Kránicz Bence
A Japrisot-hősnők ingatag személyisége a bűnügyi történetek műfajára is kihat: ami kriminek, thrillernek indul, egyhamar a noir örvényébe kerül.
„Haja barna, magassága: 1,68, született Nizzában, apja könyvelő, anyja bejárónő, két szeretője volt, az egyik tizennyolc éves korában, három hónapig, a másik húszévesen, míg csak Mickyvel nem találkozott, keresete havi 650 frank, mínusz társadalombiztosítás, különös ismertetőjele: ostoba.” Így jellemzik a Csapda Hamupipőkének egyik főszereplőjét, a Do becenévre hallgató lányt. Ez a rövid, tárgyszerű, mégis humoros és sokatmondó leírás Sébastien Japrisot bűnügyi regényeihez is megfelelő bevezetésként szolgál, nemcsak azért, mert a szerző tipikus hőséről, a fiatal, magányos hajadonról szól, hanem ravaszsága miatt is.
A Csapda Hamupipőkének Dója ugyanis egyáltalán nem ostoba. Ezeket a hősnőket rendre alábecsülik ismerőseik, kivált a férfiak és az uralkodni vágyó, arrogáns nők – egy ilyen asszony adja az idézett jellemzést is. Japrisot leányai szépek és kiszámíthatatlanok, e két tulajdonságuk pedig nagyon veszélyessé teszi őket. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha csak a hálójukba került férfiakra hoznának bajt, de a francia író nem éri be a megszokott femme fatale-szerepekkel. Hősnői elsősorban önmagukra veszélyesek, ötvöződik bennük a noir félrevezetett kisembere és a végzet asszonya. Éppen ez az osztott személyiség az, amely ma is izgatja a rendezőket, akik Japrisot sötéten ragyogó bűnügyi történetei közül választanak alapanyagot.
Nők a férfiak mögött
Japrisot először 1965-ben került kapcsolatba a filmesekkel, amikor két regényéből is moziváltozatot forgattak. Jean-Baptiste Rossi ekkor már három éve írt bűnügyi történeteket, ezek kedvéért vette fel a Sébastien Japrisot álnevet. Regényei közül a Gyilkosok kupéja nevezhető egyedül hagyományos kriminek, amelyben a Marseille-ből induló 10.30-as vonaton ölnek meg valakit reggelre, és egyértelmű, hogy a kupé utasai között van a gyilkos. A történetből Costa-Gavras forgatta le nagyjátékfilmes bemutatkozását Tökéletes bűntény címen. Az Yves Montand, Simone Signoret, Jean-Louis Trintignant szereplésével készült, sztárparádés adaptációban még nyoma sincs a rendezőre később jellemző politikai célzásoknak és párhuzamoknak, ami pedig Japrisot legfontosabb motívumait illeti, azok közül leginkább a színhelyként szolgáló Riviéra jelenik meg itt is, a marseille-i születésű szerző ugyanis következetesen a dél-francia vidéken játszatta le történeteit.
Ugyanakkor a filmváltozatból is kitűnik, hogy a kupé utasai közül a fiatalságát és szépségét vesztett, idős színésznő története a legkidolgozottabb, egyedül ennek van valódi – tragikus – mélysége, és a gyilkosok is őt, nem az elsőként megölt áldozatot akarták valójában eltenni láb alól. Simone Signoret alakításának is köszönhetően rá emlékezhetünk a legtovább. Costa-Gavras átemeli a kupé utasainak monológjait, visszaemlékezéseit, ez a felosztott narráció is visszatér Japrisot későbbi regényeiben. A Tökéletes bűntényben viszont az expozícióban megismert, fiatal nőtől Montand detektívfigurája veszi át a főhős szerepét, a krimiműfaj zárt szobájában tartva az adaptációt.
