Varga Zoltán
A kertvárost felforgató fantasztikum, rajongás az animáció és a fekete humor iránt. Dante a nem hiányzó láncszem Spielberg és Tim Burton között.
Joe Dante nevéről aligha a pokol megéneklésére asszociálnak a filmbarátok, sokkal inkább az amerikai tömegfilm 80-as évekbeli nagy korszakát juttathatja eszünkbe. A Szörnyecskékkel (1984) elhíresült rendező munkásságának egyik legkreatívabb szakasza valóban erre az időszakra datálható, ámde az idén 70. évét betöltő Dante életműve gazdagabb és változatosabb annál, semhogy csak a hollywoodi szórakoztatóipar számára készített – egyébiránt korántsem személytelen – filmjeire lehessen azt leszűkíteni. Az ifjú Joe Dante rajzfilmkészítői ambíciókkal vágott neki a pályának, legelőször azonban filmes újságíróként, a Film Bulletin munkatársaként került a szakma közelébe (1969–74). Vágóként folytatta: a független zsánerfilm-készítés (illetőleg az exploitation) mestere, Roger Corman számára készített filmelőzeteseket. Dante először Corman stúdiója, a New World Pictures megbízásából rendezett: az Allan Arkush-sal közösen jegyzett Hollywood Boulevard (1976) pazar szatíraként is értelmezhető az exploitation-filmesekről – leginkább azonban Corman-filmek jeleneteinek egybefűzése, kiegészítve egy lazán felvázolt kerettörténettel a kulisszák mögött ólálkodó titokzatos gyilkosról. Corman kissé cinikus dicsérete szerint a Hollywood Boulevard volt „az évtized legjobb 10 nap alatt forgatott filmje”. Az efféle kompiláció amúgy nem volt előzménytelen Dante pályáján: vágói karrierjének nyitányaként ugyanis 1968-ban a legkülönfélébb filmrészletekből állította össze az amerikai mozi emlékművét, a hétórás (!) The Movie Orgyt.
Dante valódi debütálása kedvezően fogadott vízi horrorjához, a szintén Cormannél készült Piranhához (1978) köthető, amely nemcsak a rémfilm műfaja iránti vonzalomról tesz tanúságot – ez a kötődés végigkíséri Dante pályáját –, de a még markánsabb védjegyként tételezhető fekete humor alkalmazásában is jeleskedik. Akárcsak a következő horror, a még nagyobb sikert hozó Üvöltés (1981), a farkasemberfilmek reneszánszának egyik alapműve. Steven Spielberg invitálására érkezik Dante Hollywoodba: a szerencsétlen csillagzat alatt született szkeccsfilm, a kultikus tévésorozaton alapuló Homályzóna: A film (1983) négy epizódja – illetve mindössze két jól sikerült része – közül Dante rendezi az egyiket. A következő munka, a Spielberg-féle Amblin stúdió számára rendezett Szörnyecskék hozta meg Joe Dante számára a legkiugróbb sikert, amelyet egyetlen későbbi filmje sem tudott megismételni. Az Űrrandevú (1985), a Vérbeli hajsza (1987) és az Ami sok, az sokk (1989) bemutatásukkor szerényebb figyelmet keltettek, bár a Vérbeli hajsza később (hasonlóan például John Carpenter-filmekhez) a videóforgalmazásban találta meg a közönségét, az Ami sok, az sokkot pedig ma már talán nem túlzás kisebb kultuszfilmként emlegetni. Némelyik film a stúdiófőnökök beavatkozását is megsínylette: az Űrrandevú egy még nem is véglegesített változatban (!) került bemutatásra, míg az Ami sok, az sokkban – hasonlóan ahhoz, hogy Hitchcocknál Cary Grant nem lehetett gyilkos – a Tom Hanks által játszott karakter nem válhatott áldozattá a fináléban.
Az ugyancsak kevéssé sikeres Szörnyecskék 2 – Az új falka (1990) elkészítésében Dante érdekes módon szabad kezet kapott a stúdióvezetőktől, akik később soha nem engedtek neki hasonló mértékű kontrollt. Az elkövetkező másfél évtizedben Dante-film alig került a vászonra: a Matinéval (1993) és a Chip katonákkal (1998) a rendező még meg tudta tartani hollywoodi pozícióját, a Bolondos dallamok: Újra bevetésen (2003) után viszont – úgy tűnik – kitették a szűrét. A tévéprodukciók mellett jegyzett későbbi egészestés Dante-mozifilmek, A rettegés mélye (2009) és a nálunk nem forgalmazott Burying the Ex (Temetni az exet, 2014) már független produkciók. Dante időközben visszatért az előzetesek világához is: online kezdeményezése, a Trailers from Hell (Előzetesek a pokolból) rokonlelkű mozibolondok közreműködésével elfeledett vagy alig ismert filmekre hívja fel a cinefilek figyelmét.
