelhető volt, az a főszereplők dinamikája és a személyiségmodellek leosztása, középpontban az érzelmeit kordában tartó, racionális Spock és a szenvedélyes Kirk id-egó párosával. A 2009-es Star Trek így egy vérbeli buddy-film vázra építi fel az eredettörténetét – a forgatókönyvet jegyző Kurtzman–Orci párosnak állításuk szerint félúton esett le, hogy saját magukat írták bele a két, eltérő közegből jött, eltérő temperamentumú fickó történetébe, akik jin-jang párosként inspirálják egymást a saját korlátaikon való túllépésre. A Mindenen túl ezt érleli tovább, amikor Justin „Halálos iramban” Lin vezényletével csapatépítő tréningre viszik a hajótörött kompániát, és a „mindenki válasszon magának párt, aki nem a barátja”-ukázt kiadva ezúttal a többieket (és a bennük rejlő jellemkomikum újabb árnyalatait) is jobban előtérbe tolva hozzák össze az aktuális mentőakciót, miközben Kirk apja, Spock pedig idősb Spock árnyékán túllépve kell visszatérjen saját útjához, az igazi családtagok között – a film egyetlen világos üzenete nagyjából ki is merül a szeparatista Krallal szemben megfogalmazott „egységben az erő” jelmondatában, melyet a Trek-univerzum mottójaként persze úgy kell fordítani, „a diverzitásban az erő”.
Ha továbbra is hiányérzet motoszkálna bennünk, érvelhetünk amellett, hogy a nagyvászon amúgy sem adhat mást, csak mi lényege: a kép és az attrakció, az „ámulat” felkeltése, a hatásműfaj felől közelített sci-fi sine qua non-ja. A digitális korszakba lépve a (re)prezentáció számára végső határ nem is létezik többé, a Mindenen túl pedig igazán nagyban játszik – igaz, egyelőre csak a nézők maroknyi része számára elérhető formában: a harmadik rész a 3D-konverzió és az IMAX-kamerákkal forgatott jelenetek után már az 50-es éveket idéző filmipari létharc legújabb termékével, a „Barco Escape” formátummal próbálkozik – Cinerama-szerű, három képmezőből összeállított vászon, 5.95:1-es képaránnyal és 270 fokos látószöggel. A valóban pofásan kinéző reboot-filmek persze kontemplatív látványosság helyett inkább a kortárs filmstílus intenzív energialöketében bíznak, ennek ellenére a Mindenen túl is szolgál egy igazán emlékezetes szekvenciával: a Yorktown űrbázisra való megérkezés nagyjából a film csúcspontját jelentő másfél perce pusztán a képek és a zene narratív erejére és zsigeri hatására hagyatkozva ünnepli az egész franchise étoszát, ahogyan a technológiai „fenséges” – saját alkotásunk – bénító nagyságát fokozatosan megszelidíti az emberi tényező, és közelebb lépve az intelligens civilizációk közösségébe belépett emberiség harmonikus mindennapjainak részletei tárulnak fel – az ilyen pillanatok pazarul szemléltetik, miben is áll a műfaj varázsa.
Az esküdtszék meginog, ám ennyivel nem kenyerezhető le: a legendás bevezető monológ – sokatmondó, hogy újabban a filmek végére száműzik – kötelez. Noha illogikus lenne feltételezni, hogy a főnixként feltámadt és jelen formájában (is) szerethető moziszéria a közeljövőben megszegné a filmipar elsődleges irányelvét (ha egy formula bevált, addig nyúzd az érdeklődést fenntartó minimális módosításokkal, amíg csak lehet), a reboot farvizén hamarosan induló Discovery tévésorozat pedig jó eséllyel ezt az űrt is betölti a maga módján, mégsem lenne üdvös, ha a végtelenségig halogatnák, hogy az Enterprise űrhajó a szubtér óceánján át egyszer valóban a végtelen felé vegye az irányt. Ha felfedezetlen tartományokra nyíló ajtó helyett csupán az ismerős kis térmélységű tükre marad, az újabb és újabb iterációk során előbb-utóbb a leghatalmasabb IMAX-vászon is kényelmetlenül klausztrofób falfelületnek bizonyulhat.
STAR TREK: MINDENEN TÚL (Star Trek: Beyond) – amerikai, 2016. Rendezte: Justin Lin. Írta: Doug Jung és Simon Pegg. Kép: Stephen F. Windon. Zene: Michael Giacchino. Szereplők: Chris Pine (Kirk), Zachary Quinto (Spock), Karl Urban (McCoy), Zoe Saldana (Uhura), Simon Pegg (Scotty), Idris Elba (Krall), Sofia Boutella (Jaylah). Gyártó: Paramount Pictures / Bad Robot. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 122 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/09 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12877 |