Maga Japrisot ritkán választott férfi főhőst, a saját forgatókönyvéből készült Ég veled, barátom!-ban viszont rögtön kettőt is. Az Alain Delon és Charles Bronson alfahím-duóját felvonultató, 1968-as filmben két volt katona kényszerül rá különféle okok miatt, hogy betörjenek egy páncélterembe. Az akció balul sül el, rendőrkézre jutnak, a valódi fordulat viszont csak ezután jön: kiderül, hogy mindvégig két nő mozgatta a szálakat, együtt tervelték ki, hogyan használják fel Delonékat. Az utolsó harmadban már egyértelműen kettejükre kerül a hangsúly, kapcsolatuk némi romantikus színezetet is kap, hogy aztán „menekülő szerelmesekként” végezzenek velük a rendőrök abban a fináléban, amely hanghatásaiban, drámai képstilizációs megoldásaiban egyértelműen az egy évvel korábban bemutatott Bonnie és Clyde-ot idézi.
Késő bosszú
Az Ég veled, barátom!-mal kisebbfajta európai sztárrá avanzsált Charles Bronson két évvel később tért vissza Japrisot-hoz, a szerző eredeti forgatókönyvéből készült Futó zápor kedvéért. Ebben Bronsonnak csak mellékszerep jut, hiába lenne ő az ideális főhős, nincsen saját története, szerepe arra korlátozódik, hogy összezavarja, és ezzel beismerő vallomásra kényszerítse a hősnőt. Melancolie Mau, becenevén Mellie ugyanis a lelkiismeretével és az őt ért traumával birkózik, miután végez a házában rátörő, és őt megerőszakoló támadójával. Úgy tűnik, az ismeretlen férfit senki nem keresi, mígnem megérkezik Bronson figurája, aki, mintha csak valami csodadetektív lenne, azonnal mindent tud: tudja, hogy Mellie áldozatból vált gyilkossá, ez nem is érdekli különösebben, csak a halott férfinál lévő pénz kell neki.
Nyomozásra nincs szükség, a történetben kulcsszerephez jutó férfiak – Bronson és az erőszaktevő figurája mellett Mellie arrogáns férje – arra szolgálnak, hogy az elnyomásuktól, agressziójuktól szenvedő hősnő végre önállóvá és erőssé váljon. Persze a történet alakulhatna úgy is, hogy Mellie minden kapcsolatát elveszti a valósággal, hiszen ezek az otromba férfiak nemcsak uralkodnak rajta, de a hétköznapok világához is láncolják az álmodozó nőt, és árnyékukból szabadulva félő, hogy csak az üresség lép a helyükbe. Japrisot világosan jelzi is, hogy a férfiak csupán fantomok, csak az a fontos, hogyan befolyásolják a hősnőt: a megölt támadó neve Mack Guffin. A Futó zápor mindazonáltal nem éri el a rendező, René Clement legjobb adaptációi, mindenekelőtt a hasonló műfajú Highsmith-film, a Ragyogó napfény színvonalát – Japrisot nem ebben a történetében ötvözi legsikeresebben a csavaros sztorit az egzisztenciális-pszichológiai tétekkel.
Míg a Futó zápor happy enddel végződik, az 1983-ban bemutatott Gyilkos nyárból kiderül, mi történik, ha a veszélyes üzelmek teljesen kikezdik a hősnő pszichéjét. A nyolcvanas évek szexszimbóluma, Isabelle Adjani játssza a főszerepet, Elle-t, a tengerparti kisváros üdvöskéjét. A lány neve a francia női névmást is jelenti: Japrisot-t általánosságban érdekli, hogyan működik a kiszámíthatatlan, fokozatosan megbomló női elme. Módszeréhez ravasz elbeszélésmód társul. A film feléig úgy tűnik, az Elle-be reménytelenül szerelmes autószerelő, Pin-Pon a főhős, az ő narrációja vezeti be a nézőt a történetbe. Csoda történik, Pin-Pon elnyeri Elle kegyeit, ekkor veszi át a lány az elbeszélő szerepét, és kiderül, amit szerelemnek hittünk, hideg számítás csak. Elle bosszút forral azok ellen, akik évtizedekkel korábban megerőszakolták az anyját, és félő, hogy a lány maga is akkor fogant. Pin-Pon apja egyike lehetett a támadóknak, a lány ezért az egész családon állna bosszút, és végezne a két másik, még életben lévő bűnös férfival is.