A Dante-életmű formálásában fontos szerep jutott számos alkotótársnak is. Az Üvöltéstől kezdve a Matinéig filmjei zömét John Hora fényképezte (kivéve a Vérbeli hajszát, melynek képi világa Andrew Laszlo érdeme), Rob Bottin pedig olyan Dante-opuszok speciális effektusainak kidolgozásában közreműködött, mint a Piranha, az Üvöltés, a Homályzóna, az Űrrandevú és a Vérbeli hajsza. A Homályzónától kezdve Jerry Goldsmith szerezte valamennyi Dante-film zenéjét, a zseniális komponista 2004-ben bekövetkezett haláláig (vagyis utolsó közös munkájuk a Bolondos dallamok: Újra bevetésen volt). Hora képein, Bottin effektjein és Goldsmith zenéjén kívül természetesen a visszatérő Dante-színészek a legemblematikusabbak: A testrablók inváziója Don Siegel-változatából ismerős Kevin McCarthy vagy a Corman-műhelyhez kötődő Dick Miller mellett Belinda Balaski, Wendy Schaal, Paul Bartel, Kenneth Tobey, William Schallert és legkivált Robert Picardo nevét illő kiemelni – az utóbbi éppúgy remekelt farkasemberré változó eszelősként (Üvöltés), mint a Vérbeli hajsza „Cowboy” fedőnevű parádés macho-karikatúrájaként.
A Joe Dante-filmek fétisszínésze persze Dick Miller, aki a kultikus figurák közé a zavarodott Walter Paisley megformálásával, az Egy vödör vér című Corman-horrorkomédia főszerepével került be. Miller gyakorlatilag minden Dante-mozifilmben felbukkant – láthattuk nagyobb szerepekben, mint a Szörnyecskék 1-2 Futterman uraként és az Űrrandevú helikopterpilótájaként, máskor pedig olyan cameo-megjelenésekben csalt mosolyt a „beavatottak” arcára, mint a pizzafutár A rettegés mélyében vagy a mogorva rendőr a Burying the Exben. Egyes filmekben figuráját ugyancsak a Walter Paisley névre keresztelték, noha Miller nem az Egy vödör vér gyilkosát alakította újra; impresszáriót játszott a Hollywood Boulevard-ban, könyvkereskedőt az Üvöltésben és vendéglőst a Homályzónában. Az ilyen kikacsintásokkal Dante nemcsak Roger Corman előtt tiszteleg, hanem saját életműve utalásrendszerét is önironikus mozzanatokkal gyarapítja. A mentor előtti főhajtások megkoronázásának ígérkezik Dante következő tervezett filmje – A kaleidoszkópszemű embernek ugyanis Corman lesz a főhőse.
Annak ellenére, hogy Joe Dante a hollywoodi filmben a kifejezetten családi közönséget célzó áramlatot erősítette – legkivált a Szörnyecskékkel –, valójában sohasem tagadta meg B-filmes indulását és kötődését, ahogyan mozirajongásának nyomatékosítása is végigkíséri valamennyi művét, legyen szó az 50-es évek évek sci-fi és horrorfilmjeinek vagy a hollywoodi rajzfilm aranykorának megidézéséről. Dante a nem hiányzó láncszem Steven Spielberg és Tim Burton között: a konkrét munkakapcsolaton túl, Spielberghez köti a kertvárosi miliőt felforgató fantasztikum és az irracionális kihívásokkal szembekerülő átlagemberek iránti érdeklődés, míg Burtonnel mutat rokonságot a filmidézetek halmozása, az animáció iránti rajongás rendszeres jelzése, valamint az egyszerre tisztelettudó és játékos közelítés a horror műfajához.
