Ardai Zoltán
Jó focicsapat nincs pontos önismeret nélkül.
Most, hogy a magyar futballválogatottat nyomasztó három évtizedes átok végre megtört, érdemes elgondolkodni rajta, mennyiben köszönhettük magunknak. Mindenekelőtt annak, hogy sem a vereségeinket, sem a győzelmeinket nem tudtuk feldolgozni. Vagy elbíztuk magunkat, vagy mély apátiába estünk. A foci sem egyikre, sem másikra nem ad okot. Minden egyes meccsben benne van a vereség eshetősége, még a legjobb csapat számára is. Ha nem így lenne, minden izgalmát elveszítené a játék. VB- vagy EB-szereplés csak kötélidegzetű válogatottnak és fájdalomtűrésre is képes háttér-tábornak való, hiszen az ott fellépő csapatok – köztük a nagyon erősek is – a kupagyőztes kivételével mind el kell bukjanak.
Ezt nem tudni: kínos hungarikum volt idáig. Amikor a ‘84-es futball EB-n a „vörös ördögök” öt góllal kaptak ki a franciáktól, a csalódott belga médiában nem a vak düh, nem is az apátia, hanem a gondolkozóbb fajta rezignáció hangjai kerekedtek felül. Az efféle bátor bánat nem válik kultikussá: kedvező irányban kivezet önmagából. Két év múltán a belgák a felső VB-körbe jutottak. Ha egybevetjük a két összeállítást (a játszók listáját a ‘86-ban négy közé érő belga válogatott és ennek két évvel korábbi, beomlott elődje esetében), kitűnik, hogy hét játékos ugyanaz, vagyis nagyjából a 0 : 5-ös eresztésnek adatott meg a korrekció esélye. A következő évtizedben – hasonló próbatételnél – nem mutatkozott esztelennek a török sajtó és köztelevízió sem. Így az előszöri török EB-szereplés kudarcát az ottani futballszövetség nem kiáltotta ki példás megtorlást követelő nemzeti gyalázatnak – nem verte szét maga bottal a jégverte vetés épen maradt felét –, és a török válogatott a következő EB-n már a nyolc közé nyomult, az első e századi VB-n pedig már érmes is lett. Ami bennünket illet, a „ne igyon az, aki nem bírja” igazságát belátva a ‘90-es évekre elintéztük, hogy jó válogatottunk soká ne lehessen. A megszokottá vált, monoton sorjázó selejtező-kiesések ugyanis sokkal kevésbé háborgatják a nemzet álmát: az ilyen nem is oly nagy csalódások másnapján felkecmeregni enyhébben keserves. A jelentősebb kínokat fütyörészve ráhagytuk – például – a csehekre (EB-döntővesztés lidérces aranygóllal ‘96-ban, fagyosan váratlan EB-elődöntős vesztés a görögök ellen 2004-ben, nesztek, palivecek, egyétek!). Most azonban, hogy évtizedek múltán visszatértünk a világközvetítéses aréna zord fénykörébe, ámulva tapasztalhatunk valami fölöttébb újat a honi tévé-körítés és a meccsközvetítések dolgában.
Először is, lélektani értelemben jól sikerült a válogatottat tornára ereszteni. Nyomtalanul eltűnt a régebben legyűrhetetlen kór – amelyet akkoriban a honi köztévé teszefosza módon áteresztett, de ezzel gerjesztett is. A korábban egyszerre túlmagasztalt és megfenyegetett futballistákat végre nem terheltük az 1954-es svájci VB-döntő korrigálásának feladatával. Másodszor: sikerült a három meccsen veretlenül maradó csapatot úgy dicsérni az M4-en – óvatoskodásba sem veszve –, hogy majd a vesztést is értelmesen lehessen kezelni, a kiesésből érkező játékosokat jól lehessen fogadni, épen hagyva a nézői kedvet az EB további menetét illetően. Hála az égnek, időközben (a magyarmentes focitornák nagy kontinuitása korában) a taktikai szakértés is bő teret nyert a meccsközvetítések közeiben. Nem mintha a csapatmozgások logisztikájára összpontosító mérkőzés- és játékszituáció-elemzések rendre felölelhetnék az eredmények teljes magyarázatát, de ránk férnek, sokkalta közönség-pallérozóbb hatásúak, mint merőben pszichologista megfelelőik. Az infotaintment jegyében az M4-be hívott sportoló- és színészvendégektől mást várunk: szellemes észrevételeket, amelyeket netán még a felkészült foci-analitikus is mulatságosnak talál. Ilyen tekintetben a normál műsoridős beinvitálások hozadéka a közepesnél kicsit gyengébb volt, míg a celeb-infantilista éjszakai plusz-műsoré már abszolúte elégtelen. A live-kommentátori teljesítményeket viszont új fejlődési fokra segítheti a „kiscsapatok” ez évi EB-menetelése. A még nyitott meccset nem az archívum sugallata szerint kell kommentálni, és kínos minden gólnál – és mindig csak akkor – hangosan újraértelmezni (megint rosszul) a vaksin közvetített folyamatot. Ha a szpíker képes észrevenni, hogy pontozásos alapon ugyan még az osztrák csapat vezet, de a magyar tendencia már nagyon nem kedvez neki, akkor előbb-utóbb egy olasz–szlovákon is képes lehet hasonlóra. A papírformára építő riporteri stratégia, a múltbéli adatokat kitüntető, jósolgatós hangvétel mindig is kellemetlen vonása volt a magyar nyelvű közvetítéseknek, de reméljük, immár ellehetetlenülőben van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12827 |