Japrisot azonban noirba fordítja a bosszúthrillert, mikor a lány megtudja: akiket bűnösnek hitt, ártatlanok, a valódi tettesekkel az apja végzett még évekkel azelőtt. Elle nem bírja feldolgozni, hogy jogtalan bosszúra tette fel az életét, és megőrül. Amnéziássá válik, az őt kitartóan szerető, értetlen Pin-Pont sem ismeri fel többé. A kitűnő, újrafelfedezésre váró Gyilkos nyárban aztán marad még egy fordulat. A vétlen férfiakkal, akiket Elle anyja bántalmazóinak hitt, végül Pin-Pon számol le tévedésből. A francia modernizmus nagyjainak árnyékában forgató zsánerfilmes, Jean Becker rendezése így válik kétszeresen is noirrá: Elle femme fatale és áldozat egy személyben, míg Pin-Pon a műfaj bűnbe rohanó, kárhozatra ítélt kisembereinek díszpéldánya.
Megöltem volna?
Japrisot bűnügyi regényeinek java a hatvanas években jelent meg. Miközben történeteit a rákövetkező évtizedben sorra megfilmesítették, a szerző maga is többször megpróbálkozott a forgatókönyvírással, hol saját művei alapján, hol más regényéből – egyebek mellett ő írta filmre az O. történetét is, amelyből Just Jaeckin rendezett a korban botránykőnek számító adaptációt. A nyolcvanas-kilencvenes években aztán Japrisot eltávolodott a noirtól, noha a női hősöktől nem. Utolsó fontos regénye, a Hosszú jegyesség 1991-ben jelent meg, három évvel azután, hogy Japrisot maga is megpróbálkozott a rendezéssel (Július szeptemberben című, tökéletesen elfeledett filmje ma szinte hozzáférhetetlen).
Noha a Hosszú jegyesség háborús melodráma, nem bűnügyi regény, az író ezúttal is gyakran használt motívumaiból szőtte meg az első világháborúban eltűnt vőlegényét kereső, törékeny, de elszánt hősnő történetét. Mathilde kénytelen férfiként viselkedni egy férfiak nélküli világban, mikor elhatározza, hogy a háborús pusztítás után felkutatja szerelmét, vagy legalábbis meggyőződik a haláláról. Nyomozása meglehetősen hasonlít a Gyilkos nyár Elle-jének önként vállalt küldetéséhez, hiszen Mathilde is a múlt nyomat keresi az egykori csatamezőkön, hogy megtudja, mi történt a fiúval, Manech-sel. Végül meg is találja őt, ám Manech a megrázkódtatások, a háborús sérülések és traumák hatására elfelejtette, kicsoda, és amnéziásként próbál napról napra új életet építeni magának. Mathilde-ra sem emlékszik, hasonlóan ahhoz, ahogy Elle sem ismeri fel többé Pin-Pont a Gyilkos nyárban. Japrisot itt viszont nem a tragédia felé kormányozza a történetet: apró jelek mutatnak arra, hogy Manechben eltemetve ott van a szerető férfi, és ha Mathilde elég türelmes, kapcsolatuk talán újrakezdhető, az élet újratanulható. Háborús történethez ennél szebb végkicsengést aligha találhatott volna az öregkorára érzelmesebbé váló, de a szentimentalizmus vádjával pillanatig sem illethető Japrisot.
Az író 2003-ban halt meg, már nem érhette meg a Hosszú jegyesség filmváltozatának bemutatását. Az adaptációk sorában tíz év szünet következett, a csendet a Csapda Hamupipőkének új moziváltozata törte meg 2013-ban. Az eredeti regény talán Japrisot legjobbja (először André Cayatte vitte filmre, 1965-ben), a hősnő identitáskrízise ebben válik fokozhatatlanul súlyossá. A történet elején tűz üt ki egy tengerparti villában. A házban alvó két lány közül csak az egyikük, Micky éli túl a balesetet, de arca teljesen összeég, és amnéziás lesz. Felépülése (és a külsejét újraalkotó plasztikai műtétei) után derül ki számára, hogy valójában ő nem Micky, hanem a másik lány, Do, a baleset pedig valójában gyilkosság volt. Éppen ő, vagyis Do akarta eltenni láb alól dúsgazdag barátnőjét, akihez leszbikus árnyalatú, szenvedélyes szeretem-gyűlölöm viszony fűzte. Japrisot azonban nem lenne önmaga, ha nem csavarna még egyet a történeten: a Mickyvé operált Do ráébred, hogy Micky tudhatott az ellene készülő merényletről. Ha pedig tudott róla, lehet, hogy meg is tudta akadályozni. Lehet, hogy a Mickynek hazudott Do tényleg Micky volna? Nincsen ennél szörnyűbb helyzet: az amnéziás hősnő nem tudja, áldozat-e, vagy gyilkos.