Halrajok és vérfarkasok
Dante eddigi mozifilmes életművét két-két független horrorfilm keretezi, s az első filmpáros bízvást mondható műfajtörténeti jelentőségűnek. A „természet bosszúja”-típusú horror akvatikus változatát képviselő Piranha Spielberg-ihletésű darab, értelemszerűen a Cápa keltette hullámokat lovagolja meg, mégsem másodrangú koppintás, ellenkezőleg: a John Sayles által jegyzett okos forgatókönyv és Dante fekete humora átlagon felülivé emelik. Jelentős hitchcocki inspiráció is kimutatható a Piranhában (Dante nem utoljára idézi a suspense mesterét): a Madarak szárnycsapásokból, károgásokból és vijjogásokból összeálló kakofóniájára emlékeztet, hogy a gyilkos halraj véres pusztítását bizarr zörejsor ellenpontozza, s a montázshasználat is Hitchcockot követi, a vízmélyi támadások vagy a suspense-szituációk kidolgozásában egyaránt. A záróképek ravasz Psycho-idézete (a kamera felé néző Barbara Steele – az európai gótikus horror, mindenekelőtt Mario Bava múzsájának – mosolya és az alkonyi tengerpart összekapcsolása) baljós asszociációkat kelt, sejtetve, hogy nem múlt el a veszély. A Piranha avatja föl a Dante-életmű meghatározó rémtípusát: az apró termetű, de csoportba összeverődő ártó lények garmadáját. Ilyen őrjöngő agresszorok népesítik be a Szörnyecskék-filmeket, de feltűnnek a játékméretű támadókat felvonultató Chip katonákban is. A miniatürizálás alapmotívuma – többféle változatban – a Vérbeli hajszában is meghatározó: a Richard Fleischer-féle Fantasztikus utazás kémthrillerrel és még inkább komédiával dúsított lendületes újragondolásában a főhős pilóta mikroszkopikus méretben éli át kalandjait egy ember szervezetében, az intrikusok pedig, a saját csapdájukba esve, törpeméretűvé zsugorodnak.
A Piranhát követő Üvöltés részben komolyan vette a farkasember-mítoszt, s ennek jegyében izgalmas módon kötötte össze a csoportterápiával és a pszichoanalízissel a belső rém (vagy, ha úgy tetszik, állat) ki- és felszabadítását, ezenfelül pedig az attrakcióra vágyó nézőközönséget is maximálisan kielégítette. Az a kegyetlenül precíz jelenet ugyanis, amelyben a dermedten bámuló hősnő előtt valós időben változik fenevaddá egy férfi – az Egy amerikai farkasember Londonban hasonszőrű részlete mellett – máig a farkasember-horror legdelejezőbb átváltozás-szekvenciája. Másrészt viszont Dante parodisztikus módon nyúlt a mítoszhoz: a figurák zömét olyan rendezőkről nevezte el, akik szerepet játszottak a klasszikus farkasemberfilm kiérlelésében, George Waggnertől Erle C. Kentonon át Terence Fisherig – az ilyesféle bennfentes poénokat a későbbi posztmodern horror is szívesen átvette, lásd a Végső állomás első részét. Dante is visszanyúlt ehhez a tréfához: A horror mesterei-tévésorozat általa készített epizódja, a Homecoming (2005) egyik temetőjelenetében a sírköveken zombifilm-rendezők (Jacques Tourneur, Jean Yarbrough, G. A. Romero) nevét olvashatjuk.
Dante további független horrorjai nem szolgáltak műfaji vérfrissítéssel, jóllehet A rettegés mélye kifejezetten ügyesen épít ifjúsági horrort a megidézett zsánertradíciókból: a legfiatalabb szereplőt a megelevenedő bábu rémfigurája üldözi, a kamaszlányt terrorizáló gyerekkísértet mintha Mario Bava klasszikusából, a Félelem hadműveletből érkezett volna, a fiú szorongásainak megjelenítését pedig az expresszionizmus ihlette, a Dr. Caligaritól a Beetlejuice-ig. A Burying the Ex viszont a manapság divatos zombirománc variációja, a Dante-életmű minden bizonnyal legenerváltabb tétele – ízléstelen humorral és tömérdek zombifilmes utalással, Az élőhalottak éjszakájától A halott menyasszonyig. Aki igényli, a morbid alapszituáció igényesebb kidolgozását az egy évvel későbbi angol Nina Foreverben keresse.
