Pápai Zsolt
Magyar, 1914. Rendezte: Kertész Mihály. Szereplők: Jászai Mari, Berky Lili, Várkonyi Mihály, Nagy Gyula. Forgalmazó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet. 64 perc.
A magyar némafilmmel foglalkozó kutatók örök gondja, hogy a produktivitását tekintve a tízes években még a világ élvonalában álló honi filmipar termése jobbára hozzáférhetetlen. A teljes némafilmállomány (mintegy 600 tétel) 90%-a semmisült meg, alig van tehát film, amit tanulmányozni lehetne, és ugyan az elmúlt évtizedekben rendre kerültek elő lappangó művek, az idő múlásával egyre kisebb az esély újabbak feltűnésére, hiszen a nitrokópia élettartama alig száz év. Éppen ezért ment szenzációszámba, hogy tíz éve a New York-i Magyar Ház pincéjében különleges dobozokra leltek, melyek Kertész Mihály korai munkája, az 1914-ben forgatott A tolonc elvásott tekercseit rejtették. A megsemmisülés határán álló kópiát a nemzetközi együttműködés mentette meg, és a film megszületésének századik évfordulóján bemutathatták a restaurált változatot. A tolonc nem csak azért kuriózum, mert a harmincas években – Michael Curtizként – világhírűvé vált rendezőzseni legkorábbi, Magyarországon forgatott, fennmaradt játékfilmje (a másik 1917-es Az utolsó hajnal), hanem azért is, mert az egyetlen mozgókép, amely alapján fogalmat alkothatunk a honi színjátszás nagyasszonyának, Jászai Marinak a játékáról.
A korabeli magyar filmipar egyik centrumában, Janovics Jenő kolozsvári stúdiójában, Tóth Ede népszínművéből készült A tolonc mintaszerű melodráma. Mintha azoknak az elveknek a gyűjteménye lenne, amiket Griffith a színpadi melodrámából örökített át a korai moziba és kivált A tolonc után (!) készült filmjeiben – mint Virág a romok között vagy az Út a boldogság felé – érvényesített. Ilyen melodrámai összetevő például az áldozati hős erényének és erkölcsének témája vagy a pátosz mint struktúraképző elem, továbbá a Linda Williams által az „ártatlanság terének” nevezett vidéki miliő a nyitányban, amelyből kiszakad a hősnő, hogy a romlott város kihívásokkal teli világában landoljon.
Angyal Liszkát (Berky Lili) traumatikus események és információk sora ragadja ki a számára védelmet jelentő vidéki közegből. Az őt felnevelő férfi a halálos ágyán megvallja neki, hogy valójában nem az apja, hanem a nagybátyja, ráadásul a lány azt is megtudja, hogy az édesanyja (Jászai Mari) nem halt meg, mint korábban hitte, hanem börtönben sínylődik, mivel megölte betegesen féltékeny férjét (Liszka igazi apját). A városban aztán a lány rá fenekedő és érte epekedő polgárral éppúgy találkozik, mint tolvaj gazemberrel, árulással éppúgy, mint hamis váddal, mire hazatoloncolják a falujába, ahol néminemű hányattatás – illetve pár kurta-furcsa fordulat – után révbe ér, új családja lesz és a szerelem is rátalál.
A sztori meglepő vargabetűkben gazdag, és a bűncselekménnyel ártatlanul vádolt hős miatt egy kevés thrillpotenciállal is bír, de a szerkezet nem tökéletes, sok ugyanis benne a dramaturgiailag előkészítetlen jelenet, amiket így csupán a puszta véletlenek fognak egybe. Ezzel összefüggésben zavaróan teátrális a szcenika, ami annyit tesz, hogy jóllehet Kertész a jellegzetesen „magyar” tájak alkalmazását előíró janovicsi intencióknak megfelelően számos reprezentáns erdélyi helyszínt használ, azaz a figurák kiterjedt térben mozognak (Kolozsvártól Torockóig, az Aranyos völgyétől a tordai hasadékig), mégis a színpadi szereplőkhöz hasonlatosan játsszák be ezt a teret. Mintha csak egy színpadon lennének: keveredjenek bár messzire egymástól, ha a dramaturgia önkénye úgy akarja, bármikor, bárhol összetalálkozhatnak. (Jó példa erre, amikor a zárlatban a kórházból elszökött és a hegyek lábánál – talán a torockói Székelykőnél? – kóborló Liszka összefut a semmiből feltűnő szerelmével, a snájdig Miklóssal.)
A miliőteremtés mellett a film erénye a figurák jellemzése (nagyszerű például a jelenet, mely bevezeti a két fontos mellékszereplőt, a Liszkát később körbelihegő, kispályás kékszakállt, Kontra Fridolint és nejét: előbbi hintaszékben olvas, utóbbi a varrógép mellett nyomja a pedált), izgalmas színfolt továbbá Kertész humora (elsősorban a Fridolint mutató jelenetekben). Máskor vizuális képességeit is bizonyítja a rendező, a filmnyelvet ötletesen használja: itt-ott svenkekkel él, néhol mesteri mélységi kompozíciókkal dolgozik (lásd például Fridolin mulatozásának képsorait).
Összességében A tolonc jóval több szimpla mozgóképtörténeti érdekességnél, egy pazar rendezői karrier méltó prológusa, valamint egy sokat ígérő – igaz, néhány évnyi diadalmenet után recesszióba forduló – filmtörténeti korszak dokumentuma.
Extrák: Kiváló, egyórás dokumentumfilm Janovics Jenőről és a kolozsvári filmgyártás hőskoráról, Zágoni Bálint rendezésében. Továbbá Kertész egytekercsese, a kommün alatt – és szellemében – készült Jön az öcsém.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12846 |