Iain Softley (A galamb szárnyai, K-PAX – A belső bolygó) adaptációja leegyszerűsíti, ugyanakkor kerekebbé, szimmetrikusabbá is teszi a történetet azzal, hogy Micky/Do és a merénylet kitervelője, Julia párbajára hegyezi ki a finálét. Japrisot száraz, kimért stílusába nem fér bele a melodrámai hangvétel, Softley viszont drámaibbá, patetikusabbá formálja a sztorit, amihez remek alapot szolgáltatnak a regény méregerős fordulatai.
A megbillenő identitása miatt életveszélyessé váló hősnő és a megkettőződés motívuma visszatér Japrisot leggyakrabban feldolgozott művében is. A hölgy az autóban, szemüveggel és puskával 1966-ban jelent meg, filmadaptáció először 1970-ben készült belőle. A gazdag életművet maga mögött tudó Anatole Litvak (Egy asszony három élete, Sorry, Wrong Number) utolsó filmjét némi jóindulattal a regény egyszerű felképesítésének lehet nevezni, amelyben a tétek nem kerülnek igazán magasra, a napfényes tengerparti városkákon átutazó hősnő túl könnyen kerekedik felül az életére törő férfin. A 2015-ös, legújabb változat jóval izgalmasabb. Először is, a film hiperstílusos, a hatvanas évekbeli retrót a kortárs dizájnnal összefésülő látványvilága – a hősnő teknőckeretes szemüvegétől a neonfényes szeretkezésen át az osztott képmezőkig – önmagában sokat elmond arról, hogyan válik a posztmodern film zászlaja alatt csillogó szerzői erőfitogtatás az évtizedekkel ezelőtt íródott ponyvából. Az érzéki vizualitás aligha meglepő a mai francia szerzői képregény legnagyobb sztárjától, a filmrendezéssel is kacérkodó Joann Sfartól, az általa jegyzett A lány az autóban... azonban szerencsére többet is fel tud mutatni a gondosan komponált képeknél.
A történet szerint a párizsi reklámügynökségnél dolgozó Danyt (újabb férfias nevű hősnő a Csapda Hamupipőkének Mickyje után) főnöke megkéri, hogy vigye ki őt és családját a reptérre, majd vigye haza pompás sportautójukat. Dany viszont inkább fogja magát, és a reptéri fuvar után nekivág a Riviérának, majd zavartan veszi tudomásul, hogy úticélja, a tenger felé közeledve egyre többen tesznek úgy körülötte, mintha egy nappal korábban már járt volna a környéken. Mikor Dany egy halott férfit talál kocsija csomagtartójában, az is felmerül benne, hogy nem ura önmagának, talán valóban járt már errefelé, és ölhetett is. Japrisot végül szokása szerint a racionalitás talaján tartja a sztorit, és lerántja a leplet a Dany ellen készülődő összeesküvésről. A hősnő éppúgy rövidlátó, mint a Gyilkos nyár Elle-je, ami persze szimbolikus, hiszen mindkettejüket félrevezetik, Danyt éppen az elnyomó férfi és az uralkodáshoz szokott, dominaszerű nő Japrisot-nál jól bevált kettőse. Danynak Elle-lel ellentétben viszont van elég lélekjelenléte és bátorsága ahhoz, hogy ne mások, a sors vagy a gyilkosok játékszereként végezze.
Ám Sfar adaptációjában a happy end mégsem igazán megnyugtató, ugyanis nyitva marad a lehetőség: noha Dany nem ölt meg senkit, mégsincs minden rendben a lánnyal. Lehet, hogy ugyanolyan veszélyes, mint rosszakarói, sőt veszélyesebb, mert nem teljesen normális. Márpedig Sébastien Japrisot történeteiben az alaposan átgondolt, gyilkos terveket éppen az őrület határán billegő, kiismerhetetlen nők képesek keresztülhúzni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 18-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12832 |