Kisvárosi felforgatók
A Hollywoodban töltött évek meghatározó Dante-filmje, a Szörnyecskék is érintkezik a „természet bosszúja”-témával, hiszen a kerülőúton szerzett mogwai, az imádnivaló Gizmo gondozásában a film hősei – ha nem is csupán önhibájukból, de – minden alapszabályt megszegnek; ez a kérdéskör ugyanakkor a mesék és rémek világával ötvöződik: a manók és a koboldok mitikus figuráit idézhetik fel a kisvárost karácsonykor ellepő szörnyecskék. Az általuk okozott felfordulás vértelenebb, mint a strandolókat cafatokra szaggató piranhák támadása, s komikusabb is, amennyiben a rémecskék legalább akkora örömüket lelik a mindennapi tárgyak és használati eszközök megbütykölésében, mint a harapásokban és a karmolásokban. Innen már csak egy lépés a Szörnyecskékre leginkább emlékeztető Dante-film, ahol csakugyan életre kelt tárgyak támadnak az emberekre – a Chip katonák játékfiguráit tényleges hadviselésre programozták, s aktivizálódásuk egyenesen ostromszituációba torkollik. Ugyancsak megbolygatja a kertváros nyugalmát, de merőben más indíttatásból teszi ezt az Űrrandevú kamasztriója; csillagok közé vágyó-invitáló álmaikat követik a gyerekek, amikor saját szerkesztésű űrhajón repülgetnek éjszakánként (szívmelengető párhuzam, hogy az Űrrandevú szüzséje a magyar nézőnek a Mézga Aladár különös kalandjait juttathatja eszébe).
A kertvárosi látszatidillt legmélyebben felforgató Dante-film mégis az Ami sok, az sokk (eredeti címén a közegre utaló The ‘burbs), amely lemond ugyan a fantasztikus bonyodalmakról, szereplőit azonban így is horrorfilmbe illő rémképzetek gyötrik. Az unatkozó kertvárosi kispolgárok azt feltételezik új szomszédaikról, a visszahúzódó Klopekékről, hogy sátánisták, s éjjelenként a pokol nyílik meg a pincéjükben. Noha a befejezés meglehetősen elmaszatolt, Joe Dante legkiválóbb fekete komédiájáról van szó, amelyben nem is Klopekék különcsége a legborzongatóbb, hanem az, hogy mit engednek meg maguknak az úgynevezett normális polgárok. Wostry Ferenc a külvárosi paranoia remekműveként utalt a filmre (Filmvilág 2006/9), s megközelíthető a Hitchcock-motívumok összekapcsolása alapján is: ilyen lenne, ha a Hátsó ablak hősei A gyanú árnyékában miliőjében a Psycho Bates-háza után leskelődnének (a filmről részletesebben lásd írásomat a Café Bábel Kert-számában: 2012/1).
Rajzfilmmánia és katonai szatíra
Az Ami sok, az sokk önmaguk paródiájává váló szereplői és anarchikus burleszkszerű humora is jelzi, mennyire erősen kötődik Joe Dante az animáció világához. Ami Tim Burton számára a stop-motion animáció és Ray Harryhausen alakja, az Danténál a klasszikus hollywoodi rajzfilm, mindenekelőtt a Warner Bros. rajzfilmtermése és Chuck Jones személye. A rendező hollywoodi antréja voltaképpen óda a rajzfilmhez: a Homályzóna-epizód egybekapcsolja a hús-vér valóságot a rajzanimáció irracionális világával. A kis Anthony a horrorfantasztikum mágikus képességű gyerekfiguráinak sorába illik, akinek elég csak kívánnia, máris minden vágya teljesül; megfélemlített pótcsaládját örökös rajzfilmnézésre kényszeríti (minden szobában rajzfilmek láthatók a tévéképernyőkön), s rémálommá változtatja a többiek életét. Anthony rajzfilmmániáján kívül Dante még számos alkalommal kinyilvánította animációrajongását. Ugyancsak rajzfilmek kísérik-ellenpontozzák a történéseket olyan filmek jeleneteiben, mint a Piranha, az Üvöltés, az Ami sok, az sokk vagy a Matiné – az utóbbiban, Dante egyik leginkább önreflexív művében, a filmbeli film (!) tartalmaz rajzfilmes betéteket. Számos Dante-filmben megjelenik a rajzolás önéletrajzi ihletésű motívuma is: az Üvöltésben Eddie, a Szörnyecskék 1-2-ben Billy, A rettegés mélyében a kamaszsrác rajzai kapnak szerepet. A Szörnyecskékben és a Vérbeli hajszában maga Chuck Jones cameózik, míg az Űrrandevú nebulói a rajzfilmrendező nevét viselő középiskolába járnak.
