Kovács András Bálint
Kevesek számára élő legenda, sokak számára csak egy távolról csengő név, milliók számára pedig: senki. Hatvankét éves korában öngyilkos lett.
Két és fél éve, hogy itt járt Magyarországon, szemináriumsorozatot tartott a Filmintézetben. Előadásain viszonylag kevesen ültek, de a kevesek között voltak olyanok, akik Németországból és Csehszlovákiából jöttek el meghallgatni őt.
Metz eredetileg mint nyelvész kezdett el érdeklődni a filmi kifejezésmód iránt. Roland Barthes tanítványi köréhez tartozott, és a francia humán tudományosságnak ahhoz az áramlatához csatlakozott, amelyik a kultúra és a művészet jelenségeit a strukturalista nyelvészet és a szemiotika kategóriáiból kiindulva próbálta meg rendszerezni. Metz volt az első, aki a filmmel kapcsolatban komolyan felvetette azt a kérdést, vajon mennyiben, és milyen értelemben lehet nyelvnek tekinteni a filmet. Őelőtte is sokan használták már a „filmnyelv” metaforáját Eizensteintől Bazinig, de soha senki nem nézett annak a mélyére, hogy mi az értelme ennek a metaforának. Az a megállapítás, hogy a film „kommunikációs médium” hasonlóképp közhelyszerű a hatvanas évek óta. De azzal, hogy ennek a kommunikációnak mi a mechanizmusa, milyen formái vannak, Metzen és tanítványain kívül senki sem foglalkozott. Metz nemcsak iskolát teremtett a filmszemiológiával, hanem kijelölt egy olyan gondolkodási irányt, amely a filmet nem elsősorban művészetnek tekinti – habár ezt egy percig sem téveszti szem elől –, hanem a modern társadalmak egyik alapvető kommunikációs formájának. Akik Metz munkásságát egy ajakbiggyesztéssel vagy vállvonogatva félretolják, mondván, hogy egy letűnt kor avítt szellemi divatja volt, elfelejtik, hogy amikor ma bekapcsolják a televíziót, vagy beülnek egy filmre, és a látványból messzemenő kultúrszociológiai következtetéseket vonnak le, akarva-akaratlan a metzi gondolkodásmódot követik.
Igaz, Metz maga valójában sosem alkalmazta a filmszemiológiát. Nem általánosította eredményeit a kultúrbölcseletben, nem vont le napi szintű szociológiai következtetéseket elemzéseiből, és nem írt népszerűsítő irodalmi esszéket. Láthatatlan eszközöket gyártott azok számára, akik ezt tették és teszik. Kultúrtörténeti jelentőségét ennyiben önmaga korlátozta, nem az a diszciplína, amit művelt. Hiszen Umberto Ecót vagy Roland Barthes-ot is a könnyűműfajban végzett teljesítményeiből ismeri a művelt nagyközönség, nem pedig azon műveik alapján, amelyekkel igazán maradandót alkottak. Metz „csupán” egy diszciplínát hozott létre, amely ha a kezdeti kérdésfeltevéseket meghaladta is (így halad előre a tudomány), alapfogalmai mégis onnan származnak. Abban a néhány országban, ahol a filmi közlésnek ma rendszeres kutatása folyik, a metzi elmélet olyan vonatkoztatási pont, amellyel szembe lehet ugyan szállni, de megkerülni nem lehet.
Metz tudós volt, a szónak ma már egyre ritkábban tapasztalható értelmében. Nem emberekkel viaskodott (bár vele többen megpróbáltak viaskodni), nem győzni, hanem problémákat megoldani akart. Gondolkodása nem volt rafinált, nem tartalmazott, és nem keresett hátsó gondolatokat. Tiszta, kartéziánus szellem volt, aki számára evidensen adódtak bizonyos kiindulópontok, és ezeket újra meg újra felülvizsgálva haladt előre fogalmainak tisztázása és az ezekből eredő problémák megoldása felé. Van, akiket ezek a problémák érdekelnek, és van, akiket nem. Most, hogy Metz nincs többé, ideje volna legalább megismerkedni a problémákkal is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/11 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1283 |
