Varró Attila
Lowery Disney-remake-je leckét ad a Pán Péter-nemzedéknek
A „vadonban felnőtt fiú” története nem csupán számtalan hírneves esetnek köszönheti életképességét évszázadok óta, de mind a meseirodalom (A dzsungel könyve), mind a kaland-fantasy (Tarzan, a majomember) felmutat egy saját klasszikust belőle: töretlen népszerűségét már sok tucatnyi regény bizonyította és ismert filmverziók táplálták Disney-rajzfilmmusicaltől Truffaut-filmdrámáig – utóbbiak közül az idei blockbuster-szezon mindjárt hármat is felmutat korábban példátlanul és igen széles skáláján műfaji megközelítésnek, kivitelezésnek és színvonalnak. Egyetlen lényeges téren azonban mindhárom feldolgozás rokon: legyen az anonim mesedzsungel, konkrét történelmi múltba helyezett belga-kongói őserdő vagy 80-as évekbeli amerikai erdőség, a három Vadon egyaránt időn kívüli világ, paradicsomi menedék az elkerülhetetlen haladás/fejlődés elől, nevezzük azt akár nyugati civilizációnak (Tarzan legendája) vagy nagykorúságnak (Elliott, a sárkány), netán egyszerre mindkettőnek (A dzsungel könyve). A kis Maugli, a felnőtt Tarzan és a szülei halálos autóbalesete után hat évre a rengetegben ragadt Pete számára az őserdő egyaránt a devolúció napfényében fürdik: a bennszülött falu primitív utópiájában apává lenni vagy örökre gyereknek maradni az erdőméhben egyaránt tagadása a civilizált társadalom által elvárt, ám egyre kevésbé biztosított állampolgár-létnek – meséik fő célközönsége immár nem a gyermekkort természetes közegnek tekintő kisiskolás vagy szűkös csapdának érző kamasz hagyományos fantasztikum-fogyasztói, inkább a felnőttkor és családalapítás küzdelmei elől hajdani gyerekszobák játszóterébe visszavágyó fiatalok szaporodó serege, az Y-generációs bumeráng-nemzedék.
Érthető hát, ha ezt a Vadont a filmkészítők mesebeli varázserdőként jelenítik meg, mitikus méretűre növelt vadállatokkal (A dzsungel könyve), fizikai törvényeknek fügét mutató fantasy-akcióparádékkal (Tarzan legendája) vagy éppen egy bűvös sárkánnyal, aki egyszerre gigászi védőszellem, láthatatlan barát és hűséges nagykedvenc. Az 1977-es animációs musical gyermekrajzokból átszökött Elliott-ja hiperealista CGI-verziójával pont abba a fikciós metszetbe került (bár másik irányból), ahol a giga-piton és mega-orángután vagy a Tarzan-film mangani-csapata lakik, az idősebb közönség által preferált homályzónába racionális és irracionális között – azonban sárkány mivolta univerzálisabb és személyesebb pluszjelentést hordoz, mint a Dzsungel könyve fabulájának „parlamentáris farkashorda kontra tigrisdiktátor” párosa vagy a Tarzan legendájának rassz alapon kezelt óriásmajmai. Míg Mauglit a demokrácia alapszabályaira neveli egy vérből való falkája, Tarzan pedig faji alázatból kap leckét a fekete gorilláktól, a 11 éves Pete dugdosott tűzokádója inkább a serdülőkor ébredő szexualitását jelenti (lásd a Dzsungel könyve gonosz Káját), akár csak a korábbi „fiú-sárkánnyal” filmek hőseinél, az Így neveld a sárkányodat férfierő-deficities kamaszvikingjétől az első szerelemmel találkozó Eragon-on át a Sárkányszív 2. lovagpallosra áhítozó apródjáig. Az óriásgyík-háton égbe szökkenő kamaszok az elkerülhetetlen határátlépést ünneplik fiú- és férfilét között, az Elliott, a sárkány azonban több mint diadalmas fallosz-himnusz. Címadó szörnyetege ugyan elődeihez hasonlóan a kirótt nemi szerep elfogadásának katalizátora (nem csupán a fruska Jane-re találó Pete-Tarzannál, de a szintén Időtlenség Vadonjában rekedt erdőőr-hősnőnél is, aki a történet végére férfi-egyenruháját anya/feleség-öltözékre cseréli) – ám végül kénytelen könnyes búcsút venni kisgazdájától, hogy ő is saját famíliát kapjon, távol a pre-pubertás édenkertjétől. A két zsánertematika mélabús szépségű randevún talál kompromisszumra: Pete normális otthont, bájos társnőt nyer a kedves erdőirtók között, de nem megszelídített sárkánnyal tarsolyában (szemben a többi mesével): Maugli kifestőkönyves Sohaországa helyett a társadalmi valóságba illeszkedik be, ám egyfajta kasztráció árán.
David Lowery rendező korábbi két indie-drámája ugyancsak a társadalom kelepcéjéből szabadulni vágyó párosok szívszorító kudarcáról mesélt (St. Nick, Aint Them Bodies Saint), az Elliott, a sárkány ugyanezt a tragédiát költözteti némileg finomítva egy alaposan átszabott Disney-remake keretei közé, miközben a CGI-diktatúrában is megőrzi a szerzőjére jellemző eleven, lírai szépséget, kézműves tapintást (a történetet a kora 80-as évek pre-digitális nosztalgiavilágába helyezve) és vonzalmat a realizmushoz (lásd a musicalbetétek szerepét átvállaló background balladákat). Bónusznak még némi szerzői vallomást is csempész a vadon sűrűjébe – a „másként látás” fontosságáról és egy korról, mikor a „meséket még nem színezték ki” egy olyan közönség igényeihez, amely szívesebben húzódik meg otthonos zsánerreceptek látványparalizált komfortzónájában.
ELLIOTT, A SÁRKÁNY (Pete’s Dragon) – amerikai, 2016. Rendezte és írta: David Lowery. Kép: Bojan Bazelli. Zene: Daniel Hart. Szereplők: Oakes Fegley (Pete), Bryce Dallas Howard (Grace), Wes Bentley (Jack), Karl Urban (Gavin), Robert Redford (Meacham). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Big Bang Média. Szinkronizált. 102 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/09 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12865 |