Ez alapján joggal hihetnénk, hogy a rajzfilmes esztétika és az élőszereplős film ötvözésének a Bolondos dallamok: Újra bevetésen lenne a csúcspontja a Dante-életműben; Tapsi Hapsi, Dodó kacsa és társaik találkozása Dantéval azonban nem tartozik a rendező jól sikerült munkái közé. A rajzfilmszerűség maximalizálása a direktor talán legkülönösebb művének, a Szörnyecskék 2-nek az érdeme, amely a valaha készült legrendhagyóbb folytatások listáján is előkelő helyet kaphatna. Egyúttal az erősen önreflexív horrorfolytatások táborában is az élvonalba tartozik, valahol a Frankenstein menyasszonya és Az új rémlom között. A Szörnyecskék 2 jóformán mindenben az első rész antitézise – New York metropolisára cseréli a békés kisvárost, nappalra az éjszakát, posztmodern felhőkarcolóra a meghitt családi házakat, s a legkülönfélébb módon egyéníti a korábban többnyire ugyanolyan külsejű rémeket, élen a genetikai labor agysűrítményét magába fecskendező szörnyecskével. Még az előzmény egyik legismertebb részletét, a hősnő tragikus karácsonyi emlékéről szóló monológot is parodizálja. Az alapfilmben mérsékeltebb anarchikus humor olyannyira eluralkodik a cselekményvezetésen, hogy a szörnyecskék egy ponton filmszakadást (!) – a videóváltozatban képhibát – idéznek elő. Míg korábban melléktémaként jelent meg a bankvilág kritikája, ez a vonulat ugyancsak fölértékelődik: a Szörnyecskék 2 a neokapitalizmusnak mutat görbe tükröt, nem utolsó sorban azzal, hogy a rémségeket egy milliárdos vállalkozó, a Donald Trump és Ted Turner keverékeként leírható ingatlanspekuláns és médiamogul, Daniel Clamp (John Glover kitűnő alakítása) birodalmába helyezi. „Aki hajnali fél négykor még tévét néz, az nem fél a farkasembertől. Az attól fél, hogy kijózanodik, és munkát kell keresnie” – kesereg a Szörnyecskék 2 Drakula-jelmezben korzózó, kiöregedett műsorvezetője, aki később egyenes adásban közvetíti a Clamp-féle „pokoli toronyban” kibontakozó eszeveszett karnevált.
A szatirikus médiaábrázolás nem előzménytelen, s főleg nem folytatás nélküli Dante életművében: korábban például az Üvöltés, később A második polgárháború (1997) című tévéfilm híradósai figyelmeztettek a való élet és a közvetítések feszélyező összekuszálódására – az előbbiben egyenes adásban farkasemberré váló riporternőt a nézők speciális effektusnak hiszik, az utóbbiban a politikai konfliktushelyzetek súlyosbításában vétkesek a médiahiénák. A militarizmusellenesség szintén az életmű nyitányától felbukkanó Dante-motívum. Már a Piranhában a hadsereg megbízásából tenyésztik ki a tudósok a gyilkos halcsapatot („Mindig lesznek új háborúk” – mondja Barbara Steele karaktere); az Ami sok, az sokkban Bruce Dern pompásan parodizálja a „katonásdit”; a Chip katonák hadjáratot indító játékfiguráit militarista technológia hozza működésbe. A Homecomingban egyenesen zombikként térnek vissza a közel-keleti küldetés során elesett katonák – bár az ötlet már feltűnt horrorfilmben (lásd Bob Clark Deathdream című 1974-es művét), az USA „terror elleni háborújának” érájában igen beszédes politikai kritika megfogalmazására adott lehetőséget a rendezőnek.
Miként a Matiné is, amely a múltba, a kubai rakétaválság idejére vezet. Dante egyik legszerethetőbb filmjének főhőse, a William Castle-ről mintázott rendező-showman egy kisvárosban éppen akkor tartja mutáns hangyaemberrel riogató sci-fi horrorja premierjét, amikor bármelyik pillanatban bekövetkezhet az igazi katasztrófa. Az atomháborús fenyegetettség árnyékában egy olyan vetített rém, mint a „hangyaember”, akár még barátságosnak is tűnhet. Dante filmjeiben az egyik oldalon a harácsoló milliárdosok, a média nyerészkedői és legkivált a háborús játszmák irányítói masíroznak fel – velük szemben gyermeklelkű kalandorok és álmodozó mozirajongók népesítik be műveit. Nem kérdés, hogy Joe Dante melyik oldalnak szorít.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 10-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12833 |
